Enyhítettem a fűtési gondjaimon, legalábbis házam egy jelentős hányadán, ráadásul teljesen ingyen!
Egy döntés kellett hozzá, mondhatnám, hogy egy tollvonással intéztem el az egészet.
Átneveztem a nagyszobát télikertnek. Mintegy harminc négyzetméter, ott a 9C° nem is rossz, sőt, ha a házamat hirdetném, sokat javítana első olvasásra, hogy egy garzonnyi télikert is tartozik hozzá.
Azon még töprengenem kell, hogy a fűtésről leválasztott emeletet hogyan hívjam ezentúl, talán nyaralónak, külön előnye, hogy nem kell utazni ha nyaralni akarunk, elég felmenni a lépcsőn.
Vagy tíz éve megjavíttattuk a tetőt, így le kell mondani fent a télisportokról, pedig fenn tovább megmaradna a hó, a falak lassan melegszenek át.
Aztán valahol olvastam, hogy ezen a télen már több, mint száz ember fagyott meg - ebben az aktuális hideg még nincs is benne -, és közülük többen voltak azok, akik saját, de fűtetlen lakóhelyükön fagytak meg.
Érdekes, hogy az alapvetően pozitív kicsengésű „szociális” – szó nálunk lassan elveszíti pozitív jellegét, gondoljunk a szociális hálóra, a szociális tűzifára, a hálót, mint már tudjuk, alapvetően sorosbérenc civilek üzemeltetik – mentesítve az államot -, a tűzifánál meg most tartanak októbernél, majd a billencs ráboríthatja májusban a járandóságot a szociális temetéskor lapáttal szögletesre paskolt halmokra.
Nekem szerencsém volt, hogy pár éve – összeszedve az összes tartalékot – áttértem a kondenzációs kazánra, hiába volt modern, faelgázosító kazánom, pont akkor járt le a miatta felvett svájcifrankos hitelem – erről majd máskor, még csak most hegednek a sebek, nem akarom feltépni -, de amikor egy nap alatt háromszor mentem le spárgába a fa letalicskázása közben, át kellett értékelnem a jövőt, engem nem csábít a gondolat, hogy a spárgáktól lazuló csípővel könnyebben menne a szülés, öregek vagyunk, már nem tervezünk gyereket, szóval még az olcsó tűzifa korszakában tértünk át a gázra.
Azt gondolhatnánk, hogy nagy dolog, egy zuhanó repülőről egy süllyedő hajóra menekültünk, de nem egészen így van.
Egy nagyteljesítményű kazánnal nem lehet „éppen hogy csak” fűteni, ráadásul a kevés fa is drága, már vagy százezer egy köbméter, régen ennyi pénz elég volt egy télre, a gázkazánnal pedig beférek az ársapka alá, és még azt is elmondhatom közben, hogy egy gyönyörű télikertem van.
Az utolsó kampány, ami az eszembe jut, a „száraz november”, legalább akkora faszság, mint az, hogy ritkábban járjunk repülővel, aki megengedheti magának, hogy gyakran repüljön, az nem is fog lemondani róla, aki meg mellőzni tudja egy hónapig a piát, annak nincs is miért.
Száraz november. Lófaszt, fűtetlen tél! Ezt egyre könnyebb betartani!
Százan fagytak meg.
Fél köbméter tűzifa árán lehet kapni hálózsákot mínusz húsz fokra. Lehet, hogy segítség, de lehet, hogy nem.
Egy idős, beteg ember nehezen kászálódhat ki belőle, pedig gyakran kell, enni, inni meg a toalett, az orvosság, főzni-mosni-takarítani stb. Meg aztán arra is nehezen veszi rá magát az ember, hogy a meleg zsákból kibújjon abba a rettenetbe, amit minden lélegzetvételkor érez, könnyebb útnak vélheti, ha inkább szorosabbra hunyja a szemét és álmodja a meleget. Az ilyen álmok egyre hosszabbak, és lehet, hogy az egyik nem ébredéssel ér véget.
Viszont jó a hálózsák arra, hogy a környezet kicsit felszabaduljon egy lelki teher alól, nem kell már annyira figyelni az öregre, hiszen van hálózsákja.
Meg a tepsisek se basszák össze a kezüket, zsákostól teszik a Szentmihály lovára, és így nem is olyan büdös.
Ettől függetlenül jó dolognak tartom a hálózsákot, át lehetne vészelni a néhánynapos extrémhidegeket, de semmiképpen nem pótolja a környezet figyelmét.
Egy szakértő – nem tudom már melyik, már mindenki szakértő, csak én nem – mondta a TV-ben, hogy aggasztó jel lehet, ha valahol azt látjuk, hogy nappal is ég a villany, vagy napok óta nem füstöl egy kémény, pedig szokott. Vagy esetleg nincs lábnyom a hóban, noha napok óta nem esett.
Most kivételesen maximálisan egyetértek a szakértővel.
Fel kéne melegíteni magunkban az évek óta hűlő egymásra figyelést, aztán ha kitavaszodik, újra utálhatjuk a másikat a jövő télig!
Vasárnap hajnali négykor szoktak kezdődni az UFC szervezésében bonyolított ketrecharc-közvetítések a Sport1-en.
A felületes szemlélő számára borzalmas küzdelmek, de az itt résztvevők felkészült sportolók, ritkább a komoly sérülés, mint mondjuk egy női kézilabdameccsen, hiszen itt vannak szabályok, de a lányok küzdelmében – ha az elfajul - nem szorítja semmi korlátok közé az indulatokat.
Egy érdekes mellékszál: - Egy bajnoki meccs ötször öt perc, egyperces szünetekkel, félóra hihetetlen koncentráció, ha valaki csak egy másodpercig nem figyel, nagy eséllyel veszít. És a meccs után nyilatkoznak, ne gondolja senki, hogy a kabaréjelenetekben kifigurázott focista-módra, hanem az esetenként százmilliós nézőszámhoz méltóan. Pedig sokan közülük olyan szegénysorból jöttek, hogy talán egész családjukból ők tudnak egyedül olvasni.
A győztes tisztelettel beszél a vesztesről és fordítva.
Persze időnként a hájp része, hogy egyes szavakat ki kell fütyülni – már az ismétléseknél -, de hát ez küzdősport és nem szavalóverseny.
Egyet nem tapasztaltam csak, hogy valaki elhárította volna a mikrofont, pedig náluk még elfogadható is lenne a „haggyá, most fáj a fejem” – mondat.
Érdekes mellékszál vége.
Szóval van olyan küzdelem, ahol a győztes is annyit kap, amennyi másik háromnál a vereséghez is elég, olyan is van, hogy nagy különbséggel nyer az egyik, de mint írtam, ők igen felkészült sportolók, viselik a vereséget - sőt, tanulnak belőle -, és a győzelmet is a helyén kezelik, mindegyik önként megy a ketrecbe, és vállalja a kapott és adott pofonokat, rúgásokat.
Kiemelem: Önként.
És ebben különbözik a ketrecharc az osztályharctól. Mert abba születni kell, mint a sündisznónak az autópálya túloldalára.
(Ez a bejegyzés az eredeti kérdésre született, figyelmen kívül hagyja a naplótulajdonos válaszát a saját kérdésére.)
Gyurcsi, úgy tűnik, biztonsági játékot játszol, hiszen azért választod ezt a témát, mert arra számítasz, hogy ebből jól jöhetsz ki, hiszen elképzelhetetlennek tartod, hogy valaki ezzel a döntéssel egyetértsen.
De ha már így felvetetted, megpróbálom összeszedni a gondolataimat. A "megyéből legyen újra vármegye"-döntés először értetlenséget váltott ki belőlem, aztán megszoktam. Egyébként nincs semmilyen közvetlen haszna. De amúgy kellene, hogy valami közvetlen haszna legyen? Cselekedeteink egy része racionális, haszonelvű, materiális töltetű, de gyakran érzelmi alapon cselekszünk. Például mi hasznunk van abból, hogy ajándékozunk? Csökken a vagyonunk, és még abban sem lehetünk biztosak, hogy a megajándékozott hálás lesz. Vagy egy hobbi, amely a legtöbb esetben csak viszi a pénzt, egyre gyarapodó gyűjteményünkre többet költünk, mint amennyit ér, de nem tudunk, nem akarunk belőle kiszállni, mert része lett az életünknek.
Vagy nézzük a településneveket. Soroksár, Cinkota, Dömsöd, Pilisszentkereszt, Veszprém, Kiskőrös, Nyírbátor, Sárvár, Fonyód stb. lakói nyilván ragaszkodnak a településük nevéhez. Ezen nincs is mit magyarázni. A nagyobb egység, a megye, a "vármegye" egy ezeréves valami, csak nekünk sikerült egy olyan országba születnünk, amelyiknek a történelme szakadásokkal, ha úgy tetszik, rendszerváltozásokkal van tele. Egy angol ezt nem nagyon érti, nekik is volt részük ilyenben néhányszáz éve, de azóta lenyugodtak ezen a téren. Náluk természetes, hogy az ő megyéjük "grófság". És grófság volt a nagyapjuk nagyapjának ükapja idején is. Miért lenne más, ha egyszer ezt a nevet kapta valamikor régen. A sugalmazott szándék arra irányul, hogy azonnal valamiféle újramelegített feudalizmustól kezdjünk aggodalmaskodni, ennek összes rekvizitumával, jobbágyságtól az első éjszaka jogáig. Nagy borzongás, nagy sóhaj, ezek a bitangok ezt akarják. És minden újra a helyére kerül, jó helyen vagyok, jól gondolkozom a világ dolgairól. Az ész újra és újra eljátssza a maga kiszámítható játékait, kicselezi magát és bevágja az öngólt. Nyilván a másik oldal ugyanezt játssza, csak annak azért kisebb a tétje, mert ők elég nagy előnnyel vezetnek, belefér néhány öngól.
Amúgy a vármegye valamiképpen a maradiság szimbólumaként rögzült a fejekben, de azt az egyet nem szabadna elfelejteni, hogy a királyi hatalommal szembeni nemesi ellenállás színtere volt, ami azzal járt, hogy az idegenszívű és -lelkű Habsburg uralkodóink sohasem tudtak olyan hatalomra szert tenni, mint birodalmuk más részeiben.
Idézőjelbe tettem, de nem írtam mellé a forrást, már mindenki mondta ezt egy bizonyos „kultúrából” - aki megkapta a kottát -, remélem, eljön még az az idő, amikor legszívesebben letagadná, aki kitalálta.
Mellékszál:
- Ez a mondat egyébként gyakran megfogalmazódik számtalan vej érvrendszerei között, amikor párjukat kívánják meggyőzni a különköltözés hasznairól, legyen szó akár egy albérletről is.
Mellékszál vége.
Ifjúkoromban tengerészként időnként olyan messzire elkeveredtem itthonról, hogy kukkerrel se láttak volna anyámék, és voltak olyan vidékek is, ahol általában más szokások, törvények, kedvelt ételek, társadalmi berendezkedések voltak, mint amiket tudatra ébredésem során megszoktam.
Arról is írhatnék, hogy az istenek is mások voltak, de ateista lévén ebben nem volt összehasonlítási alapom.
Idegen kultúra.
Mit mondjak, a kikötők közelében a kocsmákban ritkán futottam össze egy sejkkel vagy egy államtitkárral, akikkel én találkozhattam, azokkal hasonló szinten mozoghattunk a társadalmi ranglétrán, és el kell, hogy mondjam, problémáink is hasonlóak lehettek.
Beszélgettem én arab melóssal – a tököm tudja, mit dolgozott, de nem ő volt az igazgató, az tuti -, török darussal, ukrán – akkoriban szovjet – kocsmai zenésszel, filippínó képeslapárussal, olasz finánccal, görög bortanker-matrózzal, a legjobb beszélgetésekre biztos nem emlékszem – de hiszen pont ez a legjobbság lényege -, de egy se akadt köztük, akit ne fogadnék el itthon szomszédomnak.
Mostantól kezdve extrapolálok, azt hiszem, a mi vezérünknek se lenne kifogása, ha egy sejk lenne a szomszédja, vagy bárki, aki befolyásos, ha körözi az Interpol, ha nem, ha iszlámhívő, ha nem, ha egy fekély a világ, a saját országa, a demokrácia testén, ha nem.
Ha tényleg eldönthetném, hogy kivel éljek együtt, akkor nem a másik kultúrája, hanem kulturálatlansága alapján döntenék. És akivel igen, azt tisztelném akkor is, ha erre külön nem szólítana fel. Mint ahogy őszintén tisztelem nyolcvanöt éves szomszédomat, akiről ugyan nem is tudom, hogy hívő-e vagy sem – harminc év alatt nem jött szóba -, de tudom, hogy gyerekkora óta többet dolgozott, mint akár a százharminchárom bátor összesen, mindent megtenne a családjáért, és egy idegen, a kertjükbe betévedő macskának is dob egy falatot.
Újabb mellékszál:
Három év múlva lesz ötszáz éve a mohácsi vésznek.
A magyar kultúrát sikerült odajuttatni, hogy a Szulejmánnak már az ismétlése is lefutott, nézettségi rekordokat döntött. Lesz itt még sorozat Putyinról is - ha lesz még egyáltalán TV-adás.
Mellékszál vége.
De most egy másik:
- A rencerváltás után jöttek az új utcanevek, poros zászlók kerültek elő, új szobrokat rendeltek meg, költőket, írókat adtak ki újra.
Egyet nem vettek csak tekintetbe, a tömegek érzékenységét.
Sokan gondolhatták úgy, hogy például az árpádsávos zászló története Istvánig nyúlik vissza, de én gyanítom, hogy igaziból ők se erre gondoltak, mint ahogy azok se, akiknek a nyilasok jutottak az eszükbe róla.
A Horthy-szobrok se művészeti értékük miatt váltottak ki indulatokat, nem akarok nagy szavakat használni, nem mondom, hogy a fél országra, de biztosan jó sokan vannak, akikre a hideglelés jön Horthy emlékétől.
Lettek volna olyan történelmi alakok, de akár művészek, sportolók is, akikre politikai nézetektől függetlenül bármelyikünk büszke lehet, nem sértik rokonaink emlékét – vagy a sajátunkat -, megítélésük nem megosztó.
És most itt térek vissza a vármegyére.
Lehet, hogy valóban vannak, akiknek tényleg melegíti a szívét a nosztalgia vagy a romantika, de bárki elhiheti, olyanok is, akik viszolyognak ettől a régi-új elnevezéstől.
Miután csak egy elnevezésről van szó, én gazdasági hasznát nem látom és másoktól se hallottam, hogy tudna ilyenről, viszont költségekkel jár rendesen.
Szomorú vagyok, hogy egy ember játszóterén nekem csak egy ólomkatona szerepét szánják. Ráadásul azt is más szabja meg, hogy milyen zászlót lobogtassak közben, és merre irányítsam a puskámat.
Szerintem igaziból most élek egy idegen kultúrában.
Tisztelettel felajánlom a Gyurcsi-naplót arra, hogy bárki írhasson a vármegye-elnevezés értelméről, hasznáról!
Tényleg kíváncsi vagyok arra, hogy milyen haszna, előnye lehet ennek.
Lehet, hogy tájékozatlan vagyok, esetleg alulinformált, de eddig erről a témáról csak méltatlan veszekedéseket, vagdalkozásokat láttam, ezek már egyáltalán nem a vármegyékről szóltak. Személyeskedés viszont akadt bőven.
Megígérem, hogy a gorombaságoktól mentes bejegyzéseket nyilvánossá teszem!
Nagyon régen nem írtam mesét. Illetve régen se írtam a szó szoros értelmében, amikor a nemsoká ötvenéves fiam még gyerek volt – és a húga még gyerekebb -, apámék telkén az emeleten esténként lámpaoltás után én tartottam szóval őket, és mivel kívülről egy mesét se tudtam, többek között a Hófehérkét meséltem hol Hózöldikével, hol hósárgácskával, hol meg Hóbarnikával, ami éppen akkor jutott az eszembe, a történetek meg a napi események köré szövődtek.
Két eset van, vagy a gyerekek voltak már annyira érettek, hogy önvédelemből dicsértek a meséket, vagy tényleg tetszett nekik, sose fogom megtudni, már nem érdemes kifaggatni őket, tisztelettudó gyerekek, nem akarnák megbántani demenciával küszködő apjukat.
Lényeg a lényeg, most mégis egy mese megírására adom a fejem, nagy bátorság, akik ezt olvassák, már nem függenek tőlem, lehet, hogy igazi kritikák kapok rá, viszont én meg nyíltan lehetek zabos ilyenkor, mert én se függök a kritikusoktól.
Szóval:
* Mese a gazdag gyerekről és a szegény gyerekek hóemberéről.
A gazdag gyerek nemigen mozdult ki a nagy, szép, hivalkodó házuk magas kerítéssel körülvett udvaráról.
Szülei lenézték a szegényeket, a gazdag gyerek is észrevette rajtuk a fintorgást, ha egy cselédnek vagy a lovásznak vetettek néhány szót - persze csak a legszükségesebbeket, az utasítások vagy a számonkérések tőmondatokkal is működnek, a cizelláltságot nem szabad ezekre pazarolni -, okos gyerek hamar pozícionálta magát a gyerekek között, miért is kéne neki a többiekkel karikát hajtani vagy sárkányt eregetni, neki szép, csillogó, drága játékai voltak, lakkozott vár ólomkatonákkal, faragott kishintó élethű paripákkal és a hintó hátulján a lakájok, a fakardján csillogó festék és a markolatán bojt, nagyot pukkanó dugóspuska, soroljam?
Magányosan játszott, egyedül kardozni unalmas, órákig hasalt a drága szőnyegen és tologatta a csillogó ólomkatonákat, és sose tudta meg, hogy a fantázia színei szebben csillognak, mint a lakk.
És a kiabálás, kacagás, a futkározás – az önfeledt játék – hangjai a kerítésen kívülről… Jött a tél, kint ment a hógolyózás a gazdag gyerek irigy pillantásaitól kísérve, pedig a kerítés résén az egészet nem is láthatta, egy néhányméteres szakaszt csak, de a játék ricsaja áthallatszott onnan is, ahová a tekintet nem ért el.
Aztán kezdett csitulni a hangzavar, néhány kiáltás csak, az erőlködés hangja, várjatok, hozok szenet a szemének, én meg répát az orrának, itt van egy lyukas lábos, amit a drótos se javít már, aztán az öröm hangja, kacagás, nézzétek, nagyobb mint én – és szebb is, ezt egy másig gyerek mondhatta -, szóval a gazdag és finnyássá nevelt gyereknek fingja se volt arról, hogy mi lehet odakinn.
Vacsora után kikéretőzött, nem szokott, csodálkoztak is a gazdag szülei, de megengedték, mindent megengedtek neki, miért pont ezt ne, Julis, öltöztesse fel rendesen a fiatalurat, ha megfázik, hát magának felisút-leisút, a gazdag gyerek kiment a kapu elé és meglátta a hóembert.
A holdfény ezüstjében csillogó három gombóc a kezében seprűvel, a fején a piros fazékkal… Ilyen lenyűgözőt még nem látott. Odaszaladt, szinte áhítattal nézte a szénszemeket és a répaorrt, még kabátgombnak is jutott a széndarabokból, hatalmas volt, kövér, meg se kottyant neki az estére felerősödő hideg szél.
- Hát ezzel játszottak ezek a szakadtnadrágúak! – gondolta. – Emiatt kacagtak annyit, emiatt érezték olyan jól magukat, pedig nekik nem futja még faragott hintóra se!
Bement, és szólt a lovásznak, hogy a hóembert – mivel az ő kerítésük előtt készült, tehát az övék – vigyék be az ő szobájába, a szőnyeg kellős közepére.
Nem, a lovász nem volt hülye, de már számtalanszor lebaszták, ha nem ugrott a család bármelyik tagjának első szavára, most megörült, hogy úgy szívtathatja meg a gazdáit, hogy ne ő legyen a felelős, felugrasztotta hát a legényeket, és vagy négyen ráemelték egy taligára és bevarázsolták a szobába a hóembert, persze ügyeltek arra, hogy csak magukban röhögjenek, nem akarták elrontani a másnap reggeli meglepetést.
Mert este ugye a gazdag gyerek még körbeörülte néhányszor a hóembert, de egyedül ez is unalmas, lefeküdt hát aludni.
Aztán, ha egyébként okos gyerek volt akkor felnőttként már tudhatta, hogy ami kint a hidegben, a szegény gyerekekkel körülvéve működik, az elromlik, ha gőg, az agresszivitás, az önzés és intolerancia lengi körbe.
* Valljuk be, ez egy idióta mese volt, de nem tehetek róla, most elmondom, miről is jutott eszembe.
Az Index cikke szerint ezt mondta egy riportban Nagy Feró, a Nemzet Kossuth-díjas Csótánya: „…- Most kettős világ van Magyarországon a kultúra szempontjából: a mostani kultúrpolitika nem tud korlátlanul uralkodni a kultúrán, a Fidesz ott még nem vette át teljes egészében a hatalmat.”
Én emlékszem még a csasztuskákra, a mozgalmi dalokra, a nagyokat ábrázoló festményekre, és majdnem biztos vagyok abban, hogy az alkotók képesek lettek volna hóembert is építeni, nem rögtön a fülledt melegben tocsogó drága szőnyeggel merült ki a tehetségük. Szervilis kultúra? Na ne…
Azzal kezdeném, hogy nem vagyok személyesen érintett.
Se polgármesterasszony, se kecske nem vagyok, így valószínűleg nem szerepelek a Pesti Srácok sunalistáján.
Közbevetés
Én pesti srácnak születtem, budai srácként folytattam, aztán fiatal felnőttként voltam megint pesti majd ismét budai, meghalni meg, ha minden jól megy, vidékiként fogok, de egy következő önéletrajzomból az elsőt kihagyom, tessék mondani, most akkor én vagyok kirekesztő, vagy azok, akik ezt a jelzőt kisajátítják?
Második közbevetés
Hasonló érzéseim voltak, amikor először találkoztam a Jobbik párt nevével. Nem akartam elfogadni, hogy az ő deklarált hitvallásuk lenne a jobb, mint akár az enyém, vagy akárki másé. Érdekes, hogy hamarabb elfogadtam az LMP névválasztását, bár arról meg az derül ki, hogy mégse más, bár az én értékrendemtől még így is különböznek, igaz, a többi párt is így van ezzel.
Közbevetések vége.
Szóval aki látta a videót - amiről most beszélek -, tudják, hogy miről van szó, én ehhez nem is fűznék semmit, nálam okosabb emberek már mindent elmondtak ezzel kapcsolatban.
Viszont volt ebben a videóban még egy mondat, amire felkaptam a fejem. Másoknak talán azért nem szúrt szemet, mert a videóban a hangsúly a polgármesterasszonyon volt, amiről most írok, az megbújt az árnyékban.
Nos, amikor ott tartottak, hogy azért jobb kecskét baszni, mert azt utána meg is lehet enni, egyikük így szólt a másikhoz:
- A muszlim világban amúgyis jártas vagy…
Mondom, hogy nem vagyok érintett, hiszen muszlim se vagyok.
Egyébként buddhista vagy keresztény se, az Olimposz nekem csak egy hegy, abban hiszek, hogy akiket szeretek, azokért tűzbe mennék, de annyit tudok, hogy egy vallás se tekinti normálisnak a kecskebaszást. Sőt, emlékszem vagy tíz olyan gusztustalan – de azért bizonyos környezetben gyakran mesélt – viccre, melyeknek ez volt a témájuk, de semmilyen vallás nem került említésre bennük.
Azt viszont mindenképpen vallom, hogy a hitet – legyen az bármilyen – tiszteletben kell tartani.
Megint egy közbevetés.
Az enyémet is kéne. Amikor az értékrendeket vetik össze, nehezen tűröm, ha a normális együttélés szabályait egy vallás kisajátítja. Én se lopok, én se szeretem el más feleségét. Ja, és kecskét se baszom.
Közbevetés vége.
Szóval nem lepődnék meg, ha a muszlim hívők kiakadnának a videón, szerintem egy pert meg is nyernének, de ez engem nem vigasztal, a büntetést a perköltséggel együtt én fizetném.
Meg te.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
