NAPLÓK: B. Legutóbbi olvasó: 2026-02-24 21:55 Összes olvasás: 5705| 27. | [tulajdonos]: . | 2017-07-24 20:02 |
A lány maga volt a ritmus. Halvány fukszia ruhájában úgy hajladozott, mint egy kétlábú virág. Kecsesen emelgette lábát, pörgése közben kiszabadult egy rakoncátlan tincs a kontyából. Feje arra mozdult amerre a karja lendült, az utolsó spiccnél a tükörbe pillantott. Akkor értette meg miért érezte úgy, hogy közönsége van, Geráld a szemébe bámult. A csak a fejében hallott dallam ekkor elhalt, kintről behallatszott a lovak patáinak csattogása. Zúzmara borította az ablakot, a könnyű függönyt összekötő masni sehogy sem illett hozzá.
– Pár perc és átöltözöm.
– Rendben – válaszolta a férfi, szőke haja lokniba rendeződött, fekete felöltője, és nadrágja kiemelte halvány bőrét.
Lídia ridegen pillantást vetett Geráldra amikor belekarolt, hogy kikísérje és elvigye magához. Így ment ez minden héten, szerdánkét a férfi eljött érte, és ő vele ment a házába, hogy törlessze az apja adósságát.
Az apró várost jég és hó borította, bűz töltötte be a hideg levegőt, ami a kifőzdék ablakán keresztül szökött ki, vagy az asszonyok konyháiból. A füstszagot is érezni lehetett, a kályhákat sűrűn kellett etetni, hogy átvészeljék a kemény telet. A kandeláberek megvilágították a főutcát, a mellékutcákban azonban lassan elfoglalta a házak közötti teret a sötétség.
Amikor a hintó megállt, a rikkancs benyújtotta a városi tanácsos fiának az esti újságot. A dátumra esett a tekintete Lídiának 1894. Január 23., de nem is érdekelte tovább. Sosem kötötték le a hírek és a politika, a tánc és művészetek éltették.
– Jöjjön kedves – emelte könnyedén ki a férfi a hintóból, majd felvezette a márványlépcsőn. A komornyik lesegítette róla a kabátját és a kalapját, majd Geráld belekarolt, hogy a szobájába vigye. Fénypompa jellemezte a házat, drága bútorok, drapériák, kristálycsillár és gazdagság, akár régen náluk, míg nem lett az apja iszákos, és nem kártyázta el mindenüket. Hitelezők ültek a nyakukon, és semmijük sem maradt. Lassan eladogatták a dísztárgyaikat, a bútorokat, minden értéket, amikor is Geráld a kocsmában megállapodott az apjával. Kifizette az adósságukat, így megmaradhatott a házuk, a szakácsnő, két cseléd, amiért a testével törlesztett már a harmadik hónapja.
A férfi az ágy mellé lépett, az addig a kezében szorongatott újságot leejtette a padlóra, majd kinyúlt érte, és magához húzta. Sötét szeme éles ellentétben állt hófehér bőrével, és aranyszínben tündöklő hajával. Tekintete buja ígéreteket sugallt, bőréből moha és fás illat áradt. Egy mozdulattal kiszabadította a haját a fogságból, vörös tincsei hullámosan keretezték Lídia arcát. Tudta mi fog következni, a férfi majd leszakítja róla a ruháját, és ledönti az ágyra. Csókolgatni fogja a nyakától kezdve a kis lábujjáig. A mellére tapad húsos szájával, míg a lába közé csúszik a keze, és addig simogatja, míg az első gyönyör végighullámzik rajta. Kiszabadítja ezt követve a férfiasságát a nadrágjából, és felnyársalja vele. Közben a nyakához hajol és felszakítja a bőrt megnyúlt szemfogával.
Lídia teste felkészült az élvezetre, mellbimbói megmerevedtek, a bőre érzékeny lett, de ezúttal minden másként történt, mint hitte.
Megszédült, és elvesztette az eszméletét.
Amikor újra körvonalazódni kezdett körülötte a valóság, ugyanabban a szobában találta magát, de minden másképpen nézett ki. Az ágyról nem tudta hová lett a díszes takaró, mert könnyű, apró virágmintás lepedő fedte, a falról eltűnt a gipszstukkó és a festmény, papírból készült, nagy méretű színes képek díszítették, és a tél is elveszett, odakint csiviteltek a madarak.
Amikor Lídia végre józanul tudott gondolkodni, ráébredt, hogy az egész Geráld dolog csupán álom volt. Jót kuncogott rajra, és örült, hogy a huszonegyedik században él, 2017 van.
Reggel köszöntött rá, és neki indulnia kellett az iskolába, amint pedig, az órára pillantott ráébredt, hogy alig félórája maradt elkészülni. A középiskola tíz perc sétára volt a házuktól, amire fogat mosott, felöltözött és összeszedte a tankönyveit, már az öccse is készen állt az útra.
Ekkor jutott eszébe, hogy elfelejtette betenni a művészettörténet könyvét a táskájába, ezért gyorsan visszafutott a szobájába, de a könyvet nem találta meg egyhamar. Végül az ágya mellet lelt rá, ekkor azonban megpillantott valami mást is. Egy újságot, megsárgult régi lapokkal, de egyáltalán nem értette, hogy kerülhetett oda. Amikor felvette és a dátumra esett a pillantása, végigfutott a gerincén a hideg, gyomra liftezni kezdett, alig kapott levegőt is. A lap felső margóján ez állt: 1894. Január 23.
– Mi a baj, beteg vagy? – kérdezte Mark tőle odakint. Lídia megpróbálta összeszedni magát. Könnyek marták a szemét, de nem akart sírni, a nyolc éves öccse arra várt, hogy elkísérje az iskolába, ami útba esett neki. Megígérte az anyjuknak, aki nagyon korán ment munkába minden nap.
– Nincs semmi baj, csak hasogat picit a fejem.
Az utcákat csúcsforgalom töltötte be, a legtöbben munkába vagy iskolába igyekeztek. Lídia örült, hogy nem kell igénybe venniük a tömegközlekedést, szerencsés helyen laktak és az anyjuk jó, és közeli iskolákat választott nekik.
A lány egész nap zavartan viselkedett, nem tudott az órákon figyelni, egyre az újságon, és az álmán járt az esze. A legjobb barátnőjének sem merte elmesélni a dolgot.
Amikor ebédelni mentek, kissé oldódott benne a feszültség, akkor azonban a fülében csengett az a bizonyos dallam. A villa megállt a kezében, és ahogy felemelte a fejét, egy sötét szempárra lett figyelmes, amelyik őt fürkészi. A férfi haja szőkén, hullámoson fénylett, magas alakján fekete farmer és fehér póló feszült.
– Ó, Brian az, már meg is jött érted, az új tánctanárod! Ő helyettesíti Leonát. Emlékszel, említette neked múlt héten, hogy szabin lesz, Briannal fogsz gyakorolni.
– Igen – dadogta Lídia, mert meg is feledkezett a dologról. Hat éve balettozott, és megyei szintű versenyeket is megnyert már.
– Akkor jó gyakorlást, helyes a fazon – kacsintott rá az osztálytársa, míg ő elvörösödött. Tétován állt fel, és amint a férfi közelébe ért, megcsapta a moha és az erdő illat.
A fiatal férfi rámosolygott, majd a kezét nyújtotta.
– Azt hiszem, ma nem tudok elmenni az órára – jelentette ki Lídia a bemutatkozás után.
– Sajnálom – suttogta a fülébe a férfi –, de ma Szerda van. És tudod, még tartozol nekem! | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
