NAPLÓK: Giovanni Legutóbbi olvasó: 2024-11-21 20:07 Összes olvasás: 60835| 3. | [tulajdonos]: A pillangó | 2004-03-25 09:57 | Hogyan lehet a szeretetről és az édes-bús létezés szépségéről-fájdalmáról filmet csinálni anélkül, hogy teljesen összenyálazzuk a vásznat? Philippe Muyl A pillangója erre tesz kísérletet.
Adva van az ismerős, agyonrágott képlet: mogorva öregember és aranyos kisgyermek. Mint például a Kolja, ahol a váladékképződést ráadásul beleágyazták a kelet-európai rendszerváltásba, hogy egy orosz kisfiú és egy prágai hegedűművész kapcsolata példázza a határokra, társadalmi viszonyokra és nyelvi korlátokra fittyet hányó egyetemes szeretetet. A hatásvadászat végül megölte az egyébként tűrhető történetet, bár Sveraknak ez is volt a szándéka: könnyeket fakasztani. Sikerült neki, kapott érte egy Oscar-díjat. Mentségére legyen mondva: nem csinált ehetetlen filmet, még így is jellemzi némi európai mértéktartás.
Muyl A pillangójából a leghamisabb giccsparádét csinálták volna Hollywoodban, és bár így is akad benne egy-egy rázós pillanat, szerencsére a hangvétel visszafogott, nincsenek dramaturgiai forrpontok, könnyfakadásra kicentizett helyzetek, érzelmeket generáló vonóshadsereg. Nem ott kezdődik és végződik a cselekmény, ahol az ilyen filmekben szokott. Nem akar semmi nagyot mondani, sehol semmi mondanivaló, szimbólum, és a tanulság is hiányzik. A történet hiteles és a karakterek sem eltúlzottak. A kissé laza anyuka nem felelőtlen. A komor öregúr nem bunkó, akiből a kislány szedegeti elő az érzelmeket, hanem csak egy kissé szomorkás, mosolytalan bácsi, aki már nem vár túl sokat az élettől, néhány szép pillangón kívül. A kedves kislány sem nem tündér, sem nem rosszcsont boszorka. Egyszerű embereket látunk, akik életük egy bizonyos pillanatában találkoznak, létrejön köztük egyfajta kölcsönhatás, ahogy az életben is létrejön az emberek között, de ettől még nem áll fejtetőre a világ, nem változnak meg alapjaikban a dolgok és a személyek sem.
Nagyon fontos: Michel Serrault hangja és arca nélkül nem létezik ez a film. Én személy szerint amúgy is kedvelem a fickót, mert szívembe lopta magát az Elő a zsebkendőkkel című hasonlóan szomorú-vidám komédiában nyújtott alakításával. Amit itt csinál: csúcsteljesítmény. Ez az ember valóban átlényegült lepkegyűjtővé. Még fontosabb: a film sokat fog veszíteni a szinkronnal, mert a nagyobb közönség érdekében biztosan benyálazzák majd a magyar hangszálakat. Ez a csendes, kiegyensúlyozott, egyszerű mozidarab csakis eredeti hangon érvényesül, a maga kis zongorafutamaival.
De hadd mondjak néhány példát a hitelességre. Nézzük, hogyan kell elkerülni a hollywoodizmus csapdáit. Amikor az öregúr kijön a rendőrségről, nem hallunk nyivákoló zenét, a kislány nem ugrik az öreg nyakába, csak odaszalad hozzá, és a beszélgetésüket sem látjuk, nem hangzanak el nagy vallomások. Mellesleg az öregurat sem fogják perbe és nem gyanúsítják gyermekrablással, a kislány sem idegenedik el az anyjától, nem akar unokát csinálni önmagából, ahogy az az ilyesféle filmekben szinte törvényszerű, közhelyes megoldás a dráma kedvéért. Julien bácsi a fia haláláról sem dramatikusan számol be, csupán elmeséli késő este a vendéglátójának, amit aztán a kislány meghall, de azon túl, hogy minderről értesülünk, sehol sem válik ziccer-elemmé a szomorú múlt.
Két necces pont. Az egyik, amikor a kislány elmeséli az álmát: ez egy kicsit szentimentál, de elképzelhető - tapasztalatból mondom - , hogy egy nyolc éves kislány szájából hallani lehet ilyesmit. Pláne, ha a mama egyedül hagyja két egész napra. A másik, és ez az előbbiből következik, amikor a szeretlek szó képbe kerül és az édesanya súg valamit a kislánynak a játszótér közepén. No igen, mindannyian tudhatjuk, mi hangzott el, de ez a jelenet egy másféle filmben kitüntetett ponton tűnne fel, jó hangosan elharsogva, nagy-nagy könnyek és meghatódások közepette. Itt pedig: a kislány nevetve átöleli a mamát és játszik tovább.
Mindezen túl pedig jellemzi egyfajta meseszerűség is ezt a mozit. Az őzike lelövése, vagy a kisfiú a mentőkötélen, és az erdei házikó a beteg nagymamával: mind-mind valamiféle valóságfölötti világot
Végül a lepke-motívum. A pillangó, mint egyszerre csúf és szép teremtény. Amíg hernyó: ronda - bár így sem végzetesen undorító, meg is lehet simogatni - , a bábból kibújva pedig szépséges állatka jön a világra. Ez a metamorfózis a születés pillanata és egyben a film rejtett lényege. A pillangó olyan, mint a létezés: a kínban benne rejlik a szépség és az öröm is.
Philippe Muyl ezt nagyon egyszerűen, mindenféle mesterkéltség nélkül képes volt megmutatni. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
