NAPLÓK: Baltazar Legutóbbi olvasó: 2025-09-16 18:34 Összes olvasás: 629457| 4338. | [tulajdonos]: recenzió | 2019-12-28 20:14 | A nyitó vers magasra teszi a lécet, hiszen mintha Heidegger nagyon híres kérdését pendítené meg a költészet nyelvén. "Miért van egyáltalán létező, és miért nincs inkább semmi?” Majdnem ugyanez így hangzik Fellingernél: „A mindenség a nemlétben hajóz, / nem is sejtve, hogy / annak hulladéka.” Erősen filozofikus hajlama ellenére sem kell arra számítanunk, hogy Fellinger Károly újragondolja a Bevezetés a metafizikába-t, de a viszonylag terjedelmes szövegkorpusz elolvasása után feltehetően sok mindent másképp fogunk látni, mint előtte. Ha úgy tetszik, a Plomba című kötet megint beenged a korábbi kötetekből ismert Fellinger-univerzumba, annak ismert vagy éppen eddig még soha fel nem tárt részleteibe. Nála az élők és a holtak egyidejű jelenléte, „működése”, ha szabad ennyire profán kifejezést használnom, teljesen megszokott és kézenfekvő, közeli és távolabbi rokonok, felmenők és leszármazók gyakorolnak hatást a jelenre, magára a létezésre, és annyira intenzív ez az összekapcsoltság, hogy az olvasó egyik pillanatban sajnálja, a másikban szinte irigyli érte a szerzőt. A Gombostű című versben mindenesetre finoman eligazítja az olvasót, a ki kicsoda kérdését illetően, bevallva, hogy a nemeket olykor felcseréli, sőt időnként kitalált alakról beszéli el mindazt, ami egy nagyon is valóságos hozzátartozóval esett meg. És nyilvánvaló, hogy ebben a tapintaton túl a nagyobb közösség szabályozó ereje iránti tisztelet nyilvánul meg, ami manapság kifejezetten ritkaságszámba menő költői magatartás. Igen, Fellinger egyszerre szókimondó és óvatos, ám képes arra, hogy bármelyik versszervező utat is válassza, ne hagyja cserben olvasóit.
Általában véve Fellinger Károly művészetének egyik jellegzetessége a sokféle kettősség termékeny jelenléte. Különleges jellegzetessége például, hogy erős fogalmiság és anyagszerűség egyszerre van jelen a verseiben. „ugyanazok a lépcsők / vezetnek a labirintusba, / mint a mennyországból / lefelé.” (Konzultáció). Az ösztönösség a tudatosságot nála mindig meg tudja lökni, és lehet, hogy a zöld posztón összekoccanó golyók futása nem felel meg a játék konvencionális szabályrendszerének, de egyediségével és különösségével mégis élményben részesíti a befogadót.
Gondoljunk arra a jelenetre, mely Kálnokyval szólva „köznapiságával lenyűgöz”, amelyben zavarában mindjárt három csokor hóvirággal köszönti kedvesét a szerző, majd a banalitást olyan csavarral haladja meg, hogy, amelytől az ember csak kapkodja a fejét. Megtudjuk a költőről és a lányról, hogy „kéz a kézben rohantunk, hogy / le ne késsünk magunkról / a távolság visszapillantó tükrében.” Ezek a könnyed és titokzatos evidenciák tényleg főbe kólintják az olvasót, aki észrevétlenül belevonódik egy életbe, melyben a keserűségek és a csalódások is az emelkedés alkotórészei. Fellinger gyakran idéz fel kudarcos élethelyzeteket, mintegy napvilágra hozva olyan eseményeket, amelyekhez hasonlókat mások inkább eltemetnek. A költői indulás nehézségei, a befogadás buktatói gyakran tűnnek fel verseiben (Lámpaláz, Szalmaláng, Plágium). Talán szokatlan és a költészettel szemben rangon alulian provokatív dolog valamely költemény „hasznosságára” utalni, de én ezt most megkockáztatom. Ezek a versbe írt történeteket olyan keserű pasztilláknak gondolom, melyeket egy pohár vízbe oldva mindenkinek érdemes felhajtani, mert segíthet abban, hogy túljuthassunk minden bizonnyal létező hasonlóan keserves emlékeinken. Éljünk a lehetőséggel és vonatkoztassuk magunkra Fellinger Károly öngyógyító szándékát.
A kötetben jó néhány, az élet esendő tényeiben botladozó, sérülékeny, tévedéseiktől szenvedő, azokat szégyellő emberrel találkozhatunk, és ha van hozzá elegendő lelkierőnk, a groteszkig, olykor az abszurdig eljutó helyzetek döbbenetében magunkra ismerhetünk. A hideglelés és a részvét, a mosoly és a szánalom húrjain játszik a költő, de hangja mindig visszafogott és magára a tárgyra koncentráló. A Hiába című versben szereplő fekete macska, akit véletlenül bezárnak a felravatalozott halottal együtt, és reggelre megrágja annak ujjait, az Eszmélésben a falakkal együtt véletlenül a falakon hagyott képeket is lefestő ember szégyene, a Présben a nagypapának vásárolt, de nem hordott kabát, amelyet, végül kifordítva egy madárijesztőre tesznek, mind olyan szituációk, melyeket a dél-amerikai eredetű mágikus realizmussal rokoníthatunk.
A kötet legtalányosabb, legfelkavaróbb ciklusa a Borító. Itt valósággal tobzódik a költő, szinte minden sor asszociációk halmazát nyitja meg. Körkörösen halad, mindenfelé újabb horizontokra látunk rá, olyan ez, mint egy honfoglalás, a világ lakhatóvá tétele. Megnevezi a dolgokat, összefüggésekbe ágyazza őket, azonnal fölállítja a saját viszonyulását mindenhez, majd továbbgondolja, megállás nélkül. Alig van benne referencialitás, itt minden abszolút, és nekünk sem szabad méricskélnünk, mert ezzel a nagy művet sértenénk meg. Itt bizony az olvasónak nagy feladatot kell vállalnia: egyben kell látnia ezt az egész ciklust, melyet a kortárs magyar líra egyik csúcsteljesítményének gondolok.
A kötet címe bizonyos értelemben rokonítható a megelőző kötetével. Ahogy a szimering tömít, a plomba is lezár. Ép állapotuk azt jelzi, hogy illetéktelenek nem nyúltak hozzá. És akkor még nem is gondoltam a plomba egyik korábbi, mára elhalványodó jelentésére, a fogtömésre, amellyel a hiányt szüntetjük meg. Konkrétsága ellenére a legtalányosabb kötetcímek egyike, amellyel valaha találkoztam. Azt hiszem, ahány olvasat, annyiféle magyarázat képzelhető el arra, miért is ezt adta legújabb könyvének a szerző. Megfejtési kísérletem, mely hangsúlyozottan egy a számtalanból, hogy egy állapotot, helyzetet szeretne megvédeni, megóvni, konzerválni. És mivel a plombát ő helyezi fel a mérőórára, vetőmagos zsákra, ajtóra, egyedül neki van joga, hogy levegye onnan. Hiszen nyilvánvaló, hogy előbb-utóbb leveszi, hogy megmutathassa, mit szeretett volna megvédeni általa. Ezzel a gesztussal pedig alkotótársává emeli az olvasót, aki betekinthet a lezárt és felnyitott Fellinger-világba, amely tele van banalitással és szentségekkel, csak rajtunk múlik, mit minek látunk. „A tapéta viszkető érzése / kísér el hazáig, / hogy odahaza / vendégként fogadd / magad, mint az egyetlen / Istent egy idegen /bolygóról.”
Fellinger Károly talán a legtermékenyebb, legtöbbet publikáló kortárs költőnk. Alig van olyan folyóirat, nyomtatott vagy online felület, ahol ne találkozhatnánk műveivel. Éppen ezért feltűnő és megmagyarázhatatlan, hogy miért várat magára az elismerés, a befogadás díjakban való kifejeződése, melyre szerintem, nagyon is rászolgált.
* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *
Fellinger Károly: Plomba című kötetéről írtam ezt a recenziót. A Székelyföld decemberi számában jelent meg.
Az eredetiben a címek, az idézetek kurzívval vannak szedve, de informatikai ismereteim szűkössége okán ezek a bemásoláskor eltűnnek.
A teljesség kedvéért még annyit szeretnék hozzátenni, hogy személy szerint nagyon sajnálom Fellinger Károly távolmaradását a Dokktól.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
