Ring a csípő, tombol a vihar, mennyei mámor karjaiba hajt. Tüzet gyújt tánca, szívem felhevül, végzet e kígyó, én meg bűvölő.
Keblén pihen meg annyi férfi szem, derekán kúszik, nem fel, izgibb lent. Tipegő lába pille, oly kecses, egy éjszakára elmennék vele.
Jobbra-balra pillant, szikrát szór szeme, körülötte hullnak sorban ifjú s tar fejek.
Gyere közel, betakarlak, szemed ne rejtsd, úgy akarlak! Bársony bőröd akár szirom, illatozik, nagyon bírom.
Ring a csípő, tombol a vihar, tüzem nem oltja inkább felkavar. Míg hajladozik karcsún, mint a nád, lennék én közte rejtőző madár.
Maradj te tündér, szeretgetlek még! Szemed se rejtsd el, köldököd be szép. Bokád, ha villan az mindent megér. Ringasd a csípőd! Így álmodtam rég.
Ring a csípő, tombol a vihar, tüzem nem oltja, inkább felkavar. Úgy hajladozik karcsún, mint a nád, lennék én közte rejtőző madár.
Ring a csípő, tombol a vihar, mennyei mámor karjaiba hajt. Tüzet gyújt tánca, szívem felhevül, végzet e kígyó, én meg bűvölő.
Kemény az ágy, és csorog már a nyálam, mellemen összegyűrve ébredezik Márta. Amíg horkolt, visszhangzott az ég is, szememről hályog szakadt, a valóság rémít.
Ring a csípő, tombol a vihar, mennyei mámor karjaiból hajt. Tüzet olt tánca, szívem nem hevül. Nejem e sárkány, de nem bűvös ő..
Keblén pihent meg annyi férfi szem, de hova kússzon, már nem izgibb lent. (Tipegő lába kábé negyvenes.) Egy éjszakát hortyogjon át veled..
azt hiszed még alszol s nem foghat az átok nem gyűlölhet senki ennyire világot homlokod ráncolod mégis földig hajolsz minden földszegletet rendre vihar tarol szél kapott az ágba - mellkasodból tépte - gyökértelen erek kígyóznak az égbe vörös látóhatár ég a pupilládba holdsarló káoszt vág földi udvarába bujdosik a tegnap jövőtől rettegve titkolja a múltat mind aki temette fekete lesz az ég fekete a holnap inhalálj életet nem győzhet a jóslat
Túlérett gyümölcse vagy már e világnak, hiába fordul ki sarkából, kivárnak. Szemedből bogarak rajzottak az égbe, lángot fogott tőle ezer csillagkéve. Felhőből facsartál könnyet, s a nagykendő, csontos hegygerincen megülő porfelhő, takarja kínodat: belül magma éget. Jégbe zárva hordod múltad és a véget. Hátadat horpasztva tartod a terhedet, még itt-ott felszakadt sebhelyed rejtheted. Titkodat felfedve sem értik. Kár a szó. Porrá leszel, ahogy porból vagy származó.
ahogy a szemem rád nyitottam ahogy a szemed már lecsuktam ahogy a léptem féltve lested ahogy a lépted is követtem ahogy a gyermek bennem felnőtt ahogy a lelked mindent átszőtt ahogy legyőztél minden hiányt úgy halványul lassan az irány úgy törik szét az álmok vára úgy döbbentve rá mindhiába de úgy ölelem a régi képed hogy az már szinte élővé tesz
A hatalmas ház a kerttel lassan összement. Elsprintelt a fák fejéről az ég. Pedig majdnem elértem, mint kis gyerek. Egyedül csak a plafont volt nehéz. Amíg a gémeskút felhőket döfködött, az öreg eperfa részegre itta magát. Néha hallottam, ahogy a viharos szélben kicsúfolják az éjszakát. Az idősek háta egyre csak görbült, mire kinőttem a sok mesét. A világ meg egykedvűen teremtett és temetett bármi lényt. De Isten kivasalta, ami összement. Előbb a gyerek tűnt el belőle. És rádöbbentett a ház nem is kicsi. A mennyezetet már nincs kivel elérjem. A kert is kitágult. Ismét végtelen. Minden újnak hat, pedig ódon. Észre se vettem, úgy lettem öreg, hogy a gémeskútra sem emlékezem. Csak hogy jobb volt
A bátortalan reggelek még kóchajadban rezgenek, szádon nappal mosolya, fülcimpádon csók nyoma. Az est, ha rád néz felderül és gondolatban száll repül, de az éj nélküled oly sivár, hogy emlékekért visszajár.
