DOKK

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

 
2842 szerző 38698 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Németh Bálint
  Extrasystole
Új maradandokkok

Farkas György: cím nélkül (6)
Farkas György: cím nélkül (5)
Farkas György: cím nélkül (4)
Farkas György: cím nélkül (3)
Farkas György: cím nélkül (2)
Farkas György: cím nélkül (1)
Farkas György: A darázs
Farkas György: Források
Szilasi Katalin: Öreg pásztor kesergése
Szilasi Katalin: Hervadás cseresznyével
FRISS FÓRUMOK

Gyors & Gyilkos 11 órája
Farkas György 12 órája
Cservinka Dávid 14 órája
Filip Tamás 23 órája
Tóth János Janus 1 napja
Valyon László 1 napja
Szilasi Katalin 2 napja
Bátai Tibor 2 napja
Ózdi Annamária 3 napja
Kiss-Péterffy Márta 8 napja
Kiss-Teleki Rita 8 napja
Karaffa Gyula 9 napja
Egry Artúr 10 napja
Duma György 10 napja
DOKK_FAQ 11 napja
Csombor Blanka 14 napja
Tóth Gabriella 15 napja
Vadas Tibor 15 napja
Tamási József 16 napja
Zsigmond Eszter 19 napja
FRISS NAPLÓK

 A fény nem publikus 9 perce
Minimal Planet 1 órája
Ötvös Németh Edit naplója 3 órája
PÁLÓCZI - SZABADVERSTAN 5 órája
A SZERKESZTŐSÉGI FŐEMLŐS 9 órája
Gyurcsi 9 órája
Jószándékú párbeszélgetés 11 órája
A vádlottak padján 11 órája
Hetedíziglen 1 napja
az univerzum szélén 1 napja
Bátai Tibor 1 napja
négysorosok 1 napja
ELKÉPZELHETŐ 1 napja
nélküled 2 napja
mix 3 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: J. J. Alphonsine de Mabus
Legutóbbi olvasó: 2024-03-25 23:14 Összes olvasás: 6602

Korábbi hozzászólások:  
6. [tulajdonos]: 22011-10-10 17:07

Basszbaritonalitás
Egymásmelletti elbeszélés három jelenetben

Kettő


Időközben ha nem is este, azért délután kerekedett. Az öreg vidáman volt.: -Csak óvatosan! Minőségi kavicsok kellenek. Szép kövecskék.
Bezzeg, a fiatalabbik! Már minden baja volt.: -Jó, törekedni fogok, az ideális kavicsok begyűjtésére és előállítására!
A magabiztos basszust kielégítette önnön éles elméje, végül minden mentális tevékenység maszturbáció.: -Helyes, rend a lelke mindennek! Nincs szebb álom, mint a rendőrálom!
-Célozgatunk? Célozgatunk? –hagyott fel kényszeredett munkájával a basszbariton. Komoran ácsorgott és öklében kavicsokat morzsolt.
-Ugyan! Ugyan! – röhögött Hellenpárt.
-Egy-két feketét belekeverhetek? – kérdezte még György, de már tudta, hogy a másik tudja…
-Szerintem a szín-fehér elegánsabb, nem gondolja? -vihogott a másik
A kérdezett kedvetlenül vállat vont, és engedte „elfolyni” a köveket: -Hát attól függ, hogy mire használják?
A basszus komolyságot erőltetett magára: -Mondjuk egy kellemes kövezéses partin, megfelelőbb… nem találja, közeg úr?
A basszbaritonról mintha lepattogzott volna a „vendég” kosz: -Ezredes. De ez talán mindegy is. No, te szutyok, mióta tudod?
Az öreg, mint említettük büszke volt elméjére.: -Az elejétől fogva.
-Helyes! Ügyes vagy. Éber vagy! Elismerésem! Komolyan. – hintázott a sarkán a basszbariton
-Hálásan köszönöm az elismerését ezredes úr! Sokat jelent ez nekem! Különben belőlem egy kukkot sem fog kihúzni. Sem az ezredes úr, sem más, arra érdemtelenebb ember. –szemtelenkedett Hellenpárt.
-Förtelmes és hivalkodó, ez a magabiztosság barátom. Persze eszed az van. Ugyanakkor! Nem tudhatod ki küldött! –emelte fel figyelmeztetőleg a mutatóujját György (igazából János). Hasonlított egy kissé a holdra mutató ujjról kérdező zen szerzeteshez, vagy éppen a mutogtó mesterhez... ez kissé zavaros… Ám merőben mellékes.
-Mindent összevetve két lehetőséggel számolok. Az, azért nem olyan sok. – vonogatta vállát a „jó” öreg.
Az ezredes -tegyük fel, de ne engedjük meg, hogy egyben nyomozó is- elengedte arcának alsóbb vonásait, mialatt ingerkedve felvonta homlokszőrerkélyecskéjét, hogy e nyelvújítás kori régiséggel éljünk és így szolt: -Nocsak!
A basszus bölcs módjára bólogatott: -Én erre a két lehetőségre, már régen felkészültem lélekben ezredes úr.
A bariton szenvtelenül méregette a másikat: -Elhiszem. De azt te sem tagadhatod, hogy a két lehetőség közül az egyik inkább a szíved szerint való, mint a másik!
Hellenpárt Ábel valóban bölcs volt (amiképpen kétségtelenül Hellenpárt Ábel is volt, e tekintetben élt a következetesség jogával): -Dőreség lenne az ilyesmit tagadni.
György (igazából János) a rendőrezredes és feltételezett de meg nem engedett nyomozó, krákogott és köpött egy hegyeset.: -Kövezéses parti, no szépen állunk! Biblikus ihletésű Rőzsedombi buli.
-Csak amire kereslet van! – tárta szét karját a basszus, akárha repülni tanulna.
-Ezek a Rőzsedombiak, már maguk sem tudják, mi az, ami gagyi. – eröltetett magára megrovó jellegű arckifejezést a basszbariton.
-Gagyi? – sértődött meg az öreg.
-Stílustalan. –legyintett a fiatalabb.
Hellenpárt töprengeni látszott ezen a felvetésen: -Stílus?
György (igazából János) unatkozott: -Az.
A basszus mintegy nebuló jelentkezett: -Leülnék a szatyromra, ha nem zavarja az ezredes urat.
Ezúttal a basszbariton vonta meg a vállát: -Tőlem.
-A derekam! -nyögte Hellenpárt miközben lezuttyant a zacskójára.
- Na mi az, kiköltöd a kavicsaidat… tyúkapó? Az ideális valagaddal? – hahotázott az ezredes továbbá feltételezett de meg nem engedett nyomozó.
-Nincs jobb dolgom. – vakargatta az állát a basszus.
-Ritka egy undorító jószág vagy te barátom. – rötyögött még mindig a basszbariton
Az öreg már fel se vette a sértést: - Csak amire kereslet van ezredes úr.
A fiatalabbik szúrós tekintetet produkált: -Az örök kifogás. Minden mocsoknak ez a kifogása. Ó, nekem nincs választási lehetőségem! Engem kisemmiz embervoltomból ez az állatias világ. Sőt! Ez a világrend. Világtrend, meg világ összeesküvés. Azt mondom én, hogy meglehet őrizni, amit az anyánk meg az apánk ránk bízott. Magunkat. Már ha volt anyánk meg apánk. Mert ha nem volt, akkor magunk sem vagyunk. Kövezéses parti. Undorító! Eltűrőd, hogy egy vidám programpont gyanánt, megkövezzenek? Ezek a Rőzsedombi rózsabogarak? Megérdemled hát!
Hellenpárt Ábel ragaszkodott a realitásokhoz: -Megfizetik. Megfizetik az ilyesmit ezredes úr. Megérdemlem hát.
György (igazából János) minden tőle telhetőt elkövetett, hogy lírai színben tűntesse fel magát: -És amikor az arcodba záporozik a halott fehér mag, olyan ribancnak érzed e magad, mint az egyetemista lánykák és fiúkák, akiknek szintén az arcába záporozik a halott fehér mag? Mondjuk, azoknak a pofikája legalább nem lesz kék és zöld. Bezzeg a te pofád! Szerintem lassan tökéletes gömb lesz a nyakadon. Akkor majd levágják a fejedet és tekéznek vele a jó urak. Nálad émelyítőbb emberrel még nem találkoztam. Tulajdonképpen hozzád képest minden prosti ártatlan. Persze sokan szorgalmazzák, hogy az igénybevevőket büntessük. Mivel ez a te kis ügyed, ez a biblikus pornó, súlyos testi sértésnek minősül, továbbá csoportosan elkövetett garázdaságnak, hovatovább gyilkossági kísérletnek…
-Na annak nem! Na annak igazán nem! Én úgy választom ki a kavicsokat, én úgy gyűjtöm össze őket, hogy engem meg ne öljenek! És meg is bíznak bennem a kuncsaftjaim. Büszke is vagyok magamra! -sípolt az öreg (bár hangnemében ez szokatlan)
-Rühös! Na daloljál csak! Daloljad csak a Rőzsedombi neveket! -dörgött az ifjabbik (és hangnemében ez elfogadható)
-Nem dalolom! – ellenkezett a basszus
-Kirángatom a segged alól a zacskódat, és azzal verlek agyon! – tornyosult áldozata felé az ezredes illetve feltételezett de meg nem engedett nyomozó.
A homeless egykedvűen szűkölt.: -Az is jó lesz!
György (igazából János) neki szegezte a kérdést: -Nem akarsz tiszta lenni?
Hellenpárt Ábel élesen feleselt.: -Éhes?
A basszbariton nem volt hajlandó együttérzést mutatni: -Ingyen konyha, kuka, utcasarok.
-Rokfort, tonhal, luxuskurva. –ingerkedett büszkén a basszus.
-Mennyit kapsz te ezért a műfajért, barátom? – vicsorgott az ezredes és feltételezett de meg nem engedett nyomozó.
-A különlegességeknek mindig megvan a maguk ára. Én ínyenc vagyok és ínyenceknek dolgozom. Mélységesen megértem, és ha kell, védelmezem is őket. - az öreg babásan mosolygott
-Azokat? –förmedt rá a fiatalabb.
A basszus hintáztatta a testét.: -Azokat.
A basszbariton mintha őszintén csodálkozott volna.: -Akik péppé zúznak minden hétvégén?
Hellenpárt nem találta különösnek a lojalitását.: -Igen. Azokat.
György (igazából János) valami lényegire mutatott rá.: -És ha egyszer ott maradsz? Ha ott hagyod a fogadat?
-Az is jó lesz! –hülyült a homeless.
-Féreg! – sziszegett az ezredes, avagy feltételezett de meg nem engedett nyomozó.
-Ha csak az vagyok, akkor mit zavarja az ezredes urat, hogy mi történik velem? Egy ilyen féreg egy ilyen jelentéktelen ágrólszakadt, sőt „ágrólzuhant” csöves, had’ élhessen úgy, hogy elmondhassa magáról: Nekem sorsom van. Ő választott engem! A sors. Amikor elválasztott a többi szutykos szegénytől, és eredeti lehetőségekkel kínált meg. Amikor fölrepített a Rőzsedombra és bevezetett a Bibliába! –szónokolt az öreg.
-Gusztustalan! –vetett véget a szónoklatnak a fiatalabbik.
A basszus most szinte sajnálta a basszbaritont.: -Nem. Ezt maga nem értheti. Jobb így, mint bárhogy.
A basszbariton nem kért a basszus sajnálatából.: -Hatásos előadás volt. Csakhogy én nem értem a színházat!
Az öreg elkedvetlenedett.: -Akkor szomorú ember lehet, ezredes úr.
A fiatalabb megragadta a másikat.: -Na idefigyelj te, tetűszálló, vagy el kezdesz köpni, vagy én kövezlek meg, de fél téglákkal!
-Én nem marok bele a gazdáim kezébe. Nem olyan kutya vagyok én. – suttogta a homeless.
-Beszélj! Beszélj, ha mondom, különben megzabáltatom veled a köveidet, aztán belehajítalak a patakba. – György (igazából János) vadul rángatta áldozatát.
-Piroska és a farkas? – dörmögte lélegzetelállító lélekjelenlétről tanúságot téve Hellenpárt.
-Ne humorizálj, ne humorizálj, mert a türelmem végén járok! – sistergett az ezredes illetve feltételezett de nem megengedett nyomozó.
Az öreg elernyedt a vasmarkok szorításában.: -Gondolja az ezredes úr, hogy engem, pont engem meg lehet félemlíteni, bármilyen fizikai fájdalom felemlegetésével? Kínozzon csak! Tudja jól, hogy azon, akit minden hétvégén félholtra vernek, nem csiszolhat semmit a fájdalom!
A fiatalabb engedte, hogy a vénlegény kihulljon a kezéből.: -Trágyadomb!
A basszus elterült a földön de nem állta meg szó nélkül.: -Azon nő a gizgaz.
A basszbariton visszanyerte önuralmát.: -Akkor szépen beviszlek a fogdába, kis ínyencem, és a kóbor lelkedet elsorvasztjuk, némi állami koszttal.
-Ez már bizony rosszul hangzik. – sóhajtott bánatosan Hellenpárt.
-No ugye? - biccentett játékosan György (igazából János)
-Az ezredes úr tehát segített nekem! – kiáltott fel elégedetten a homeless.
-Micsoda? – bődült el az ezredes, avagy feltételezett de meg nem engedett nyomozó.
Az öreg elégedetten dörzsölgette a tenyerét. Örült, mint marok a farkának.: -Eldönteni, hogy a két alternatíva közül melyik a valódi. Hogy kit is képvisel valójában. Az ezredes úr.
A fiatalabbik visszanyerte manipulatív gőgjét.: -Azért még ne legyél olyan biztos a dolgodban barátom.
Hellenpárt Ábel tutira ment.: -De biztos vagyok. Rossz sorrendben fenyegetőzött.
A basszbariton azonban feltűnően nyugodt volt.: -Csúnyán csalódhatsz még.
-Végül is egy ezredes, már kellőképpen korrupt képviselője bármely fegyveres testületnek. – sziporkázott a basszus.
-Ne szemtelenkedj. Elég, ha csak annyit mondok, hogy: balesetek! – figyelmeztette a másikat György (igazából János).
-Nem, nem elég. Balesetek gyakran előfordulhatnak. Ha ennyit mond kedves ezredes úr, akkor még semmit sem mondott. – vihogott a degenerált homeless.
-Halálos balesetek? – kérdezte haláli komolyan az ezredes illetve feltételezett de meg nem engedett nyomozó.
Hellenpárt elszontyolodott.: -Autópályán?
György (igazából János) kemény volt mint a kömény.: -Kövezéses partin.
Az öreg feje reszketett.: -No jó, mondjuk, hogy most megilletődtem! De nekem, nem muszáj tudnom, hogy ön miről beszél.
A fiatalabbikat mintha a hányinger kerülgette volna.: -Strici!
-Szakkifejezés. –szuszogta a basszus.
-Arra, ami vagy. – vélte a basszbariton.
-Nem akarom tudni, hogy az ezredes úr miről beszél. – makacskodott Hellenpárt Ábel.
-Én akkor is a fejedbe verem. – makacskodott az ezredes illetve feltételezett de meg nem engedett nyomozó.
A homeless kellemetlenül érezte magát.: -Már megint a hasztalan erőszak! Tiszta idegnek tetszik lenni, kedves ezredes.
György (igazából János) ráförmedt.: -Úr!
A másik alig hallhatóan helyesbített.: -Ezredes úr.
A basszbariton szinte vidáman kérdezte.: -Ha történetesen nem az vagyok aki, végignézted volna az én halálos balesetemet is?
-De az, aki. Tehát értelmetlen a kérdés. – dörmögte a basszus.
-Ebben a műfajban, már legalább van tartás. –élcelődött a fiatalabbik.
-Már megint ezzel jön! Tartás! Tartás! Kereslet, ezredes úr kérem! Kereslet. Mivel feltámadni még nem tudok, igaz soha nem is próbáltam, kénytelen voltam ezt az igényt munkatársak bevonásával kielégíteni. –replikázott az öreg.
-Fogyóeszközök bevonásával. –gonoszkodott György (igazából János)
Hellenpárt Ábel szózuhatagban tört ki.: -Jaj, most olyan fontos ez?! Munkatárs, fogyóeszköz? Igény. Kereslet. Kínálat. Nincs erkölcsi alapom a gazdaság vastörvényeit, melyek oda juttattak ahova, megkérdőjeleznem! Személy szerint, persze sajnálom némelyik kollegámat. De ebben nincsen semmi démonikus. Ez egy egyszerű kapitalista eljárás. Egy módszer csupán. A módszer pedig természetesen, semleges valami. Meg aztán, elég nekem, a saját dagadtra dobált pofámat és megrepesztgetett bordáimat fájlalnom. Nem vállalhatom fel az ő, halálukat. Végső soron jobb is nekik így. Soha többé nem kell ilyen borzalmat átélniük. Ez kérem szociális-eutanázia. Bezzeg én! Bezzeg én! Jaj csak ne lennék annyira ínyenc, ne szeretném annyira a tonhalat, a kaviárt, a vaddisznótöpörtyűs csokoládét, nyám! A saját testem meg a munkatársaim teste az én tőkém, és a pompás étkek, amelyeket klienseim adnak cserébe, az én hasznom. Behúzódok egy borospincébe, egy teljes hétre elegendő királyi étekkel, meg egy szépregénnyel, s már a földön enyém az ég. Ó, koppanjon hát fejemen a kő! Ó hát zúzza be az orromat! Ó, hát üsse ki a fél szemem! És azok a nagyobbacskák, melyeket szelíden a szatyromba csenek, azok a zabolátlan élesek és nehezek, oltsák csak ki a haszontalan csövesek fáradt életét.
A másik a litánia alatt végig pofákat vágott.: -Hánynom kell!
A homeless közönyt mímelve mocorgott a zacskóján.: -Nosza rajta, nem sértődöm meg. Már nem. Nincs jogosítványom az erkölcsi hisztériára!
Az ezredes avagy feltételezett de meg nem engedett nyomozó teátrálisan somázott.: -Szörnyeteg!
-Gazdag! –förmedt rá a basszus.
-Én? –hüledezett a basszbariton.
-Akár maga is! Nálam biztosan gazdagabb. –hajtogatta a magáét az öreg.
-Nem félsz te pondró, hogy eltapos valaki? – üvöltötte az érces basszbariton! De szép volt!
Hellenpárt Ábelnek nem volt semmi arányérzéke, erre az egyszerű kérdésre válaszként ismét egy kis monológot vágott elő.: -Engem már eltapostak. És az a gyanúm, hogy mindenki mást is. A laposférgeké a világ. Kitől kellene félnem? Korrupt kis ezredes! Piha! Idejön, kioktat engem, rá akar szedni, mintha nem lenne világos, hogy ők küldték magát. Ennyire azért nem vagyok hülye! Mondja csak el nekik, hogy milyen szófogadó voltam, hogy nem adtam ki őket, hogy hűségem és szolgálataim örökre a rendelkezésükre állnak. Mondja, hogy ugyanazzal a remek ízléssel gyűjtögetem a köveket, remek szórakozásukhoz, amely ízlésben még sosem találtak hibát! És ha végre magamra hagyna a kedves ezredes úr, akkor megpróbálok találni a mai alkalomra is egy munkatársat. Persze ezt nem ígérhetem biztosra, de megpróbálom. Maga meg jöjjön el a kövezéses partira. Egy ezredes biztosan imponálna a társaságban. Sok dús keblű nő van ott! Na! Vagy ha ahhoz húz az ízlése, akkor elárulhatom, hogy a házigazda egyik fia, vonzódik az egyenruhához. Ámbátor mit fontoskodok itt! Hiszen maga nyilván jobban ismeri őket, mint egy ilyen szegénylegény?
György (igazából János) mereven fixírozta áldozatát.: -Szegénylegény?
A basszus megpróbálta szellemességét visszahozni a béka segge alól.: Öregcsövesnek mégsem mondanám magam, ha az is vagyok valahol.
A basszbariton lecsapott.: -Hány éves..
-Mit számit az..- rosszat sejtett az öreg.
-Hány éves volt.. –ismételte a fiatalabbik.
-Kicsoda? –játszotta az értetlent a homeless.
-Hány éves volt a legfiatalabb munkatársad? – kérdezte keményen az ezredes illetve feltételezett de meg nem engedett nyomozó.
Szegény Hellenpárt, most aztán bajban volt.: -Ki tudja azt, sosem kérdeztem, egyiket se. Valamelyik fecsegett magáról, valamelyik meg csak hallgatott. Öreg is volt köztük, meg fiatal is. A szegénység ma már univerzális.
György (igazából János) nyugodtnak és kíméletlennek tetszett, persze nem Ábel bácsi szemében.: -Nem tudja?
Ábel bácsi ezen a ponton elveszett: -Nem tudom hát!

Vége a második jelenetnek


5. [tulajdonos]: 12011-10-10 17:04

Basszbaritonalitás
Egymásmelletti elbeszélés három jelenetben

Egy

-Mit túrsz, barátom? – igazán kellemes hangja volt az érdeklődő személynek. Mély és selymes, mégis hajlékony, daloló. Énekes basszusnak vagy basszbaritonnak nevezik az ilyes hangot, Mozartnál különösen gyakori. Meg is idézte e kérdőmód Giovannit vagy Figarót. Különben a hang tulajdonosa felettébb szutykos volt.
-Túrok amit. – dünnyögött az orra alá mogorván a megszólított szerzet. Bezzeg ’ennek’ a hangja feneketlenül mély volt. Basszus, ugye. Azonban ne gondoljunk Sarastróra, a bölcs papra se Ozminra, a bika hangú eunuchra! Egy szó mint száz, ebben az estben ne gondoljunk Mozartra! Csak egy kocsmatöltelék artikulálatlan mélységeire, valami fékevesztett tivornya hanganyagából.
-Nem hallod? Mit túrsz? – erőszakoskodott továbbra is a kellemetes basszbariton.
-Veled kell, hogy szóba álljak? – feleselt magában, s mintegy magának a basszus.
A basszbariton megörült a basszus szájalásának, elégedetten összedörzsölte a tenyerét és folytatta a kötekedést: - Lenézel engem barátom?
A basszus megemelte torzonborz fejét, és tetves üstöke alól a másikra sandított. Egy ideig szenvtelenül méregette a kötekedőt, majd kérdéssel állt elő: -Föl kellene nézzek magára.., barátom?
A basszbariton rosszindulatúan mulatott magában, majd immár takarékosra fogott hangon válaszolt: -Azt hittem, a magunkfajta nem köp a magunkfajtára?
A basszus most felegyenesedett. Gesztusértékűnek szánta a mozdulatot. A teste azonban görbe maradt. Régi paradoxon. Lehet-e egyenes, ami görbe? Leporello szerint nem. Hiába, a sok szenvedés nem múlik el nyomtalanul egyetlen test, egyetlen lélek felett sem. A kínnál csak a gyönyör torzítja el inkább az embert. Ezt fontos volt megjegyezni, ha már szóba került a Don szolgája. Mindazonáltal van valamifajta hősiesség a bármilyen értelmű felegyenesedésben. Különösen akkor, ha világos előttünk a darwini gondolat sötétsége.: -Közös lenne a fajtánk?
A fiatalabbik elmosolyodott. A kosz alatt nyers de barátságos vonások ’képezték’ az arcát. Mindazonáltal nem volt jóképű. Magasról, az árok széléről nézett alá az öregre.: -Miért? Talán különbözik?
-Az embernek két színe van és három fonákja. Már hogy lennének egyformák? – mutatott rá a basszus. Valaha lágyak lehettek a vonásai, talán a szépségig lágyak. Most azonban töröttek voltak és dagadtak. A belőlük kiolvasható fizimiska pedig förtelmes. Így jár, aki az idő, a szesz és a nyomor olcsó koktéljával locsolgatja teste s lelke virágait.
-Jól van! Te úrból hullott proli vagy! Látom. De azért csak túrsz itt valamit! Kaparod a szaros földet. Kaparjad csak, mit bánom én! Gyűjtögessél, gyarapodjál! Én a Sereg utca kukáiban mindent megtalálok. Ami kell azt is, ami nem azt is. Mért kaparnám itt a földet? Találtam már gombfocit, vasalót, kordnadrágot, makulátlan szövetkabátot, tegnap egy alpaka tálcát, a múlthéten meg két termoszt, egy karton lejárt szavatosságú remek májkrémet, és könyveket is dögivel. Jó, hogy a kukákat még nem lakatolják a környéken. Van ilyen szokás mostanában! De felénk még nem terjedt el, hála légyen a halálnak! Különben ma egy esernyőt kotortam. Csak az egyik póklába törött, amúgy meg szuperál… A nap meg persze süt hétágra… A felhők is csak izzadnak, ahelyett hogy csurognának. Te meg csak, kaparsz, meg vakarsz… Mint egy kutya. És mint egy kutya izzadsz. El ne fáradj a nagy hajlongásban. Elmondanám, hogy a hátad, mint a rőzsegyűjtő banyáé domborodik, és a szagod se különb annál. Mondjuk az enyém se. Mint egy kutya! Huh! Mégiscsak… Mond már meg, mit túrsz, mit kotorsz itt barátom? Valami üzlet van a dologban. Engem nem tudsz ám bolonddá tenni! – gyorsan és játékosan beszélt a basszbariton. Túlságosan is megnyerő volt.
-Nem lát talán a szemétől? Kavicsot gyűjtők. Szép kavicsokat. – sóhajtotta rekedt tüdejéből a basszus.
- Igen. De mi célból? – firtatta a basszbariton.
Az öreg dacolt: - Csak.
A fiatalabb nem fogadta el ezt a gyerekes hárítást: -Rossz válasz cimborám! Oktalanul csak nem meregeted a seggedet az égre? Vasárnap ráadásul! Pucsitasz itt az Úr csúfjára. Tán tömjént eregetsz a kígyózó beleidből? Én vasárnap nem kotrok kukát.
Az öreg megvetően dörmögte el a következő kényes kérdést: -Maga katolikus?
A fiatalabbat nem lehetett zavarba hozni: -Úgy valahogy!
-Hát én nem. – tett kísérletet a beszélgetés lezárására a basszus.
-Gondoltam is a fazonodról, hogy szombatos vagy. –gúnyolódott a basszbariton. Nem engedte útjára a másikat.
-Maga igen műveletlen, de ez talán mindegy is! – vetette oda foghegyről az öreg és visszatért tevékenységéhez.
-Ó! Ó! Magasan polcoltak téged barátom, aztán mégis milyen mélyre estél. Még egy magamfajta is szóba állhat veled! – röhögött szemtelenül a fiatalabbik.
A basszus ismét felegyenesedett és végigmérte kínzóját: -Nocsak, most már nem volnánk egyfajták?
A gyötrelmek okozója kapva kapott a kérdésen. Szemfüles volt az istenadta: -Már hogyne volnánk, ha te is beleegyezel barátom!
Az árok mélyén ácsorgó férfi ingerülten horkantott: -Hogy maga milyen erőszakos!
Az út magasán strázsáló figura, széles jókedvében vigyorgott: -Csak amennyire muszáj!
-Nem hiszem, hogy bármennyire is, muszáj lehet. – tiltakozott az alant lévő.
-Még galamblelkű ember is vagy, nem csak művelt. Na, eleresztek egy galambot. – nyújtózkodott a „fellengző” és nyomatékosan szellentett.
-Micsoda ocsmányság! – bődült el a basszus.
-Szerintem is. – helyeselt elmélázva a basszbariton. Még a szellentés hangjánál jártak gondolatai. Ösztönösen ráérzett annak zeneiségére, akárcsak Szent Ágoston.
A basszus azonban nem rendelkezett ilyen tiszta szemlélettel. Az is lehetséges persze, hogy csupán botfülű volt. Ugyanakkor kiváló szaglással bírhatott, mert undorodva szimatolt, mielőtt e sziporkával előállt: -Attól, hogy nem futja az életre, még nem muszáj elevenen elrohadni!
A basszbariton megjátszott elismeréssel derült, a vékony szellemességen és még hízelgett is hozzá: -Nagy mondás volt barátom.
Az öreg megértette, hogy nem szabadulhat ettől a piócától. Lemondóan tette hát fel a kulcsfontosságú kérdést: -Ragaszkodik a… barátságunkhoz?
A fiatalabbik, higgadtan vette tudomásul győzelmét és fenyegetően jelezte a behódoltnak, hogy mit is gondol a hirtelenül kialakult kapcsolatról: -Jobban, mint eleddig!
-Akkor talán mutatkozzon be! – csattant fel a vesztes.
-Ó! Ho! Huh, ez gyorsan jött… izé… legyek mondjuk Samu… vagy Botond… Na jó, Gyurinak hívnak. – a győztes komolyan meglepődött a vereséget szenvedett ember merész hangnemén.
-Még a nevében is bizonytalan? - ironizált a basszus
-Még a formámban is barátom. – vallotta be a basszbariton.
Az öreg sóhajtott: -Kedves György…
A fiatalabbik hevesen tiltakozni kezdett: -Gyuri! Hát. Gyuri. Nem György!
A basszus vállat vont és makacsul kitartott a naptári forma mellett: -Kedves György, én bizonyos vagyok a nevemben. A formámban is, azt hiszem… Nevem Hellenpárt. Hellenpárt Ábel.
A basszbariton magához tért és eljátszotta, hogy csodálkozik: -Ejha! Szép név. Már a maga módján. Én is ismertem egy Hellenpártot, de az István volt.
-Nyilván, ahány Hellenpárt, annyi keresztnév. – a basszus nem vett tudomást a csinált csodálkozásról.
-Vagy utónév, ha úgy tetszik. – szemtelenkedett György.
-Ó igen! Utónév. –ismételte Hellenpárt és felette szuggesztíven bámult fel Györgyre.
-Most mért nézel így rám? – kérdezte a fiatalabbik miközben rendületlenül állta az öreg tekintetét.
A basszus még az árok mélyén is kísérletet tett méltósága visszaszerzésére: -Mert sajnálom.
A basszbariton meghökkent ezért csak egy ócska formulára tellett tőle: -Miért is?
Az öreg hosszan válaszolt: -Mert a vezetéknevében még mindig bizonytalan lehet, hiszen nem osztotta meg velem azt. Én, felfedtem magam György. Ha valakinek tudom a nevét, már meg is fosztottam őt, a titok misztériumától, legyen olyan jó és részeltessen nevének titkában!
A fiatalabbik helyeslően bólogatott: -Ó igen! Valaminek bírni az igazi nevét, az a felette gyakorolható igazi hatalom forrása!
-Nos? – kérdezte Hellenpárt.
-Kellemetlen helyzetbe hozol barátom! Én szabad madár vagyok. – tűnődött György.
-Ne politizáljon, amikor valódi kérdésre kell válaszolnia! – élcelődött Hellenpárt.
-Ja! Vagy úgy… izé nem állt szándékomban… Már hogy is politizálnék, manapság senki sem politizál. Manapság mindenki köz és magán - gazdálkodik. Mi magunk is barátom.
Hogy jön ide a politika? – játszotta az értetlent György.
A basszus megengedett magának egy lapos szellemességet: -Négykézláb.
A basszbariton pedig megengedett magának egy lapos derülést a lapos szellemességen: -A kutyafáját, erre nem is gondoltam.
Amint elült a művi derültség, az öreg elégedetten felfuvalkodott: -Kezd lelepleződni György!
-Valóban barátom? –a fiatalabbik hangja pengeéles lett.
-Valóban! A közönségesség máza, lefoszlik a stílusáról. – örvendezett a basszus.
-No és mit vélsz felfedezni az oldódó máz alatt? Sorstársat? Diplomás csövest? Kukarabló értelmiségit? Egy véglényt? Sőt, végbél lényt? Na? Egy szarzsák tanárt, vagy egy alkoholban pácolt sebészt? Egy palira vett palit, akit történetesen Györgynek hívnak, mondjuk Tóth Györgynek, és akit egy gyérhajú, romlott húsú ribanc kiforgatott mindenéből? Vagy egyéb közhelyre vezette, a furmányos kis agyadat a nagy felismerés? Vagy mellé nyúltam? Ennél eredetibb lennél, méltóságos barátom? Aligha! No és veled, veled mi a helyzet? Ugyanez pepitában? Vagy pöttyősben? Vagy harántcsíkos vonalasban? Barátom, te is kezdesz lelepleződni! Meglehet, hogy tirpák vagy!
-Szuggesztív munka volt György. Szokta gyakorolni? – tette fel a hitetlenkedő kérdést a szóáradat nyomán visszamaradt iszamós csendben Hellenpárt.
György elcsitult. Így szólt hát: -Menjél a sunyiba!
Hellenpárt, a basszus, kérődzve kérdezett: -Már nem vagyok a barátja, kedves György?
György, a basszbariton, azonban makacs jószág volt: -Dehogy nem! Inkább, mint azelőtt!
Az öreg egyszeriben csak előzékenységet tanúsított: -Akkor segítsen!
-Miben? –a fiatalabbik egy percre kiesett a szerepéből.
-Jaj Istenem, hát a kavicsgyűjtésben! Tessék, itt egy szatyor. – nyújtott egy szatyrot a másik felé az árok aljáról az „egyik”.
-Na szép! – ragadta meg a szatyrot ledöcögve az árokba a basszbariton. Nagyon elégedett volt most , bár érzése szerint fájdalmasan hosszúra nyúlt az előjáték.
-Ugye szép? –kérdezte a basszus, miközben átadta a szatyrot a másiknak.
György fékevesztetten röhögött: -Mindig is ilyen szatyorról álmodtam.
Hellenpárt kicsit megsértődött: -Akkor most segít vagy nem?
A fiatalabbik elcsendesedett és előzékenységet karikírozott: -Képesítsél Hellenpárt, aztán majd meglátom!
Az öreg nagy levegőt vett: -A legfontosabb, a megfelelő kavics kiválasztása!
-Milyen a megfelelő kavics?: – kotyogott közbe a basszbariton, kit Györgynek hívtak.
-Mondanám : - a basszus, ki a szép Hellenpárt névre hallgatott, nem tűrte a komolytalanságot.
-Mondjad! – erőltetett magára figyelmet a fiatalabbik.
-Az ideális kavics kerekded. Nincsenek rajta éles szögek, sem amorf kitüremkedések. Egyszerűen jólesik megfogni. A felülete sima, mint az ápolt és friss bőr. Így ni! Megsimogatjuk. Ez jó lesz. Továbbá az ideális kavics fürjtojás nagyságú. Annál semmi esetre sem nagyobb, és lehetőleg nem is kisebb. Kellemesen de nem tolakodóan tölti ki az öklűnk üregét. Nem kelt idegen érzéseket bennünk. Megszorítjuk! Kiváló! A súly. Ha a méretet megfelelőnek találtuk, akkor a súllyal már nem lehet különösebb probléma. De azért latolgassuk egy kicsit a tenyerünkben a kavicsot. Diszkréten de határozottan nehezedjék a tenyerünkbe. Ne legyen madárkönnyű se pedig „mágnesnehéz”. Egy könnyű nyomaték… úgymond. A szín talán mindegy is, de azért a fehérnek van valami eleganciája. Mindez világos volt kedves György? – íme, az expozé, amellyel a basszus úr előállt! Szó se róla, elégedett volt magával.
A basszbariton úr, el is képedt, ilyen kifinomultság hallatán.: -Ó hogyne barátom! Nagyon. Definiáltuk az ideális kavicsot.
Hellenpárt úgy vélte eleget lustálkodtak.: -Akkor, ha gondolja, csatlakozzon hozzám és gyűjtse is, az ideális kavicsot!
György nem volt munkás kedvében.: -Vasárnap?
Az öreg azonban nem ismert Istent.: -Vasárnap.
-Kedvtelésből?: – hitetlenkedett a fiatalabbik.
-Miért ne?: - mondta a Basszus és már matatott is a földön.
-Csak.: - nyűgösködött a Basszbariton.
-Rossz válasz György.: -vélte Hellenpárt és maga már jó pár követ megfelelőnek talált.
György elszánta magát a kavics gyűjtésre: -Na jó. Legyen. De tudni akarom, hogy mégis, igazából, valójában: miért!
A basszus hangú Hellenpárt, örömmel feledkezett bele a munkába: -Mi ez a hang György? Ez a parancsoló stílus!
A basszbariton hangú György ímmel-ámmal állt a dologhoz.: -Rühellem az értelmetlenséget.
-Azt hiszem, hogy maga nem az értelmetlenséget, hanem a haszontalanságot, az anyagi értelemben vett haszontalanságot rühelli. – göcögött magában az öreg basszus.
-Nem tagadom barátom. Sőt, véleményem szerint mi éppen ebben hasonlítunk egymásra. – szájalt a fiatalabb basszbariton.
-Tehát ennek a tevékenységnek föltétlenül hasznot kell fialnia ahhoz, hogy bárki emberfia ráfanyalodjon? – kérdezte az egyik.
-Úgy valahogy. – válaszolta a másik.
Az öreg rendületlenül szedegette a kavicsokat és szórta a szatyrába.: -Tehát, kedves György vagy bánom is én mi az igazi neve, fedjem fel, hogy miképpen konvertálódik az ideális kavics, forinttá?
A fiatalabbik nem dolgozott valami lelkesen, csak néha akadt egy-egy nem éppen tökéletes kavics került a kezébe.: -Legyél szíves!
A basszus fel sem nézett.: -Vagy legyek inkább számító? Az is „sz”-szel kezdődik.
A basszbariton bezzeg sasolta a másikat.: -Legyél Hellenpárt komám, vagy mi a szösznek hívnak téged… valójában.
-Már megint az elejére értünk! –mutatott rá Hellenpárt.
-Pedig én őszintén szeretnék a végére járni. –kontrázta rá György.
-Lám a bizalom ritka holmi… : -dünnyögte a basszus.
-Hát nem hever az útszélén, mint a kavics.: -vélelmezte a basszbariton.
A basszusnak nem tetszett a basszbariton lezser hozzáállása.: -No én gyűjtögetek tovább, maga meg vagy megunja a semmittevést és csatlakozik hozzám, vagy nagyon is kitart mellette és békében hagy engem!
A basszbaritonnak viszont nem tetszett a basszus merészsége.: -Nocsak! Mi ez a parancsoló hangsúly, öregem?
Az öreg gyűlölettől csöpögő hangon felelt.: -Nem tudok róla, hogy az örege lennék. Nekem csak lányaim vannak.
A fiatalabbik semmibe vette a gyűlöletet.: -Guszták?
-Nem.: -Hellenpárt józan volt, tényleg rondák voltak a lányai.
-Jópofa vagy barátom! Nézd csak, már felvettem egy kavicsot! Nézd csak, már latolgatom! Nézd csak, már be is raktam ebbe az ocsmány szatyorba. Ügyes vagyok? – György szatyrában alig-alig zörgött valami. Most azonban minden egyes, általa felemelt kőre külön felhívta a figyelmet.
-Megjárja, megjárja!: – nézett rajta keresztül a basszus.
-Egy óra alatt megpakoljuk. – kedélyeskedett a basszbariton.
Az öreg, hellenpárt-féle basszus üresen, bár kissé fenyegetően dörrent.: -Felesleges sietni oly nagyon, messze még az este!


Vége az első jelenetnek


4. [tulajdonos]: harmadik2011-10-03 11:05
Joacquim Jesus Alphonsine de Mabus
Baba
-novella-

A függöny felgördül, és csodaszép kép tárul a szem elé. Üres tér. És az üres tér közepén, egy gyönyörű szobor, egy gyönyörű nő áll. Nem fogadja taps. Nincs közönsége. Csak egy tanítvány ül a nézőtéren, éppen a széksorok közepén. Nem mosolyognak. Pedig észre veszik egymást. Egyikük sem mosolyog. Sem a férfi, sem a nő. Mert egy férfi a tanítvány. Nem a nő tanítványa persze, hanem a nő mesterének a tanítványa. Most a nő lép egyet és fordul. Csípője csöndjén eltörik a tér és az idő megpihen. Nem mozdul. Ismét szoborrá lesz. A férfi vázlatfüzetet vesz elő bő ruhájának, bő zsebéből. Rajzolni akar. Megfogni a nőt. Legyen a szoborból kép. Ez volt a törekvés, ami mindig is hajtotta. Megfogni, örökké tenni. Bárkit. Bármit. Például ezt a nőt. Tárggyá tenni, a nélkül azonban, hogy megakasztaná az életét. Előbb térré. Szoborrá. Aztán síkká, képpé. Ez a nő, lám magától szoborrá tud változni, tökéletes szoborrá, s ha úgy akarja hát képpé. És most, most meg fogja ragadni. Le fogja rajzolni, az első igazi rajza lesz. Úristen mennyi gyakorlat, mennyi mesterségbeli tudás, és képesség ment eddig veszendőbe.
Amikor először találkoznak, Lázár mester műhelyében, a nő már akkor tökéletes. És kigúnyolja őt. Azt mondja, hogy nő létére már tud mindent. És tényleg így van. Mindent tud. Pedig csak egy táncos, egy táncos, aki saját bevallása szerint, a szobroktól, sőt egyenesen Lázár mester szobraitól tanul táncolni. Ő, a férfi pedig, kívülről kalapálja a mester készülő szarkofágját. És nem tud megfelelni a nőnek. Elkeseríti ez a határtalan önteltség. Lázár mester belülről faragja, kaparja saját koporsóját, élve temetkezik, de ahhoz nem elég hős, hogy megvédje őt, az igazi tanítványát. Hiába tanul nála ennyi, meg ennyi ideig. Hiába lesi a tudását. Kutatja, amit Lázár mester mutat neki, és úgy kutatja, ahogy azt mutatja. Lázár mestertől mindent elrabol ez a nő. S ha akkor, maga kívánja kirabolni az öreget, talán,már semmit sem lel nála, semmit, ami hasznosítható.
A nő megmozdul, kényes mégis erős és máris megdermed, hogy még egy tökéletes szobor szülessen. Ó milyen szemérmetlen, milyen szép szobor. A férfi nem képes megfogni őt. Nem tudja lerajzolni. Hajt egyet a vázlatfüzetben és ismét munkához lát, hátha az új szobrot képes lesz megörökíteni.
Aztán Lázár mester meghal. Eltemetik a színe-fonákja szarkofágban és hamar a panteon tagja lesz. A nő pedig, híres-neves táncos. A férfi, a temetés napjától fogva követi Herminát. Nem szerelemből. Ambícióból. Több száz előadáson látja. És minden előadáson vele van a vázlatfüzete és próbálja megszerezni azt a tudást, ami neki jár. Nem számolja az éveket. De már jócskán deresedik, jócskán üresedik. Megkeseríti, hogy egyre rosszabbul rajzol, s hogy Hermina egyre tökéletesebb szobrokat, képeket táncol. Egyre ünnepeltebb művész, míg maga, szinte senki már. Hermina tovább lép, és ő megint elveszíti a tudást.
Fáradtan leteszi a mellette lévő székre a sikertelen vázlatokat és figyel. Hermina táncol? Vagy Lázár mester? Vagy talán mindkettő? Eltelik a szép próbaóra. Táncol a szép próbababa. A férfi már nem rajzol. Az ezer szobrot figyeli, a mozdulatlan rohanást. A magasságot, a zuhanást és szíve tükrének repedését. A szabadulást. Előre megy a széksorok között. A színpadra lép. Hermina elmosolyodik. Reá, most először mióta ismerik egymást, de ez mindegy már. Nem marad más megoldás, csak az a gonosz. Különben nincs szabadulás. Ő is mosolyog. Amit tesz szép és jogos, bölcs és okos. Megfolytja Herminát. Gyönyörű szobrot formál belőle. Kegyesen elrendezgeti. Megformálja a szabadulást. Fáradtan lesétál a színpadról, összeszedi a cókmókját és csak egy pillanatra fordul vissza az ajtóból. Ha nem mozdul a szobor, akkor tökéletes a tánc. Tivadar nagy dolgot vitt véghez, megtanította táncolni a szoborimitátor Herminát. A függöny lehull. Eloltva a csodakép. Nem fekszik ott, csak egy szobor. Üres a nézőtér, hiszen csak pokol. Valaki tapsol.

3. [tulajdonos]: második2011-10-03 11:02
Joacquim Jesus Aphonsine de Mabus
Szintelen jelenet
-novella-

Nem rezzent a függöny. Talán rejtegetett egy nőt, vagy pár, szép, szapora mondatot. Ugyan, senki sem állt a függöny mögött! A szapora mondatok nem bujkálnak.
- Jó ízlésű tanítvány, nem nő a mestere fölé. – jelentette ki határozottan a Mester.
- Jó ízlésű tanítványa, csak jó ízlésű mesternek lehet. – mutatott rá a Tanítvány.
- Különben mihez szükséges inkább a jó ízlés, az íráshoz, vagy magához a jó ízléshez? - kötekedett a Tanítvány unottan, és kekszdarabokból építgetett egy kerek tornyot, a kerek asztalon.
- Frázisokat pufogtatsz. No, de valljuk be, soha sem voltál egyébre képes! – ’undorkodott’ a Mester.
- A tehetséges író, tehetségtelen emberekről írjon. És ha jól ír róluk, akkor a saját tehetsége nem ragyoghat át a sorokon, hiszen az epikus nem lehet jelen a művében, legalább is nem etikus a jelenléte, főleg manapság nem, amikor a történet jött újfent divatba, és a maszturbációt, már kevéssé érezzük szalonképesnek. – bölcselkedett a Tanítvány.
- Filozófia. – kételkedett a Mester. Egy percig hallgattak.
- Ez a kávé zaccos, de valljuk be, soha sem voltál képes egyébre. – vizsgálgatta kedvetlenül a csészéje tartalmát a Mester. A Tanítvány teát szürcsölt. A háttérben indiai muzsika szólt, semmi jazz, semmi klasszikus. A Tanítvány nem dohányzott és a Mesternek sem adott rá engedélyt. Vaníliás füstölő füstölgött magában.
- Költészet? Nem fecséreled rá az idődet! Regényre van szükséged! – parancsolta a Tanítvány.
- Nem is tudsz írni! – csattant fel a Mester.
- Sikeres vagyok. – felelte unottan a Tanítvány, és értelmes homloka mosolygott. Mindig csak a homloka mosolygott. Kicsi erőszakos szája nyugodt volt, a szeme karikás és érdeklődő.
- Valamikor még vonzódtam hozzád. – szólt a Mester.
- Tagadhatatlan, hogy kefélni szerettél volna. – bólintott a Tanítvány.
- De te, de te.. – a Mester hangja elfulladt.
- Mond, te valóban vonzónak érezted magad? – érdeklődött a Tanítvány szenvtelenül.
- Különben is, feleségem és felnőtt lányom van. – tette hozzá egy kis szünet után.
- Póz. Merevség. – horkant fel fitymálóan a Mester.
- A merevség pózáról, csak a te esetedben beszélhetünk. Én hétköznapi vagyok. – felelt egykedvűen a Tanítvány. Aztán a homloka gúnyosan elvigyorodott, és folytatta:
- Lássuk csak: póz, merevség. Ha valami nincs az ínyedre, csak ezt tudod hajtogatni, meg a zsebkendődet, persze. Póz. Merevség.
A mester ujjai ellankadtak. Nagy erőfeszítésébe került, hogy el ne rakja a zsebkendőt, békaszája megremegett, de állta a Tanítvány tekintetét.
- Hogy van az, hogy neked mosolyog a homlokod? Pont neked! Az enyém pedig.. Nos az enyém ugye…- talán azt dünnyögte, hogy sír.
- Zseni vagy. Ezt hiszed. Nem. – így mondta a Tanítvány. Három különálló mondatban. Három, egymástól végtelen messzeségben lévő, mondatban.
- Ne így! Miért így? – nyögte a Mester.- Ezt mondtad akkor is, amikor először eljöttél hozzám. Az írásaiddal. Írások? Szóval azokkal a papírokkal. Hogy hihettem akkor én bolond, hogy annyiféle tehetség, lehetséges egyetlen emberben! Annyiféle tehetség, de egyik sem tökéletes, ellenkezőleg, mindegyik fajtája romlott. Később, amikor már nem nyűgözött le a személyes varázsod, milyen jó volt ezt a szemedbe mondani. Milyen édes! Pont, mint te, fiatalon! Igen, éppen olyan édes! És akkor te, már nem egészen fiatalon, éppen ilyen alpári bosszúszomjjal, ilyen aljasan, ilyen simán és szaggatottan, megátkoztál e három mondattal!
Zseni vagy. Ezt hiszed. Nem. Milyen nyugodt volt az átok, s én, azóta nem lelek nyugalmat, csúszok lefelé, és nő a fejem felett az árok, hiába is kapaszkodom, ha száz ujjam lenne, azzal sem érnék semmit!
- Pénzért jöttél ugye? – a Tanítvány mindig szenvtelen volt.
- Mennyi? Talán százezer elég lesz.- mondta a Tanítvány.
- A kiadótól sokat kapsz. - vetette fel a Mester.
- Sikeres vagyok. – vonta meg unatkozva a vállát a Tanítvány.
- Kihűlt a kávém. A zaccos kávém. – panaszkodott a Mester.
- Akarod, hogy csináljak egyet? – kérdezte a Tanítvány.
A mester bólintott. A Tanítvány fegyelmezett közönnyel tudomásul vette a kérést és elindult a konyhába. Mielőtt azonban még kiléphetett volna a szobából, a Mester újra panaszkodott:
- Miért szépek a szavak?
- Miért? Szépek? – kérdezett vissza hitetlenül a Tanítvány, és kifordult a konyhába.
- A lányod nagyon szép. Hasonlít rád és képzeld, veled ellentétben, tud írni! – fogadta a Mester a konyhából visszatérő Tanítványt.
- Az a múltkori szonettje a Zaccban, hát komolyan, mesteri!
- Formás.
- Formás? Zseniális!
- A lányom formás. Tessék! – azzal odakínálta a tálcát a Mesternek.
A csészében tea volt tejszínnel. A mester krákogott, és beleköpött. Cudarul meredt a Tanítványra. Gorombán röhögött és újból köpött egyet:
- Megkettyintettem a lányodat. Csak, hogy tudd. – vágta a szenvtelen Tanítvány arcába.
- Mindenki azt hiszi, hogy tőlem örökölte a tehetségét. Pedig hát tőled, nem igaz? Ne bámulj, ő is kifizeti, én is kifizetem. Mennyit akarsz még, azért a múltkori szarért? Tessék itt a csekk. Százezer elég lesz neked. Élj beosztással! Regényre, regényre van szükséged. Regényt fogsz írni, nekem. – a Tanítvány most szinte jóindulatú volt.
- Neked. – morogta rekedten a Mester. Aztán összeszedte a bátorságát, és fellázadt:
- Azt hiszem, ezentúl csak verseket írok.
- Ugyan, a lányomnak nincs pénze csak némi bája, és te hamar éhes leszel, a munkáltatód én vagyok, ő legfeljebb csak a hobbid lehet. Tudod jól, hogy nincs számodra kiút, ne makacskodj teljesítsed szépen a penzumodat. Légy belátó, a kiadóm egy új regényt követel. Az olvasóimat sem hagyhatom cserben, és téged sem. Így alakult. Ez van. Törődj bele! Beletörődsz! És kész. – Úgy beszélt most a tanítvány a mesterrel, mint a szelíd szülő a vadóc gyerekkel.
- De, van más lehetőségem! – ’örömködött’ a Mester.
- No, mi volna az? – húzta össze a szemöldökét a Tanítvány.
- Hát a lányod! – makacskodott a Mester.
- Ezt már megbeszéltük. Ő nem tud rajtad segíteni, sem a versek. – nyugodott meg a Tanítvány.
- De tud. Meg a színművei. – a Mester nyersen felröhögött, a Tanítvány színeváltozását látva.
- Tehát elloptátok, azt a három remekbe szabott kis drámát. – a Tanítvány ismét nyugodt volt.
- Mindig is drámával kellett volna foglalkoznod. Kár hogy ilyen későn kezdted. Ehhez valóban van tehetséged, nem romlott, hanem valódi tehetséged. – a Mester hangjában még elismerés is bujkált.
- Elő fogjátok adatni? – kérdezte a Tanítvány.
- Már van kellemes szerződésünk. – bólogatott a mester.
- És utána mi lesz? A három hamar elfogy. Maradnak a versek?
- Akkor majd a kis feleségemmel, a kis-lányoddal együtt, visszatérünk hozzád. – pislogott a mester.
- Szemétláda. – mondta a Tanítvány hűvösen.
- Te voltál a mesterem, kedves tanítványom. Jól megleszünk, hidd el. Szép család leszünk. Remek munkaközösség. Tulajdonképpen, egy irodalmi szimbiózis.
A függöny nem rezzent. Nyilván egy nőt rejtegetett. Vagy egy hosszú, táncoló, leláncoló mondatot. Ugyan, nem bújtatott az senkit, csak egy szobrokkal zsúfolt színpadot.

2. [tulajdonos]: bocsánatkérés 2011-09-19 13:23
Elnézést kérek azoktól, kik figyelemre méltatták már eme irományt az előző naplómban, ám annak elfelejtettem a jelszavát :((! Szeretném, ha szörnyű prózai pózaim egyben lennének /olvashatatlanok/, ezért "átpakolom" azokat ide, mielőtt a folytatás mezejére lépnék!

Őszinte tisztelettel:

J.J. Alphonsine de Mabus

1. [tulajdonos]: első2011-09-19 13:15
Joacquim Jesus Alphonsine de Mabus
Bohózat
– Novella, amely W. A. Mozart 1781. augusztus 22.-én, apjának L. Mozartnak írott levelén alapul –


A függöny meglibbent, majd illat szállt. Sóhaj volt. Csak nő állhatott mögötte… A függöny nem mozdult, mint az illat várt. Mögötte senki sem állt. Mozart kedélyes volt, mint mindig, csupa cifraság, pomádé szinte maskara. Őszinte, mint egy harlekin, s már örök, akár a márvány. Minden zsebéből arany óralánc csüngött alá, és felettébb elégedett volt magával, különösen cipője csatjával. Komponált is magában egy piperkőc áriát, de mert sehogy sem illet a ’Szöktetésbe’, hát nyomban el is vetette. Persze mosolygott.

- Kedves mester, igazán olyan ízléstelenül öltözködik, mint egy török, és olyan szükségtelenül vidám, mint egy tenor! Na persze tenor! – kacsintott Auernhammer kisasszony kacéran, és a füle mögött babrált. Nem hordott fülbevalót. Józan teremtés lévén tudta, hogy az ékszerektől csak a semmit várhatja. Wolfgang Amadeus megsértődött:
- Kedves kisasszony, én öltözködöm! Úgy ahogy, de öltözködöm. Szeretem e cicomás semmiségeket. Nekem ez jár! És különben is, a legtöbb tenorszerep igazán komoly!

A szinte meztelen teremtés, megfenyegette pufók ujjaival a géniuszt, akárha cantabiléket püfölt volna a levegőben:

- Drága Mozart, maga ennél többet, sokkal többet érdemel! - jelentette ki, és úgy kuncogott, hogy semmi kétséget nem hagyott a felől, önmagát tartja a világon a legtöbbnek. És mi tagadás, valóban egy „jó darab csúfság” volt.

A zeneszerző elvörösödött, és epés iróniával készült megfelelni Josephine Auernhammer-nek, de csak egy nyegle sértés kerekedett ki belőle:
- Minden tiszteletemmel együtt azonban, csak azt mondhatom kedves kisasszony, hogy feltétlenül kevesebbet érdemlek kegyednél! – és olyan pózba vágta magát, mint egy hérosz. A kisasszony továbbra is csak kuncogott. Nem volt hajlandó vereséget szenvedni. Taszító orcáján cinikus kifejezéssel a zongorához fordult. Meglepő érzékiséggel futtatta végig nehéznek tűnő ujjait a billentyűkön. Bárki megesküdött volna rá, hogy amíg a húrok zengtek, Auernhammer kisasszony, szép volt.

- Tudom én, hogy mit gondol rólam. - űzte el saját varázslatát. A húrok már pihentek.
- Ha tudja, - ocsúdott fel kábulatából a mester – akkor meg miért piszkál? - kérdezte elkeseredetten, és csipke nyakravalója elhervadt.

A kisasszony visszafordult imádva imádott hangszeréhez, megcirógatta, és így szólt:
- Azt mondják valami költő, szalonbetyár vagy miféle, egy alkalommal, tehetségtelenül játszó kedvesét a nyílt színen, egy szalonban persze, a következő elmésséggel bűntette, avagy jutalmazta; hogy büntetés vagy ajándék, azt döntse el maga! Tehát. Idézem a rögtönzést:

Ellazul a zongora, érzelmeink bútora,
Száll belőlem, száll tova,
A fogadkozás, hogy soha
Nem ülök le hallgatni,
Ujjaidat zajlani,
Holt zenészek szellemén!

- Mit szól? Vajon az én ujjaim, hogy zajlanak a holt zenészek szellemén? Mit mond, kedves Mozart? De őszintén?
- Azt hogy nyilván jobban, mint az élő muzsikusok lelkén! Mindazonáltal, a költészethez nem értek, de ez a versike nekem szerfelett bugyuta elmésségnek tűnik, úgyhogy a kisasszony megnyugtatott, a rossz hírű Stephanie, nem is annyira gyatra, mint amennyire lehetne.
- Olyan igazságtalan! - sóhajtott szemrehányóan Auernhammer kisasszony.
- Stephanie-val? Eltűröm a librettóját..
- Nem!
- Az ismeretlen költővel? Eltűröm a poémáját..
- Nem!
- Az emberiséggel? Mindenkit eltűrök..
- Nem!
- Talán önmagammal? Még magamat is eltűröm..
- Természetesen nem! Csupán velem... Természetesen, csak velem! Természetesen…- a kisasszony mélyen megrendült. Csúnyábbnak tűnt tehát, mint rendesen.
- Hogy-hogy természetesen? – álmélkodott a mester.

A tanítvány, Mozart legtehetségesebb zongoristanövendéke, gyűlölettel meredt a függönyre, melyen mintha remegett volna a minta.

- A mögül a függöny mögül, szoktam magát lesni.
- Tudom. Sokszor észrevettem. Miért van most behúzva? – sandított a függönyre Mozart.
- S ha feltűnik incifinci alakja, cifra gúnyája, hetyke kalapja, nagy golyó fején a kicsi háromszög.., hjaj, hogy én akkor milyen boldog vagyok..!
- Micsoda szemtelenség! – csattant fel a bécsi klasszikus.
- Pedig az van magának mester, nagy golyó feje, himlőhelyes orcája és nagy sétabotja, mintha valami mulandó kamarás lenne éppenséggel, és nem a testet öltött muzsika, maga.

A géniusz szóhoz sem jutott felháborodásában. A zongoraművésznő azonban, tárgyilagosan folytatta:
- Én meg ördögpofájú vagyok, ugye..
- Micsoda!?- horkant fel Mozart.
- Ön írta ezt kedves mester.
- De hát honnan..!
- És persze izzadok is..
- No de!
- Bórköre lenne ugye szükségem…
- Kicsoda..?
- Mon trés cher Pére…
- A leveleim! De hát, hogy! Honnan! Kicsoda?
- Hogy kicsoda? Csak az a Weber némber! - a kisasszony büszke és kihívó volt.
- Stanci! - nyögte a komponista és egészen lecsúszott a székén, az arany óraláncok elbújtak a selyem zsebekben. A zseni zavara őszinte volt.
- Nos igen, tüneményes mesterem. Maga sok szerfelett csúnya, és sok szerfelett igaz dolgot írt meg rólam a kedves papájának, egy szerfelett otromba, és szerfelett gonosz levélben.

E levélkét, hála a kis Constanze Webernek, nekem is volt szerencsém olvasni. Ó, igen! Eljött hozzám, a kis buta, a kis élősdi, a kis hölgyike. Gúnyolódott rajtam. Az orrom alá dörgölte imádott mesterem utálatos levelét. Ő persze, csacsi teremtés azt hitte, hogy én ezek után hallani sem akarok majd magáról. Nem sejtette, hogy én szemben vele, rendelkezem némi józanésszel, és szemben vele, én tudom, hogy ki az a Mozart. Én csúnya vagyok, sőt ocsmány. Tiszta sor. De a legtehetségesebb zongorista a nők között, és ebből nem engedek, és nyilván maga se! – a sértődött nő parancsnokolt.

- Maga valóban az egyik legvalószínűbb ígéret, sőt talán az egyetlen ígéret azok közül, akiknek valaha is órát adtam. - helyeselt bánatosan, sőt erőtlenül a géniusz. Vörösesszőke hajáról csak úgy pergett a púder, és immáron ő is izzadt.
- Vallja be kedves oktatóm, ha szólíthatom így, hogy az ön valódi szerelme Aloysia, és ez a kis gyöngyvirág, ez a kis testvérke, csupán lázadás a maga részéről, a hátátmutató igaz szerelem és a kedves atyja-ura ellen!
Mozart erőtlenül intett. Talán valami olyasmit, hogy lehetséges a kisasszony feltevése.
- Ja és amit az én papámról meg mamámról írt? No de kérem! Még egy művész is lehet úriember. Még egy Mozart is. Még ha nehezére esik is.

- Elnézést kérek…- motyogta a mester, és himlőhelyes orcáin lángok gyúltak. Isteni fülei szorosan a koponyájához lapultak. Termetre kisebb lett mint eredendően. Egyszóval vereséget szenvedett. Auernhammer kisasszony kedvtelve nézegette, és úgy döntött, hogy mar még egyet. Harap még. Így szólt hát:
- És persze bármennyire rátarti is volt abban a becstelen levélben, egyezünk meg abban, hogy a maga barátságát, igenis ki lehet fizetni egy tányér levessel.
- Talán. - dünnyögte a muzsikus halkan.

Nehéz, barokk csönd telepedett a könnyű, rokokó szobára. Josephine, és Wolfgang Amadeus fölött angyal szállt el. A muzsika angyala. Egy angyal, loknik és szárnyak nélkül. A termetes hölgy sokáig tűrte, mielőtt megtörte volna a csöndet. Remek drámai vénával rendelkezett.

- Bízom magában édes Mozart! Akarom, hogy tudja, nekem csak a zene van. Énrám szemet nem vet senki, se előkelő, se gazdag, se férfi. Csak a természet szór rám követ, kavicsot s még két marékkal homokot is, vagy bórkövet, mint maga. Ostoba, csúf vagy szegény emberé nem leszek. Nem áltatom magam. Másokat minek áltatnék. Nagy előadó akarok lenni. Muzsikus! Maga által máris a felhőkig nőttem, jó tenorom! Növesszen hát a napig, istenem! Mióta leckét ad nekem ó mesterem, úgy érzem, ha ujjaimmal dalolok vagy ha égi vihart verek; hogy vad vagyok és mezítelen, és hogy maga szeret! Igen, szeret! Mert… mert, még szép is vagyok, amikor ez érzelmes bútor felé hajolok! Olyankor, gondolok magára. Csak magára gondolok. Mindig gondolok!

Csend és zene, ez volt a két ember szívében. Semmi angyal. A függöny mocorgott. Mozart töprengett, és mintha fázott volna. Reszketett.

- A muzsikáért mindent megteszek. A tehetségbe mindig szerelmes vagyok. Mit kíván hát tőlem, Josephine kisasszony? – Mozart bágyadt volt. Úgy festett, mint egy megtépett pávatoll.

A zongoraművésznő veszedelmesen elmosolyodott. Érzelmei bútorához fordult, és már játszani is kezdett egy Mozart szonátát, s a tetejébe valami súlyos variációt. Az elbűvölt mester csak csuklott, csak bólogatott. Dobogott a lábával. Olyan volt akár egy kamasz: ’feje nagy’, meg kajla, meg zavaros. És Josephine Auernhammer csak játszott, csak klimpírozott, őszintét és hazugot, sírt és kacagott.

- Csúnya vagyok? – kérdezte, egy pillanatra sem feledve a varázslatos játékot.
- Csúnya? Ki mondhatott ilyet? Ki volt az a megátalkodott? Akinek füle van, az a szféráknál világosabban hallja, hogy maga csodaszép! Mit szép! Tökéletes!- kiáltott a magából és a ruháiból is kivetkezett géniusz.
- Úgy-e? – kérdezte a boszorkány. Csendült-pendült varázsa.
- Úgy! – ujjongott a zseni.
- Most legyen az, hogy maga a napig emel engem!- parancsolta a nő.
- Hisz ez igaz és szent kötelesség! – bókolt a zenebohóc. S már a hölgyön matatott.
- Igaz és szent azt nem tudom, de hogy szeresen azt akarom!- sikoltotta a kisasszony.
- Igaz és szent higgye el! Mint lángelme csak mondhatom! – rebegte az elveszett zeneköltő.
- Szeressen! – csilingelt a kisasszony
- Szeretem! – nyögte a nagyember
- Akarjon! – rendelkezett a nőszemély
- Akarom! – törleszkedett a férfiú
- Harapjon! – vihogott a boszorkány
- Harapom! – mókázott a fiúcska
- Karmoljon! – sziszegte a kígyó
- Karmolom! – cincogta a kisegér
- Milyen omlós a moll, és milyen durva dúr! – vinnyogta a nő
- Míg zeng a húr, tőlem nem szabadul! – harsogta az ember
- Szóval mégis ért a költészethez? – kérdezte Josephine
- Tagadom! Én csak a zenéhez értek, s a színpadhoz egy keveset. – felelte Wolfgang Amadeus
- Boldog vagyok mesterem! Boldog vagyok, kis házi géniuszom! –így az Auernhammer
- Én is, ó Tehetség! Én is, ó Muzsika! – így a Mozart
- És Josephine Auernhammer már elérte! – szólt az istennő
- És Wolfgang Amadeus Mozart, már birtokolja!– felelt a földi helytartó
- A napot. – szuszogták együtt
- Ámen! – és szétvált a hangjuk
- Ámen! – és szétvált a testük

Auernhammer kisasszony élete legszebb és leghosszabb koncertjét adta aznap. Emberi fül Mozartot szebben előadni és variálni senki mást nem halhatott. Kár, hogy olyan csekély számú volt a közönség. S mikor a játék megpihent, mikor a muzsika véget ért, és Wolfgang Amadeus már zavartan öltözködött és „irult”- meg pirult, a győzelmes, a csodálatos amazon, hirtelenjében a függöny felé fordult:

- Mint látja drágám, a fogadást én nyertem! Maga meg akart engem taposni! Holmi levélkével megalázni. Gyalázatosan elkámpicsorítani! Hát most én aláztam meg kegyedet, én tapostam meg magát. Mesteremtől szellemet nyertem, magától százötven huncut kis forintot, s a muzsika által ünnepeltem a muzsikát! Könnyelmű, ostoba kis teremtés maga. Feleségnek való. Kár hogy drága mesteremet untatni fogja! És elszívja majd életét, zenéjét, erejét! De sebaj! Azáltal, hogy a mi kis fogadásunkat ilyen fölényesen megnyertem, jó előre érte is bosszút álltam! Egy szó, mint száz; megvertem magát! Kegyed olyan buta, hogy még a szerencse sem méltatja figyelemre! Legközelebb ne fogadjon Josephine Auernhammer-rel, Constanze Weber. És ne remegjen! – fújtatott a bányarém, a függönynek!

Mozart semerre sem nézett, szemlesütve készülődött a távozásra. Toporgott. Egyik cipőjének csatja elferdült, csipke kézelője koszos volt. Hátrálni kezdett a kékre mázolt ajtó felé. Az ócska szőnyegben egyszer megbotlott, és kétszer elvesztette a kalapját, mire a rézkilincset valahogyan megkaparintotta.

- Ó, már menni készül? - kedélyeskedett Auernhammer kisasszony. Hatalmas volt és csúnya, mint a boszorkányok általában, s még a tetejében diadalittas is. A mester csendben ácsorgott. Védtelen volt. Szomorú volt. Nem dalolt a szíve. Ilyet eleddig, még soha sem érzett. Kinyitotta az ajtót.
- Még valami - pökte a pökhendi némber - a leveleit ne pihentesse postázás előtt, mert az a ringyó kimazsolázza belőle a ganajt.

A függöny meglibbent. Illat szállt. Mintha nő állt volna mögötte. Az illat olyan, mint a sóhaj. A sóhaj olyan, mint a nő. A függöny nem mozdult. Nem állt mögötte senki.


Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!




Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2024-02-01 08:36 l
2024-01-06 21:31 Sokadik
2023-07-15 16:45 Kosztolányi M. szerint
2023-07-10 12:57 Genovéva ajánlása
2022-10-13 10:07 lilis
2022-05-13 09:03 lili
2021-11-05 08:42 lista
2020-11-27 16:47 Kedvenc verseim
2020-09-25 22:55 furim
2019-11-21 14:36 nélküled
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2024-03-28 22:12   Napló: A fény nem publikus
2024-03-28 22:07   Napló: A fény nem publikus
2024-03-28 20:31   Napló: Minimal Planet
2024-03-28 19:56   Napló: Minimal Planet
2024-03-28 18:28   Napló: Ötvös Németh Edit naplója
2024-03-28 18:18   Napló: A fény nem publikus
2024-03-28 17:20   Napló: PÁLÓCZI - SZABADVERSTAN
2024-03-28 13:41   Napló: Jószándékú párbeszélgetés
2024-03-28 13:41   Napló: Jószándékú párbeszélgetés
2024-03-28 13:20   Napló: A SZERKESZTŐSÉGI FŐEMLŐS