NAPLÓK: Más, és mégis ugyanaz Legutóbbi olvasó: 2017-09-23 14:52 Összes olvasás: 3021
| 42. | [tulajdonos]: NÉZELŐDÉS | 2017-09-20 20:10 | | öRÜLÖK ENNEK WEINBERGER:) Remélem, hogy nem mész el végleg! !!! | |
| 41. | [tulajdonos]: elgondolkodom | 2017-09-20 09:39 | Ha a kicsi ólomkatona naplótulaj, és weinberger is elmegy, akkor mi keresnivalóm van nekem a dokkon, és egy kicsit vacillálok én is, jó-e ez a rendszer( már megbántam, hogy bereggeltem), de ők nagyon hiányoznának. Engem meg úgyis mindig újraíratnak, gyenge verselő vagyok. Erősségem a próza. Szerintem jobb lett volna, ha kaphattunk volna sima törlési lehetőséget....Imre, szerintem ezen, a törlési rendszeren is el kéne gondolkodni. Vagyis nekünk is kéne radír a kezünkbe szerintem!
Én most kezdek el félni, hogy a telefonszámomat, és a címemet is megadtam! már csak az ujjlenyomat-vétel hiányzik! | |
| 40. | [tulajdonos]: Míró | 2017-09-15 17:23 | Miró: Kék 2.
(Míró és a Tours-i püspök)
A kis Mirónak a szakkör olyan volt , mint egy vallási ceremónia. Mielőtt megérintette
volna a papírt vagy a ceruzákat, gondosan kezet mosott. A szerszámai szent tárgyak voltak a szemében.
Már mindenki hozzáfogott a rajzoláshoz. Joan még nem, hosszan nézte a lapot, majd kajánul elvigyorodott. Rajzolt fekete lábnyomot, a sétáló szent Mártont, ahogy betéved egy udvarra, és az udvaron a ludak követik, kék minden, hogy ezzel is kiemelje Szent Márton alakját.
A ludak az ól felé kergetik, mikor Szent Márton püspök elesik.
Joan már asszociál, legyen a püspök csak egy bot, hiszen a püspöksüvegét elfújta a novemberi szél. Szegény szent Márton, és a kék hóban totyogó ludak, az első különösen csípős, zavarja is rendesen az ól felé a püspököt, Joan felnevet, ahogy festi a nagy kékségben a ludak lábnyomát. Ezek a libák de süketek, hát ki hallott olyat, hogy bekergetik Mártont, és az szegény nem elbújik, hanem egy libafoson elcsúszva beleesik a ludak óljába! Hajjaj nevet fel Joan, most akkor csak egy remegő bot lettél, és a libák sem akarnak az istennek sem gágogni, hogy gágognának, ha a gazdaasszony most etette meg őket! Márton püspök a büdös ólban elkáromolja magát, nem baj, majd jön az a talpraesett asszony és kiszabadítja innen . Vár, a libák gágognak kis idő elteltével.
─ Front lesz anyjuk, ásít egyet az asszony ura, és leereszti az újságot.
─ Az előbb voltam lent a pincében piros bottal, és sáros cipővel, hoztam fel újbort!
Hát te is hozz fel egy lilbát, aztán tollazd le, egy angint tölts meg vele, a tavalyi már lapos, a tollak eltörtek benne! Juannak kispárnát tölts tollakból, ─ szól asszonya után az úr. Hozd gyorsan a libát , és én levágom, mondja Juan apja, mert aki Márton napján nem eszik, az egész évben éhezik!
( Joan, amíg fest látja maga előtt a szüleit, és a püspököt, a tökfejet, a kék havat az elsőt novemberben.)
Juanita asszonyság közben kiveszi a ludat az ólból, és akkor látja meg a püspököt.
─ Ki maga?, de erősen fogja a lúd lábát, el ne engedje ijedtében!
─ Márton vagyok, ─ erre a Miró család legkisebb sarja elneveti magát.
Maga a püspök már szégyelli magát, hogy keveredhetett ilyen helyzetbe!
─ A lúdjai nagyon vigyáztak rám jóasszony, de már lelepleződtem, engedjen utamra!:)
A kis Joan már nyihogva nevet, ahogy elmeséli a tanárnak, hogy mit rajzolt a szakkörön.
─ Ej, te gyerek, rajzolsz, festesz és történeteket találsz ki, azzal egy barackot nyom a tanár a kisfiú fejére.
(Évekkel később, halála előtt a nagy Miró kitekint a Cirkusz festményéből, néz maga elé, és eszébe jut a kacagó fekete szemű fiúcska. Elérzékenyül egy pillanatra, a rajzeszközeit kimossa, kezet mos. Ó, boldog gyermekkor, mikor még szakkörre járt! Már túl van mindenen
Spanyolország képzőművészeti aranyérmével tüntették ki. Ő rajzolta az 1982-es spanyolországi labdarúgó vb emblémáját, egy narancsember focistát. Hát mi jöhet még ezután. Észre sem veszi, hogy a Cirkusz képére közben odafestett egy libafost. Egy feketét.) | |
| 39. | [tulajdonos]: Zalán Tibor | 2017-09-11 15:56 | Azt hittem akar valamit tőlem
az Isten. Az ég alja előbb
halványpirosan felderengett, majd
haragosvörösre tágult, lilára; a
barna összes árnyalatát átélette
később velem. S akkor, amikor a legsötétebb
felhőcsík már feketére váltott, a hajnalcsillag
is megjelent.
Azt hittem, gyalog jössz majd elém, lassan
lépsz, hogy a háttérderengésben is
felismerjelek,
legyen az örömre időm, mígnem odaérsz
hozzám. Nem szólsz, hogy ne kelljen
válaszolnom, épp csak megérinted köszönés -
képpen a számat. Puhán nyúlsz értem és
továbbra sem mondasz semmit, hang nélkül
vezetsz.
Azt hittem, belépsz a házba, kenyeret szelsz, mert
látod, hogy éhezem, szégyenlősen levetkezel is,
de semmit se rejtve előlem, az ágyra dőlsz
és kínálod magad, gúny vagy könyörgés nélkül
: hogy vibrálsz ebben a fölkínálkozásban, és én
megértem, mennyit vártál és nem lesz fontos
hogy közben én is vártalak, s hogy időnk hol
tévedt el velünk.
Isten előbb, a felhőtömbök...
Azután Te és az út...
Végül a ház - az otthon álma...
Mostmár hagyjatok magamra mind!
| |
| 38. | [tulajdonos]: ... | 2017-09-08 18:44 | Ház behavazott úttal
1.
Maurice ragaszkodott ahhoz, hogy ezen az útvonalon menjünk. Tegyünk egy kitérőt, kérte, mutatok neked valamit. Alig mentünk a hóban, lecövekelt egy ház előtt, kitekerte a vásznat, három fát láttam és egy kőházat a festményen és a barátomat, amint gesztikulál, eltartva magától a vásznat, és mosolyog! Bolond! Miért festetted le ezt a házat?
─ Tudod, hogy ki lakik itt ? Egy öregember, meg a bónái.
Kockás ing, és odvas fogak, amikkel egész életében a dohányt rágta, a felesége, akinek évtizedekig merített a hajából az izületes kezeivel tavalyelőtt halt meg. Azóta morog, engem író úrnak hív, vagy piktornak, és kiröhög, érted? Egy nap, amikor a tűzre rakta a hasábfát , akkor mesélte el az életét, amire te biggyesztenéd a szádat, mert csak a küszködés jutott neki. Amikor elvette a mézszőke feleségét, rá egy évre megszületett a gyermek, aki betegségben meghalt. Hat gyereket nevelt fel az öreg és a felesége. Voltak kecskéi, birkái, volt neki gazdasága, lovai, és egy darabka földje. Ez a kockás inges ember a házamban fog lakni, én meg itt ebben a nagy parasztházban. Neki elég lesz az én házam, nekem szükségem van térre, gyere be, megérted, mondta nekem. Azzal egy rozsdás kulcsot vett elő, és megmutatta, hogy mekkora műtermet akar, hol lesz a konyha, a vendégszobák, a nappali. Itt lesz a fauve-ok nagy összeröffenése. Matisse irigykedni fog, lesz egy szobám , ahol írok is! És megnősülök. Egy mézszőke asszonyt veszek el, aki szül nekem három gyereket. Gauguin már jelezte, hogy ha kész lesz a ház, akkor ideköltözne rövid időre, míg megfesti a falut. Ide ne engedd, Gauguin és Van Gogh hírhedtek voltak együtt! Dehogy engedem ide, mondom, megnősülök, itt lesz az én házam, a kuckóm, a festőállványom, egy kutyám, itt lesznek a „vadak” Itt sír a gyermekem. Tudod mi lesz itt? Élet lesz itt. Kenyér lesz itt fekete, gyereksírás, és én ezt lefestem mind!
Ember tervez, isten végez, rá egy évre már a barátom elvette feleségül Berthét, akitől két lánya született. A ház tényleg ricsajos volt, és az öreg visszaköltözött a házába, mint „nagypapa”, ebben a bolond és bohém életben jól érezte magát, Maurice-t a fiának tekintette. Hatalmas fauve-ista viták folytak itt a festészetről, megfordult itt, aki számított. Boldog élet jutott neki osztályrészül, de nehéz is. Imádott írni és nagyokat gyalogolni a környéken. Matisse jó barátja lett, a „vadak fellegvára” csak így nevezte a házát. Berthe jó asszonya volt, a két lány is csinossá serdült. Elégedett vagyok, mondta a halálos ágyán, most már megpihen- hetek. Lassan, lágyan engedte el Berthe kezét.
| |
| 37. | [tulajdonos]: Enyanyáék megint. | 2017-08-28 11:22 | | Enyanya. egy néni pereszkéről, aki a szobában uralkodó kaotikus rendetlenségben, 12 gyermeket nevel. Az anyjuk magukra hagyta őket Enyanyának és Zsófinak, a legnagyobb lánynak. Ágy, ágy hátán a szobában, itt 6-an alszanak. Hat gyermek köztük Zsófi. Zsófi lázad, nem ezt látta az iskolában, szeretne két testvért csak, nem tizenkettőt. Enyanya legyint a lányára. Elment aztán itt hagyta őket. Zsófi sorolja a gyermekek tulajdonságait, ez vad, ő a szelídke, és így sorban. Enyanyát a múltkor már bemutattam. Enyanya koszos fügönyt varr. Egyre gyengébb, sokat kéne pihennie. Enyanya kék otthonkában van, és magas szárú kismamacipőben, ha még tudjátok mi az. Enyanya bodzaszörpöt készít nagy vájdlingokban úsznak a levelek, cukrot a falusiaktól kapnak, mert a bodzaszörpbe kell. A macskák hatan az udvaron, mind sovány kivan a bordájuk. valamit azért kapnak enni, száraz keyeret delikátos vízet megáztatva, meg csirkeszáyat, majdnem kéket már. Belefásultak, nekik ez a normális, meg az okostelefon, amit pár gyerek a suliban lecserélt.. és hármat kaptak tőlük. Zsófi tereget nincs öblítőszaguk a ruháknak. az első dekket már hajnalban szívta kávéval, mezítláb. Zsófi a gyereklány. Olyan vékony mint egy kis giliszta, a szemei gyönyörűek. Megkezdődik ez a nap is olyan lesz, mint a tegnapi. És a holnapi is. mély fekete tűzű, és fárasztó. | |
| 36. | [tulajdonos]: Más és Ugyanaz | 2017-08-25 19:34 | A vörös szoba
1.
A vörös szobában ténykedik Alíz, egy tálon rendezget gyümölcsöket. Fekete pulóverben és fehér szoknyában. Ő találta ki a vörös szobát, vörös a tapéta, kékek rajta a virágok, de ugyanez a színösszeállítás köszön vissza a terítőn is. Látszik, hogy ez a szoba a lakóival harmóniában áll.
Alíz nem is olyan régen jött haza szokásos sétájából, mindennap megtette ezt az utat Matisse kedvéért, akinek kecsketejet vitt, bizony ő a nagy Matisse testvére. Ma elfelejtette a kecskesajtot, és a túróért is úgy rohant vissza. A vörös szoba Henrié, ha hazajön a szülői házba, akkor a vörös szobában lakik. Matisse-nak 1890 nyarától vakbélgyulladás miatt egy évig kórházban kellett feküdnie. A szomszédos ágyon egy szövetgyáros fia tájképeket festett, és az ötlet, hogy ő is fessen, hamar ki is pattant a fejéből. Ez még húszéves korában történt, máig emlékszik a napra. Most viszont hazajön, és festeni fog. Alíz már alig várja, hiszen a nővére, és azt a szobát festi, amit ő rendezett be nagy gonddal. Kettejük közül Alíz az idősebb, de ez nem látszik meg rajta, sőt az sem, hogy vénlány. Gyermekkorukban mindig együtt játszottak a szomszéd 11 gyermekével. Karikáztak, felfedezték a kőbányát, Le Cateau-Cambrésisben, és az észak-franciaországi kis város kiapadhatatlan volt
a természeti kincsekben, reggeltől sötétedésig nyáron együtt játszott a csapatnyi gyerek. Matisse szülei nem voltak gazdagok, vetőmagot és festéket árultak kis vegyesboltjukban.
Tavasszal volt a szezon ilyenkor Alízt és Henrit is befogták a szülők nevelési célzattal,
eladni ezt azt, tudták, hogy gyermekeik fogják tovább vinni a boltot. Alíz akkor már az Üvöltő szeleket olvasta, és esze ágában nem volt boltoskisasszonyként leélnie az életét, elhatározta, hogy írni fog. Mindennap elővette a gyöngybetűkkel írt kéziratát, a regény már több mint a felénél tartott, most éppen elakadt, de nem volt tehetségtelen Alíz, vele született ösztöne minden giccset és túlírást került. Regényfolyamot írt mindennap. Henri pedig festett, jól megértették egymást, hagyták egymást élni, azt a bizonyos magánszférát tiszteletben tartották, nem volt tabu köztük. Alíz szerette volna, ha Matisse megnősül, és most ez a vágya teljesült! Végre feleségül vette 4 éves kislánya anyját. Alíz ennek őszintén örült, most, hogy az asszonyt is megismeri személyesen, átadja Henri vörös szobáját nekik, amíg átutazóban nála szállnak meg. Londonba tartanak, hogy megnézzék William Turner festményeit.
Ekkor már Párizsban laktak Matissék, de nem jöttek vissza Londonból Párizsba, inkább Korzikára utaztak tovább. Alíz mindig hosszú leveleket írt nekik. Tájképeket, csendéleteket, enteriőröket festett Matisse.
A Földközi-tenger fénye új ragyogással töltötte meg színeit. Ősszel aztán megszületett Henri Matisse fia Jean. Második fiúk a keresztségben a Pierre nevet kapta. Matisse asszonya divatáruüzletet vezetett, a jó Alíz bizony sokat ingázott Franciaország és Korzika között, hogy valamelyik égetnivaló rosszcsontra vigyázzon. A könyvét kiadták, írónő lett.
Gertrude Steinhez hasonlóan művészeti szalont hozott létre, és felesége lett Matisse festőbarátjának. A vörös szoba időközben Alíz dolgozószobája lett, irodalmi szalon ide, vagy oda. Később Henri lánya örökölte meg 15 éves korában ezt a fauve-ista szobát. A szoba valami nyugtalanító hatással bírt, mert Therese a költészetet választotta magának. Az ablakon bekukucskáltam a Matisse család ősi házába, de ezt remélem, senki nem veszi zokon.
A vörös szoba időközben Alíz leányának szobája lett, ő is itt serdült gyönyörű nővé.
Matisse életét teljes mértékben a festésnek szentelte, idős korára elhízott, háklis lett. Mindenhol a "tiszta" színeket kereste. Az utolsó, aki birtokolta a vörös szobát, maga Henri Matisse lett, itt halt meg, éppen amikor a novemberi nap kis fénypászmája végigfutott a szobán.
| |
| 35. | [tulajdonos]: a komód titka | 2017-08-21 22:45 | Gondolatok.
A komód teteje azokal a könyvekkel van tele amiket éppen olvasok, vagy csak belenézek. ezeknek a könyveknek lelkük van. A már ezerszer kiolvasott könyvem is itt van a komód tetején. A kis biblia, benne azokkal a cetlikkel amik olyan fontosak. Itt vannak azok a könyvek amiket kaptam a pályatársaimtól. Itt van valami ami a nagy polcon nincs.. A komód tetején gyakran cserélődnek a könyvek:) a lelkeim, a hangulataim. Van valami pozitív kisugárzás itt. Leveszek egy könyvet, elmosolyodom, a gazdájának kurta-furcsa recenziót írtam a könyvéről. A nagy komód belseje pedig emlékekkel van tele, régi-régi megfakult féyképekkel.
Aztán találok itt újságkívágásokat, az első copfomat, amit nem dobtak ki, hanem eltették. Itt szenderegnek nagymamám levelei amiket hármunk között osztott szét, hogy olvassuk el.
A fiam első cipője, kavicsok doverből, itt az ádventi koszorú is. Emlékszem, hogy nagyanyámnak is volt "komódja" csak az mind porcelánfigura volt, de gyakran megállt előtte, aztán odament a vakfoltos tükörhöz. a tükör fölött fényképek voltak, a gyermekei képei.Felnézett rájuk, és olyan titok mosollyal ment tovább. Most már tudatosan gyűjtöm a komód lelkeit. És valamiért ott por sincs...Olyan tisztának látok mident. Vagy csak én hiszem a komód titkát? | |
| 34. | [tulajdonos]: enyanyáék és mi | 2017-08-21 17:16 | Kedves Virág! Olyan régen találkoztam veled, nem egyfelé visz az utunk. Amióta nem írtam neked levelet, nem sok minden történt a faluban. Fülöp néni meghalt, hosszan harangozták, mindenki a szomszédjától kérdezte, hogy kit szólított a jóisten magához. Klári lelépett az urától,közbejött a harmadik, de mégis visszajött, mert a férfi rosszabb volt mint az ura. Andráséknál kikapcsolták a villanyt, mert tartoztak háromhavival. És még csak szegénységben sem élnek, csak mindig utaznak, a többi lényegtelen. Sokat sétálok, tegnap megnéztem egy filmet, de pont az ilyeneket nem szeretem, buta angol film volt, franciával fűszerezve én fáradtam ki benne. A rétre járok folyamatosan, jó lenne bemenni a nagyerdőbe, de mindig vadtól félek, tudom furcsa dolog ez, de a vaddisznótól. Marci mostanában nem tesz fel fotókat a vadjairól a facere, inkább elkészíti könyvnek őket. Szépek.Tudod nem csináltak, hanem természetesek,különlegesek. Zsófit felkaroltuk. Enyanya és a gyerekek táborban vannak, madarásztáborban, addig a férfiak kimeszelték belül a házat, Zsófival takarítottunk hát bizony a körméről lemosta a fekete festéket. Most a cigiről akarom leszoktatni, hiábavaló vállalkozás. De! Már nem gépez órákat. Nagyokat sétálunk a gyereklánnyal, esténként olvasunk, mesélek eki, képzeld el, hogy nem olvasta a Kisherceget, de enyanya meséi gyönyörűen hangzanak a szájából. Már elmesélte, hogy menyire hiányzott az anyja, azt csak dacból mondta, hogy nem is. Enyanyáékhoz kimentünk a nomád madarásztáborba, már ránk sötétedett, akkor gyűrűzték a madarakat. A 12 gyerek imádja a tábort, nyár végéig kinn lesznek, minden nap visszük a kaját ami megy a közösbe. Zsoltika mondta, hogy számítógép? De bután éltek ők a nyomorban.... Sátorban laknak, ami enyanyának kellemetlen, de a gyerekek élvezik, és mindegyik olyan szutykos, mint a föld:)
Mi haladunk. A tetőre megszavazta a pénzt az önkormányzat, több millió azt hiszem, nagyon hamar végzett vele a brigád. A régi gerendák gyújtósnak jók lesznek a kályhába. Na azt hiszem most az egyszer nem mesélünk, hanem a Jane Eyre-t nézzük meg Zsófival. Mióta látja Szidi néni, hogy muka folyik a szomszédban, azóta pogácsát is sütött , meg szörpöt is küldött a madarásztáboriaknak. Már nem nézi le enyanyáékat, Zsófit mútkor elvitte misére magával. Szidi néni gyerekei az ország túlsó végén élnek, hiányzik neki a gyerekzsivaj. Yvette is meglátogatott minket, de láttam, hogy féltette a fehér nadrágját, Jött, másnap ellibegett.most befejezem, mert még be kell ugranunk a kisboltba, aztán irány enyanyáék tábora biciklivel. Az enyém férfivázas bringa, de még nem estem le róla. A bicikliket a lomis adta nekünk. Na gyere Zsófi!
Virág később még írok neked, puszillak: Kriszti | |
| 33. | [tulajdonos]: Györei próza | 2017-08-20 11:09 | Vonzanak és taszítanak apám naplói. Beleolvasok, megelégelem, elteszem, kis idő múlva újra előveszem, érdekel, kíváncsi vagyok, mit ír. Ha olyan részhez érek, amelyik taszít, elfáradok, zsibbadni kezd a tarkóm. Mintha abroncs fogná körül a fejem. Becsukom a naplókat, elrakom, napokig-hetekig feléjük se nézek, aztán váratlanul megint vonzani kezdenek, közeledem, végül kézbe veszem az egyiket, óvatosan kinyitom, lassan olvasom, zsibbadás vagy inkább enyhe áramütés a tarkómon, most jobban bírom. Lüktet a fejem. Elhárítanám sokszor azt, amit olvasok. Taszítás és vonzás. Főleg taszítás. Nem kell apám élete. Elutasítom. Semmit sem tudok vele kezdeni. Bénulttá teszi ez a felismerés a napjaimat. Öszszeszorítja valami a fejem. Elhagyom a lakást, kimegyek az utcára. Szédelgek, vánszorgok. Az életet nem tudom elhagyni. Apámat nem felejthetem el. Nálam vannak a füzetei. Öltönyét hordom. Érvénytelen kétszázötven forintját őrzöm. Leveleit olvasom. Szenvedését átérzem. Istenét nem követem. Azt sem tudom, milyen volt az ő istene, kiben hitt? Női szentjeim nincsenek. Semmiféle szentem nincs. A feleségem beteg. Alszik.
"Benne lenni a könyvben - írja Jabès - annyi, mint azt mondhatni: a könyv az én világom, hazám, háztetőm és rejtvényem. A könyv az én lélegzetem és nyugovásom."
"Életem és sorsom tartalmát könyvekből értettem meg" - írja apám. "A könyv számomra mindig a titkok nyitja. S a velük való foglalkozás, a könyvtárosság nekem nem hivatali elfoglaltság, hanem mágikus szenvedély, alkimista kísérletezés."
Ki adja vissza, apám, életed utolsó 20 évét? Ki adja vissza életed utolsó 13 évét? Az utolsó fél évet? Ki vette el? Én nem. Ki hoz vissza a halálból? Ki eszik helyetted? Ki vágja le a kenyér héját, ki simítja ki a nadrág élét, ki hallgatja a híreket helyetted? Én nem. Nem vágom le a kenyér héját, nem simítom ki a nadrág élét, nem hallgatok rádión, soha, híreket.
Hányszor láttalak ágyad szélén ülni?! Lábadat egy zsámolyra tetted, öledben konyharuha, kis lábosból kanalazod a levest. Ebédelsz. Miután megetted, megtörlöd a konyharuhával a szád szélét. Aprókat köhécselsz. Egyet-kettőt nyelsz vagy krákogsz. Hányszor láttalak így ülni! Összeszorult a szívem. Kivittem a konyhába a lábost. Behoztam a főzeléket vagy tésztát vagy krumplipürét. Eszegettél. Lábad mamuszban a zsámolyon. Szemüveg. Megtörlöd az orrod. Nagyon lassan hajtod össze a zsebkendőt. Gondos mozdulatok. Türelmes vagy. Én nem. Gyerek és mégsem gyerek. Öreg és aggastyán és majdnem magatehetetlen, fogatlan férfi, és mégsem férfi, apa és férj és nagyapa, és egyik sem. Kicsoda? Senki? Minden? Kortyolod a teát. Sok cukorral szereted. Nem túl édes? Nem. Beveszed a gyógyszereket. Hányszor kell még leírnom ezt a jelenetet? Az ágy szélén látlak ülni mindig, alsóingben, pizsamában és mellényben, katéterrel a lábad közt.
Apám titkos naplóinak a megtalálása és elolvasása azt jelenti, hogy mindaz, amit eddig írtam, érvényét veszti? Hamis? Eldobhatom? Mindent elölről kell kezdeni?
Maradék erejével a nőkre gondolt. Őket kereste, őket vélte látni, mintha őket tapintotta volna fogyó erejével. Elsuhanó alak az ösvényen, ami a szomszéd házhoz vezet. Iskolába siető lány. Szőke. Van? Volt? Visszatér az első szerelem. Hasonlít? Jön, siet az utcán, felé, már rohan, ölelésre tárja a karját. Nem. Csak képzelgés, fekve, betegágyban, egyedül, magányosan. Mégis megvannak a nők. Hol? Pontosabban megvannak a testek, a bőr, a karok, a haj, a lábak, a váll, a szem, a nyelv, pihék, anyajegy, szempilla, száj, mell. Beteljesülés nélkül halt meg, erőtlenül, aki erős volt a vágyban és a képzeletben. Nem hanyatlott le, mert fel sem emelkedett. Éveken át vízszintesen feküdt. Első szerelmét várta. Csöngessen be! Menjen oda az ágyához! Térdeljen le! Ölelje át! Nem csönget be senki. Elmezavar? Összetettebb. Több. Más. Köd? De hiszen tisztán lát. Nem. Nem érez tisztán. Kusza és zavaros, amit érez. Ellentmondásos. Ság, ség.
Anyám rendbe hozta, illetve rendbe hozatta a Kavics utcai lakást. Festés, mázolás, parkettacsiszolás, lakkozás, takarítás. Egy kárpitossal áthúzatta apám ágyát. A pizsamákat, az orvosi papírokat és a megmaradt gyógyszereket kidobta. Ragyog a lakás. A szőnyegek a helyükön. Tálkában cukorka. Képek a falon. Dísztárgyak. Kétezer könyv. Jó kis lakás a Rózsadombon. Lehetne élni benne. De nem lehet. Apám nem engedi, nem hagyja.
Anyám elkezdte kigépelni apám naplójából azokat a részeket, amelyeket (így mondja) szépnek tart. Főleg azokat a bekezdéseket, amelyekben apám isten áldását kéri unokájára, illetve imádkozik érte.
Anyám esténként templomba jár. Ez is újdonság az életében. Érdeklődéssel figyeli az éneklő, térdeplő és áldozó embereket. Felajánlást tesz. Imádkozik. Gyakran jár a temetőbe. Rendben tartja a sírokat. Megszabadítja őket a gaztól.
Újra kell kérdezni: mit akart apám? Megismerni és megérteni saját magát. Egyszerűnek hangzik, mégis a legnehezebb, a legbonyolultabb feladatok egyike. Nem ment, nem sikerült. Nagyon akarta. Éjjel-nappal töprengett, gondolkozott. Kimerült, elfáradt, de nem pihenhetett. Ez volt a munkája, tulajdonképpen a fő foglalkozása. Beleroppant. Nem bírta. Belebetegedett. Ezt nevezte talán ő "emberi elméje megtöretésének" naplója ajánlásában. Isten sem segített.
Görcsös, merev, magányos, okos, ugyanakkor buta, művelt, olvasott, nagyra törő, ugyanakkor kicsinyes. Szokások rabja. Rögeszmés. Lázadni nem mer, inkább engedelmes. Tűr. Békés, bár belül háborog. Babonás. Szeme olykor villámot szór a dühtől a levegőbe. Ettől a nézéstől ijedtem meg gyerekkoromban, még Újpesten, annyira, hogy sírva fakadtam. Egyetlenegy ujjal sem nyúlt hozzám az apám, de a nézése rettenetesebb volt, mint ha megvert volna.
1949-es naptárában találtam a következő idézetet: "Mindenki a maga módja szerint álmodja az életet. Én könyvtáramban álmodtam az álmot és ha majd üt az óra, hogy elhagyjam a világot, azt óhajtom, Isten könyvekkel megrakott polcaim elől, létráimról szólítson magához." (Október hónap, 15-e, szombat. Kék tinta. Közel a 30. születésnap.) Eltelik 50 év, és könyvekkel telezsúfolt polcok alatt fejezi be az életét apám. A fenti idézet a naptároldal szélén piros golyóstollal meg van jelölve. Könyvek alatt meghalni - ez sikerült neki.
Idegen világba lépek be, ha kinyitom apám valamelyik naplóját és olvasni kezdem. Nem az én világom. Ellökném magamtól, de nem tehetem. Szavai, mondatfűzése, gondolatai nem az enyémek. És mégis az enyémek. Küzdelmei, vonzódásai, lányok, színésznők az enyémek is. Ahogy hozzájuk ér, simogatja őket, becézi nemi szervüket - ezek nem az én mozdulataim. Mégis. Az enyémek is. Így csináltam? Így csinálom? Nem. De. Könyvekből kimásolt több száz idézetéhez semmi közöm. Mégis. Kézírásához semmi közöm. Én nem így írtam naplót. És ezentúl már sehogyan sem fogok. Nem akarok többé naplót írni. Elég volt. Mégis.
Tíz szót írt fel apám, megszámozva, egy kartonlapra, még az 50-es években. A számára legfontosabb szavakat jegyezte fel. Ezek egész életében foglalkoztatták, tőlük sohasem tudott (és nem is akart?) megszabadulni. A tíz szó apám helyesírásával: 1 metafizika, 2 apokalipszis, 3 erósz, 4 daimón, 5 mágia, 6 mitosz, 7 géniusz, 8 orpheus, 9 képzelet, 10 alchimia. Nekem ezekhez a szavakhoz nem sok közöm van. Nem az én szavaim. Az én szótáramban nem szerepelnek. Alig ismerem őket. Nem tudom, pontosan mit jelentenek. Apám tudta. Ismerte és kutatta őket. Tartott tőlük, sőt félt. Hatalmaskodtak fölötte, rátelepültek, néha fojtogatták, néha megkergették. Nem hagyták békén. Hazudtak neki? Becsapták? Vagy szerették őt? Kinevették? Bolondot csináltak belőle? Apám vonzódott hozzájuk. Akarta őket. Tíz szó uralkodott fölötte, de ő nem tudott úrrá lenni rajtuk. A szavak legyűrték, legyőzték, maguk alá temették, apám fuldoklott, nem tudta kordában tartani őket. Ficánkoltak a szavak, s ahelyett, hogy megszelídültek volna, még jobban megvadultak, ahogy telt-múlt apám élete. Nekem nincs is 10 olyan szavam, ami meghatározhatna engem, illetve mások az én szavaim. Nincsen szavam. Nem készítek listát, mint apám, nem állítok fel sorrendet, nem dicsekszem velük, de nem is szégyellem őket.
Anyám szorgalmasan gépeli a naplókat reggelente. Vásárolt egy használt írógépet. Ír. Ő is ír. Pontosabban másolja apám mondatait. Nem tud szabadulni tőlük. Kimásolja az imákat. Dolgozik, küzd, szenved, ócsárol, prüszköl, sír.
Ha olyan könyvet tudnék írni az apámról, amelyben nincsenek görcsök, erőlködések. Amelyben nem nyögök, nem vagyok merev. Görcsös volt az én apám, és egész életében erőlködött. Idős korában sokszor hallottam őt sóhajtozni. Merev volt. Hogyan írhatnék róla simán, gördülékenyen? Mi sohasem voltunk könnyedek. Nehézkesség, vaskosság - ez jellemző ránk. Bohém szerettél volna lenni, apám. Valljuk be: nőcsábász. Nem lettél. Nekem szántad ezt a szerepet? Tudod jól: apád valósította meg, nem a fiad. Olyan szerettél volna lenni, mint az apád. Persze titokban. Én nem akartam olyan lenni, mint te. Apád elhagyott, anyád elhagyott. Apád elment otthonról mulatni. Napokra-hetekre eltűnt. Elfogyott a pénze. Fölakasztotta magát. Nekem is fogy a pénzem, pedig nem járok mulatni. Itthon rostokolok, és rólad töprengek egész nap és egész héten.
Szétroncsolt idegrendszerrel nagyon nehéz érvényeset mondani. Nem, nemszétroncsolt idegrendszerrel, hanem beteg, rossz, rosszul működő, beteges, nem teljesen egészséges idegrendszerrel nehéz érvényeset mondani. Van valami kétségbeejtő, mérgezően letargikus és süllyedő iránya az életnek.
Megtörténhet a legrosszabb: nemet mondunk az életre. Anyám (apám halála után 10 hónappal) nemet mond apámra. Nemet mond az együtt, pontosabban az egymás mellett leélt 50 évre. Még asszonynevétől is szeretne megszabadulni. Sír. Apámat most ravasznak, gőgösnek, magát pedig áldozatnak tartja, aki teljesen kiszolgálta a férjét. Teljesen és fölöslegesen, mert a férj nem szerette a feleségét. Most így érzi, így gondolja. Apám naplói, ismétlem, sok mindent megváltoztattak, felborítottak. Feje tetejére állt a világ. Fejjel lefele lóg sok minden. Fordítva kell nézni őket. Mint ahogy apám is fordítva nézte a szoba bútorait, amikor Újpesten fejen állt. Szerette, ha a fejébe áramlik a vér. A megváltoztathatatlanba kellene beavatkozni. Talpra! Én nem szerettem bele gyerekkoromban a fejenállásba.
Apám barna színű, vonalas, spirál füzetével szemben ülök. Méricskéljük egymást. Ez a legelső időskori napló. Egyszer már átfutottam. Nagyjából tudom, mi van benne. Nézzük egymást. Én és a füzet. A füzet és én. A legelső bejegyzés: 1980. november 1. Én 1980 szeptemberében nősültem másodszor. Hogyan tudom használni ezt a füzetet? És tud-e kezdeni velem valamit a füzet? Mire jutunk mi ketten? Harcolunk? Megbékülünk? Nem lehet egy füzettel beszélni. Nem tudok apámnak válaszolni. Nem tehetek semmit. Olvasok. Hallgatok. Néha felszisszenek.
"Halottak napja. Zord idő. Kisebb-nagyobb pelyhekben hull a hó, mintha be akarná temetni a még dús zöld-sárga lombozatot... Halottak napja. Egyik nap, kora reggel már eltemettem magamat. A szoba hirtelen átalakult halottas veremmé, mintha egy kriptában feküdtem volna. A világot már korábban eltemettem. Egy verőfényes reggelen egyszerre csak megláttam, hogy ez a világ valóban árnyékvilág. Minden, ami bimbózott, nyílt, ragyogott, egy pillanatra elborult, és minden, amit láttam, egy hatalmas temetőnek része volt!"
"Miért írom ezeket a feljegyzéseket, élőholtan? Hiúságból, irodalmárkodásból? Vagy azért, hogy időnként csakugyan magamba lássak? Hogy amiben csak lehet, megadjam Istennek azt a dicsőséget, amit én most adni tudok? Hogy visszaidézzem az abonyi tanyán eltöltött (drága, drága) időt? Hogy élvezzem az írás boszorkányos megszállottságát?"
"Határhelyzetben vagyok - háromszorosan is. Határhelyzet élet és halál (csaknem féltem leírni ezt a szót!) között. Határhelyzet a normalitás és az őrület között. Határhelyzet a korlátozott mozgás és a (teljes?) bénultság között. Szobafogság. Itt együtt van mind a négy fontos dolog, ami Hamvas Béla szerint egy lakóhelyet jellemezhet: egyház, fegyház, kórház, őrültek háza."
"Agyam termése? Semmi se volt, ha csak a kioperált, s a most esetleg kiújuló daganatot nem veszem termésnek."
Egymással szemben két füzet: az enyém és az apámé. Mind a kettő kinyitva. Az övé 1980-ban íródott, az enyém húsz évvel később íródik. Ő végére ért a füzetének, én nem tudom, hogy végig tudom-e írni a sajátomat. Apám golyóstollal írt, én ceruzával. Ő meghalt, én élek.
Nem volt társa a földön. Nem volt idevaló, erre a világra. Nem volt közénk való. Idegen maradt számunkra, és mi is idegenek maradtunk az ő számára, mindvégig.
Györe Balázs : Halottak Apja /részlet/
Csak úgy, szeretem.
| |
|
|
