Januári hóhullás ideje volt. Egerfügén már napok óta havazott. Friss hótakaró alatt szunnyadt a falu. Későre virradt. Apa már ébren volt. - Elek fiam, ébredj, adni kell a jószágoknak! Egy ideig nem hallott semmi mozgást. Sötét csend töltötte be a szobát. Apa is lopott még egy szembehunyást. De csak pillanatra hunyta le a szemét. Pillái felpattantak, és hallotta, hogy Elek még mélyen szuszog. Megismételte az ébresztőt. – Hallod, fiam? Régen volt este, éhesek a marhák. Nyugtalanok ilyenkor. Elek megmozdult, és kezdett lassan öltözni. Megszokta már, hogy csendben vegye magára a ruhadarabjait, hogy az alvókat ne zavarja. Elkészült, és kiment a pajtába. Kinyitotta az ajtót, és mélyet szippantott az istálló sűrű, meleg, ganés szagából. Ez minden reggel úgy ismétlődik, mert azt nem lehet megszokni. – Hogy aludtál, Sodró? - veregette meg a tinó gömbölyű farát. Ugye ennél már valamit? Az állat felé fordította fejét, és a szeméből olvashatta, hogy egyet ért vele a jószág. Kiment a kertbe, és négy kéve csusznyával tért vissza. Feldarabolta, és széjjelrázta a jászolban úgy, hogy mindeniknek egyformán jusson belőle. A marhák jóízűen ropogtatták a finom eledelt. Ő levette a polcról a vakarót, és kezdte takarítani a tinókat. Azok voltak a kedvencei. Beszélgetni is tudott velük. Mivel Elek már régi cseléd volt a háznál, Apa megígérte neki, hogy övé lesz a két ökörtinó. Mert Sodró mellet volt még egy másik: a Mozsár. Elek úgy is gondozta őket, mint sajátjait. Előkerült a kefe is. Fényes simára dörzsölte a tinók megvakart testrészeit. Akkorra már Apa is kiért az istállóba. Az ő kedvencei a tehenek voltak. Ő azokat ápolgatta. Olyan tisztára és fényesre kefélte a teheneket, mint Elek a tinókat. Mikor elkészült, szólt Anyának, hogy hozza a sajtárt, hadd fejje meg a teheneket. Azt soha nem bízta másra. Csak ő tudta, hogy kell azt végezni, hogy az állat minden csöpp teje a sajtárba kerüljön. Szerinte a többiek igen sokat hagynak a kisborjaknak. Ő meg szokta vonni tőlük egy kicsit. – Anya, várj egy pillanatot! Azonnal befejezem, s légy szíves, vidd be a tejet. Szűrd át a kannába! Ha Jolán elkészül, indulhasson Erekfőre a tejjel. Várják a városi ténsasszonyok. Kint már egészen világos volt. kiengedték a marhákat a kúthoz. Degeszre szívták magukat a vályúból. Olyan hasuk lett, mint tavasszal, mikor a friss zöld lucerna felfújja őket. A gazdák gyönyörködtek bennük. – No, látom, elégedettek vagytok. Délben majd megint találkozunk – köszönt el az állatoktól Elek. Kint már egészen világos volt. kiengedték a marhákat a kúthoz. Degeszre szívták magukat a vályúból. Olyan hasuk lett, mint tavasszal, mikor a friss zöld lucerna felfújja őket. A gazdák gyönyörködtek bennük. – No, látom, elégedettek vagytok. Délben majd megint találkozunk – köszönt el az állatoktól Elek. S Apával együtt bementek a konyhába. Akkor már a többiek is mozogni kezdtek Elkészült a reggeli. Anya hívta őket. – Gyertek, frustokoljunk! Elfoglalták helyüket az asztal körül, és megtartották szokásos istentiszteletüket. Anya felolvasta bibliájából a kiválasztott igéket, és mélyen átélt szent imát mondott. Szépen énekelt, Apának is jó hangja volt, és egy zsoltár eléneklésével fejezték be az istentiszteletet, és megreggeliztek. Anyának csak az asztal sarkán jutott egy kis hely. Néha-néha felsóhajtott, kicsit nyugtalanul figyelte a családot. Idős kora ellenére gyereket várt. A tizenegyediket.
Nehéz idő,várlak téged, ha nem jönnél,keresnélek, de érzem, hogy megérkezel, cseng a hangod a fülemben, mint amikor itt vagy közel. Sok mérföld az utazásod, a kikötőt megtalálod, leszállsz, és keresel engem: biztos pont az életedben. A hajó, mely téged hozott, áll hosszan a kikötőben, de ketten nem találkoztunk, elvesztél a sűrű ködben.
Sötétbe küldi az ég kékjét a vihar, előbb világos, egészen halovány, a görgő hullám keményen rárivall, visszahúzódik, sorsa a magány, tépi a hajladozó fák lombját, magával viszi a házak fedelét, bátorságra biztatja magát; porrá zúz mindent, amit lát, mégse hiszi, talán győzhet, előtör a nap, fénnyel áldja a bizakodókat, mosolyog az ég, vége a viharnak.
