MIKROSZKÓPIA (Bártfai A. Márk): II.

NAPLÓK: MIKROSZKÓPIA (Bártfai A. Márk)
Legutóbbi olvasó: 2025-09-10 05:19 Összes olvasás: 7365

2.	[tulajdonos]: II.	2013-11-13 14:44
MAGÁN(Y)KRITIKÁK „Magától értetődik, hogy a Vogon költészet a harmadik legrosszabb a világegyetemben. A második legrosszabb Kria Azgótjaié. (...) A világ legrosszabb költészete megsemmisült alkotójával, a redbridge-i Paul Neil Milne Johnstone-nal együtt, amikor a Föld bolygó megsemmisült. " Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak OBJEKTUM: "Misinszki Hanna Arckép anyám halála óta nem néztem tükörbe makacsul takargattam önmagam elől a vonásokat melyek hűebben visszaadták őt az élőknek mint a végítélet harsonái eddig nem féltem az öregedéstől azt gondoltam átmentem magam a ráncok közé olyan gyengéden tartva fogaim között a szépséget ahogy a macska cipeli kölykét ha veszélyt érez de most már félek elhordom-e majd ötven-hatvanévesen megereszkedett elfolyó testtel alázuhanó mellekkel szemhéjakkal anyám harmincéves arcát tegnap esett: mára pocsolyák gyűltek városszerte esküt szegve mindben megnéztem magam egy idegen nő bámult vissza rám egy idegenné lett városban idegenek örömével áruló arcán" SZUBJEKTUM: Misinszki Hanna verseiben oly szélesek a gesztusok, hogy az olvasó attól retteg, a szerző még le talál verni valamit, valahol a messzi 'Líriában'. Hála a magasságosnak, hogy nem pofont a 'Poéták Pecsétjének'. Ez a heves gesztikulálás azért furcsa, mert a feldarabolt Misinszki költemények, egy-egy tagja ízlésről tanúskodik. Ergo érdemes "hadonászni" egy versben. Még szép végtagokkal sem. Mert hogy fest az ilyesmi: " anyám halála óta nem néztem tükörbe / makacsul takargattam önmagam elől / a vonásokat // melyek hűebben visszaadták őt az élőknek / mint a végítélet harsonái" (Kettőzött vonallal jeleztem azt a pontot, ahol a jobbra lóduló kacsó bal fordulatot vesz.) Az én képzeletemben egy hétköznapi tevékenységei közepette, feleslegesen sokat gesztikuláló teremtés képe rajzolódik ki. A heves gesztusok mögött bátortalanságot érzek. Vegyük szemügyre az idézetet. A természetes első szakaszt, egy (végtelenül) oda nem illő második szakasz követi. De nem csak, hogy utánaoson a második szakasz az elsőnek, hanem agyon is csapja azt. Félreértés ne essék, más versben jól működne a második szakasz is, de itt, ebben nem. A szerző láthatóan makacsul törekszik arra, hogy természetes mozdulatait elrontsa, de legalábbis szembeállítsa saját mesterkéltségének manírjaival. Ez nem lenne baj, ha a manírok egyenletesen oszlanának el a szövegben, tehát minden szakaszban felismerhetőek lennének. De mert annyira keresetlenek a felütések, borzasztóan keresetté vállnak a lecsapások. Ez okozza a gesztikulálás érzetét. Íme: "eddig nem féltem az öregedéstől / azt gondoltam átmentem magam a ráncok közé // olyan gyengéden tartva fogaim között a szépséget / ahogy a macska cipeli kölykét ha veszélyt érez / (Kettőzött vonallal jeleztem azt a pontot, ahol a balra lóduló kacsó jobb fordulatot vesz.) Megint egy nagyon egyszerű, nagyon nemes közlésre következik, egy szép, de nem igazán nemes és főleg nem egyszerű kép. Ez a két szakasz, ahogy az előző esetben is teljességgel aránytalan, holott önmagában és más-más módon, mindkettő szép. Szedjük szét: "anyám halála óta nem néztem tükörbe makacsul takargattam önmagam elől a vonásokat" "eddig nem féltem az öregedéstől azt gondoltam átmentem magam a ráncok közé" de most már félek "elhordom-e majd ötven-hatvanévesen megereszkedett elfolyó testtel alázuhanó mellekkel szemhéjakkal anyám harmincéves arcát" "melyek hűebben visszaadták őt az élőknek mint a végítélet harsonái" "olyan gyengéden tartva fogaim között a szépséget ahogy a macska cipeli kölykét ha veszélyt érez" "tegnap esett: mára pocsolyák gyűltek városszerte esküt szegve mindben megnéztem magam egy idegen nő bámult vissza rám egy idegenné lett városban idegenek örömével áruló arcán" Figyeljük meg, hogy miképpen aránylik egymáshoz a két szakasz-típusból kreált csoport-vers. Az első csoportban csapott kávéskanállal adagolja költészetét a szerző. A második csoportban egy púpozott merőkanállal.Mintha nem is ugyanaz a költő követte volna el ezeket. Tudjuk be ezt a jelenséget technikai megoldásnak? Könyveljük el önkéntelen jelenségnek? Megtehetjük ezt is, azt is.Miért? Mert akármelyiket is választjuk magyarázatként, mindkettő elfogadhatatlan. Misinszki Hanna tehetsége magától értetődő, tulajdonképpen természetes; öntudatlan vagy választott szövegépítési logikája téves, tulajdonképpen természetellenes. És ne higgyük, hogy ami öntudatlan az szükségképpen természetes. Gondoljunk a gép mítoszára, vagy a gólem archetípusára. (b.a.m.)

Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!