NAPLÓK: A vádlottak padján Legutóbbi olvasó: 2026-01-12 15:20 Összes olvasás: 86895| 969. | [tulajdonos]: Esszé | 2026-01-06 12:41 | Medialitás
(Esterházy Péter: A szavak csodálatos életéből című előadása alapján)
Mint ahogy mindent ezen a Földön, az embernek a beszédet, a szavakat is ki kellett találnia a jelenlegi életünk fejlettségéhez. Régen, a kezdetekkor, ahhoz, hogy beszélgetni tudjon másokkal, ugyanúgy beszélő társakra, csapatra, csoportra (társadalomra) volt szüksége. Örök titok és rejtély marad, hogyan lehetséges az, hogy emberek nagyobb csoportja „egyszerre” kezdjen el beszélni, nevet adni a környező világban látható és használható tárgyaknak, sőt, elvont fogalmakat is ugyanazzal a szóval fejezzenek ki mindannyian. Ez csakis tanulás által lehetséges szerintem, ám ahhoz, hogy tanulni tudjon (jelen esetben konkrétan beszélni) valaki, bizonyos testi adottságoknak is egy időben kellett nagyobb létszámú embercsoport tagjában kialakulni. (A nyelv, a gége, a hangszalagok, és az agy bizonyos részének fejlődése stb.) Mindezt a szimplán logikailag történő „megközelítésből” merítem-gondolom, mert másképpen csakis az emberek nagy csoportjában való „egyszerre történő külső beavatkozás” jöhet szóba. Persze, ha hívő vagyok (mint ahogy az, akkor eleve ezt a verziót fogadom el, mert teljesen elképzelhetetlennek tartom azt, hogy az épp átalakuló-fejlődő egyed át tudná adni új képességeit olyanoknak, akik testileg még nem alakultak át, nem érték el ugyanazt a fejlettségi szintet, mint ő).
A Biblia legelső könyve, annak is a legelső része „megadja” az irányt (majd azt mondtam, hogy megírja az igazságot) ahhoz, hogy tudjuk, a szó TEREMTŐ ESZKÖZ, hiszen az Isten a logosz (görögül: λόγος) segítségével, a kimondott szavával teremtette meg a világot, s így az embert is. Igaz, a logosz szó jelentése „rendező elvet” is takar, és így már talán egyszerűbben megérthető, hogy a világon MINDEN valamijen végtelenül egyszerűnek tűnő, ám végtelenül bonyolult „szabálykönyv” szerint működik (az EMBER pl. a DNS kóddal, de pl. a VILÁG a fizika, matematika, természeti törvények, gravitáció stb. megmásíthatatlan szabályai szerint). A bibliai leírás szerint az ember (Ádám) megteremtése után: „És monda az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítő társat, hozzá illőt. És formált vala az Úr Isten a földből mindenféle mezei vadat, és mindenféle égi madarat, és elvivé az emberhez, hogy lássa, minek nevezze azokat; mert a mely nevet adott az ember az élő állatnak, az annak neve. És nevet ada az ember minden baromnak, az ég madarainak, és minden mezei vadnak; de az embernek hozzá illő segítő társat nem talált vala.” (Valamennyire utalnom kell itt Platónra is, aki a Kratülosz című elmélkedésében épp a szavak őseredeti jelentéséről is beszél. Így is kell lennie, ha már a bibliai Ádám -akkori egyedüli élő emberként- nevet adott az állatoknak és mindeneknek, a „nevek” helyett később csak a Föld bírtokba vételekor a különböző népcsoportokra bomlás, illetve a Bábel tornya építése utáni „nyelvösszezavarás” után keletkezhettek újabb kifejezések az ősi, „Ádámi” kifejezések helyett.)
És itt „jön be a képbe” Esterházy, ő is ezt igazolja, amikor a szavak csodálatos életének leírását matematika szabály leírásával kezdi. Igaz, az Esterházyra annyira jellemző humoros-cinikus-szókimondó, de mégis lényeglátó módon az írókra, az irodalmárokra alkalmazva, azokat a matematikai „halmazelmélettel” és a prímszámokkal együtt ÖSSZEHOZZA a szavakkal. Hiszen az író ember „alapanyaga” a szó, amivel ő maga is ugyanúgy tud teremteni, mint az Isten, csak nem konkrét tárgyakat, életeket, hanem fogalmakat, filozófiát, útmutatást, verseket, regényeket, film-forgatókönyveket, végső soron az emberi kultúrához tartozó legfontosabb dolgokat. Esterházy írása is inkább a medialitás kulturális vonatkozásának megértéséhez, magyarázatához alkalmas, ám mint általában az rá jellemző, a sorok között nagyon is mély és érvényes axiómákat találunk.
Örkény István megfogalmazását idézi Esterházy, ki is az író? („A vaj köpülésekor megmaradó, tejszerű, savanykás folyadék.”) Természetesen ez a vicc, vagy fricska se pusztán vicc vagy fricska, hanem egy nagyon is fontos adalék a medialitás kulturális részéhez. A szavak (minden nyelvben) többjelentésűek, ám a mi anyanyelvünk idegen nyelvet beszélők szerint is nagyon gazdag a szinonimákban, a többjelentésű, vagy épp csak a hangsúlyozás által elnyert többjelentésű szavakban. Az irodalom (mint fogalom) az egyik legalkalmasabb arra, hogy a szavakból műveltséget, tudást, emberséget és akár kézzel fogható, anyagi javakat is teremtsünk magunknak. Nyelvünk sokszínűségéhez hozzátartozik az is, ha a szavainkat egyszerűen csak egymás mellé helyezzük, mert sokszor meglepődünk, hogy mennyire más jelentést kapnak ugyanazon szavakból összeállított mondatok, mint azt az egyes szavak jelentésétől elvárnánk. Fodor Ákos (szinte csak a magyar nyelvben érvényes) megdöbbentően egyszerű, de mégis megrázóan pozitív versét idézem: Három negatív szó Nincs semmi baj. Létezik ez? Valóságos ez? Arról beszél, hogy nincs, meg arról, hogy semmi, meg arról, hogy baj, és a vége egy szép ölelés, egy simogatás lesz? Egy örömhír? Szinte egy „evangélium”? IGEN, ez a szó ereje, ez az ember „érdeme”, aki a szavakat megszelídítve, azokat fenevadakból az emberi kultúrát, méltóságot kifejező eszközzé tette.
Hogy mennyire sokrétű és gazdag a nyelvünk egy újabb költőre utalással szemléltetem: Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke című vesében a gyalogolásra alapozta versét, és végig ennek szónak rokonértelmű szavait, árnyalatait, vagy szinonimáit használta.
De visszatérve Esterházyhoz: Fontos utalás ad arról, hogy a medialitást ő inkább csak az írásra érti, mert „Megszoktuk, hogy manapság mindenki beszél, egyszer csak ott egy mikrofon – nagypapa, hallasz? -, és beszélni kell, háziasszony, focista, táblabíró, hivatásos pederaszta és amatőr bélyeggyűjtő, mindegy, csak beszéljen. Folyamatosan műsoridő van. De az író hangsúlyozottan nem beszélő-állat, hanem író-állat, én is, ahogy a költő mondja (én) "leginkább papírközelben vagyok én". Miért fontos közlés-kijelentés ez? Mert általa akarja bizonyítani azt is, hogy ő az írással akarja „meghatározni önmagát a Világban”, míg mások a beszéddel is ugyanezt teszik, de az neki értéktelenebb, számára az nem nem „opció”. A medialitás, azaz a médiumokhoz való viszonyulásunk határozza tehát meg az ÉN-ünket, bennünket magunkat? A válasz egyértelműen igen! Mai világunkban szinte minden a médiák körül forog: a tinédzser a toktokon, a fészbukon, a twitteren vagy más egyéb „szósöl médián” akarja önmagát meghatározni, és ELFOGADTATNI. Maga a medialitás tehát az emberi kultúra egyik legfontosabb részévé vált a XXI. századra, lassan annyira, hogy akik ezeket az említett helyeket nem használják, azok „nincsenek is”!!
Esterházyról nehéz elképzelni, hogy nincs, de azt is, hogy a könyvein, írásain kívül „más határozta volna meg azt, hogy kicsoda ő”. Köteteiben talán a legfontosabb szerepet a magyar nyelv, annak gazdagsága, kifejezőereje kapja. „Van énnekem rendes kéziratom, sok szó van rajta, melyet kímélet nélkül mind fölolvasok, egyetem ez, nem szórakozni vagyunk. Lám, a mi végre vagyunk a világon? alapkérdésre mintegy véletlenül kaptunk egy részválaszt.” Tehát a médiumok használata és a műveltség között Esterházy egyenlőségjelet használ. (Könnyű volt neki, hiszen immáron 10. éve halott, s életében, 2016-ig talán még kijelenthetjük, hogy a médiák nem okoztak annyi rosszat sem a fiataloknak, sem az idősebb generációknak.) Az Esterházy család mélyen vallásos volt, bár ez nem igazán mondható el épp Esterházy Péterről, aki inkább a család liberális ágát képviselte, de apró kijelentéseiből, apró mondatocskáiból azért kiderül számunkra, hogy a hitet azért ő is komolyan vette: „… többnyire kiderül, mondjuk egy értő olvasásnál, ez akár még egy kritikusnál is bekövetkezhet, minden jó kritikus jó olvasó is, de nem minden rovar bogár, hogy rendszerint sokkal több összefüggés, nyelvi játék, mélység és sekélység található a szövegben, mint amennyit az író beletett. Egy más szempont szerint ezt úgyis lehet fogalmazni, hogy az rossz jel a munka minőségét illetően, ha csak az van a könyvünkben, amit beletettünk. Jobb korokban ezt elfogadták közvetlen Isten-bizonyítéknak.” – írja, és ezen mondata számomra azt bizonyítja, hogy bizonytalan a hitetlenségében. Más korokra hivatkozik, amikor még a medialitás nélküli ember csak úgy egyszerűen hitt Istenben, a Teremtőben, a dolgok rendszerének fontosságában. Jogfolytonosság köti össze származása révén hívő őseivel, és ezt a „gúnyát” nem lehet csak úgy sutba dobni. A kultúra a génekbe is beleivódik? S ha nem is a génekbe (mert akkor minden okos ember utódja okos lenne, s ezen „okoskodást folytatva” minden buta ember utódja evidensen buta lehetne csak), de az emberi LEHETŐSÉGEKBE mindenképpen. Az okos szülő gyöngyöket, azaz értékeket gyűjt a gyerekeinek, s ráhagyományozza a tapasztalatát is. Ám sok embernek nincs lehetősége sem a gyöngyök gyűjtésére, sem arra, hogy bármit is hagyományozzon az utódokra! Anyagi értelemben. Szellemiekben a legszegényebbek is sokat hagyhatnak a gyerekeikre. (A nagymarosi Misztrál Együttest idézem ehhez meg egy borzongatóan jó dallal: Kárpáti Tibor vers- Heiczinger Mika zene: Gyöngyöt az embernek című dalát mindenkinek hallania kell!)
Nagy neveket sorol, ám ő maga is nagy név lett (már életében is), így érdemes odafigyelni minden gondolatára. Azt mondja Esterházy, hogy „Elfelejtünk szavakat, másokra rálelünk, olykor túlságosan is, s lesznek divatosakká. A kérészéletű divatszók, így szerepelne az újságban. A politikusok például évek óta ragaszkodnak a markánshoz, markáns véleménykülönbség, ez azt jelenti, hogy egyikőjüknek sincs véleménye, és ezt markánsan a tudomásunkra hozzák. A másik a mentén. De nem hogy a Maros mentén, vagy hogy folt esett a nyuszttal bélelt mentén, ami mégis valami megbízható, ha nem is polgári, de konzervatív ügylet, hanem nemde az "ilyen-olyan értékek mentén". Tulajdonképpen anyánk nyelve iránti tiszteletből nem volna szabad ilyen pártokra szavazni.” Elkerülendő a direkt politizálás, inkább csak magával a nyelvvel, és az irodalommal (ezzel a médiákkal) akarok foglalkozni, így mindösszesen azt jegyzem meg, egy írótól talán elfogadható az, ha a nyelvromlást, a médiák negatív hatásait sokszor dühvel, vagy épp „erős jelzőkkel” illeti.
Esszéje további részében szinte lubickol a nyelvjátékokban, a szavak többféle jelentésein vígan kuncog, és mondatszerkesztéseivel, gondolataival, azok sok jelentés-rétegeivel szinte próbára teszi az olvasót: ha képes elolvasni Esterházy szövegét, ha képes arra, hogy meg is értse, ha képes arra, hogy íz íróval együtt nevessen, vagy csettintsen egyet -„ez igen”, vagy „jaj de jó gondolat”-, akkor az olvasó is azon kevesek közé fog tartozni, mint az író, azaz a medialitás negatív hatását eddig elkerülők közé.
Mi is lehet hát a medialitás negatív hatása? Gyrekeket nevelő anyaként tudom-látom, hogy a mai kor „rákfenéjének” számító televízió-képernyő hogy „elvarázsolja” a gyerekeket, és a felnőtteket is. Szinte mintha „beszippantaná” őket a látvány, sokszor a szó nélküli történet, vagy a szinte a lehetetlennel egyenértékű „mese”, ami a VALÓSÁGBÓL teljesen „elrabolja” ezeket a gyerekeket, felnőtteket. Mintha csak a biblia végső időkről szóló sorai valósulnának meg, teljesednének be, „Akkor sok hamis próféta lép a nyilvánosság elé, akik sokakat félrevezetnek, hogy a hazugságokban higgyenek.” (Máté 24.11) Valóban, a médiák szerepe vészesen átalakult mára! Mintha csak az lett volna a cél, hogy az embereket összezavarja a sok információ, és ne tudják, mi is az igazság! Hatalmas mennyiségű „féknyúz” terjed jobbról is, balról is, lentről is, fentről is. Gyakorlatilag Esterházy további gondolatai a józan ész, a gondolkodás, a megfontoltság mellett állnak ki. (Az 56-os gondolatai, a Nagy Gáspár verséről írtak, a szavak elértéktelenedését okozó gátlástalanságról szóló gondolatai, és végül eljut az abszurdig, a groteszkig. Olyan szinte, mintha már kínjában tréfálkozna, mert ő sem tehet semmit a „világtrendek” ellen, az irodalom, a könyv egyre inkább szerepét vesztett, üres mentőcsónakká vált, ami megfeneklett egy kiszáradt tó fövenyén.)
Esterházy szerint „A diktatúra nyelve a csönd, a halálos, végtelen, mozdíthatatlan csönd.” Ez pedig éppen ellentétes a médiák jellemvonásával. Érdekes ellentétpár, hiszen a médiák „rossz működése”, a közölt üzenetek hazugságai nagyon is zajosak, ám a végeredmény csönd lenne? Az, ugyanis az ember a szabadság helyett megtanul „csendben lenni”, „befogni a száját”, kénytelen lesz sok ember arra a megállapításra jutni, hogy „jobb, ha nem szólok bele”, „én csak egy ember vagyok a sok milliárdból”. Mindezen érzéseket, gondolatokat véleményem szerint épp a médiák, az azokhoz való viszonyulásunk, kapcsolatunk (a medialitás) „ülteti” el a fejünkben. Valahol, valamikor „kisiklott a vonat”, és azóta egy olyan vágányon halad az emberiség, ami nem vezet sehová. Illetve vezet, Isten felé, hiszen „ezeknek mind meg kell történniük”, mielőtt visszatér az Úr.
„Itt most eltűnődhetnénk, hogy vajon a dolgoknak van-e nevük vagy a megnevezés által lesznek a dolgok, vagyis a szavak a dolgok…” – írja, illetve kérdezi Esterházy, és azt vagyunk kénytelenek válaszolni neki, hogy igen, mindennek van neve, és ez a név akár determinálja is az embert, a tárgyat, a fogalmat a név jelentésének betöltésére! Kényszerpálya? Az bizony, a javából!
Mit lehet tenni tehát, ha az emberiség a hatalmas technikai fejlődés ellenére mind tudásban (a nagy tömegekre gondolok), mind erkölcsben egy mély, feneketlen mély szakadék felé botladozik? Vissza kellene térni az alapokhoz. A médiák manapság mindenütt a diktatúrákat szolgálják, mert kényelmes, mert biztonságosnak tűnik, mert jó pénzt hoz a konyhára, mert könnyebb a meséket, a hazugságokat terjeszteni, mint az igazságot keresni. Mindenki megtanulta már a leckét: „Mondd azt amit szeretnél, és azt kapod, amit nem szeretnél.” (O. Nagy Gábor: Magyar szólások és közmondások) Belesimulni ebbe a „nagy ránkfeketedésbe”? (Németh Péter Mikola költő jelzője) Eszterházy szerint az olvasóknak tudomásul kell venni, hogy az író is ember, sőt, az író is OLVASÓ is egyben, így nem vállalhat felelősséget semmiért. Nem lenne hát célja az irodalomnak? Van, írja, „Az irodalom továbbra is többek közt az elvesztett szabadságról beszél, csak most már látjuk, amit eddig is lehetett volna, hogy ez nem pusztán politikai kérdés. A szolgálólányos fölfogás azt is feltételezi, hogy az irodalom a társadalmi hierarchia fontos pontján áll, ez ma nincs így, a társadalom többé-kevésbé fütyül az irodalomra (amit én többé-kevésbé rendben lévőnek tartok), az a része is fütyül, mely osztja a most említett fölfogást.” És azt írja, hogy: „Az irodalom – a filozófiával, a vallással, a tudománnyal – a lét titkait fürkészi.” PONT. Vagy ahogy mostanában mondanánk, „ennyike”. A nyelvromlás, a szavak devalválódása, a trágárság terjedése a közbeszédben (manapság már a politikában is) mind kortünet, mind a médiák felelőssége (az azokat használó, istenítő emberek mellett), és sok esetben visszafordíthatatlan. Az irodalmároknak, íróknak, költőknek, művészeknek jó példát kellene mutatniuk. Ám: „Ami a példaadást illeti, az egy általánosabb társadalmi jelenség része. Úgy beszél, mint a kocsisok, mondották régebben. A hány millió kocsis országa lettünk? Régebben a művelt vagy csak a pozícióban lévő ember súlyt vetett arra, hogy választékosan beszéljen. A túróba, ez ma nincs így!” - válaszolja Esterházy a rá oly jellemző cinizmussal-tréfás visszavágással, mert dehogynem, tudja ő is, hogy de, így van. Ám: „Ugyanazok a szavak, mozdulatok, melyek a pornólapokban vannak, egy szerelem csodájában megszentelődnek.” – írja, s megadja az egyik lehetséges utat a megoldáshoz, az ellentétek feloldásához: újra kell „szentségesíteni” a szavakat, s ehhez a cselekedeteinket kell „egyenesbe” hozni velük. Leegyszerűsítve: Ha ember vagyok, a szavaim legyenek egyansúlyban és egyenértékben a cselekedeteimmel.
„Itt valamit meg kell jegyeznem. Hogy én úgy tanultam, hogy a káromkodás az az Isten káromlása, nem egyszerűen a csúnya beszéd, de, nézve a tudós szótárakat, ma ez általában a trágárságot jelöli. Azt a régi káromkodást, azt semmilyen formában nem tűröm, a sejtjeim nem tűrik. Fizikai rossz hallanom. Azt hiszem, még sose káromkodtam. Egy kivételt engedtek meg ezek a pápista sejtek, a tüneményes Vargha Balázs egy örökéletű kétsorosát: Ez is tanít?/ Az istenit!” – írja, s már megint elárulja magát, a hithez való hozzáállásáról. Nem egyedül ő volt az, aki szinte ugyanezt és ugyanígy jelentette ki a káromkodás lényegéről, Burány Béla néprajzgyűjtő ugyanígy vélekedett, ám a zentai beszélgetést nem idézem, mert valóban szókimondó volt, ami egyesek jóízlését, erkölcsi nézeteit (vagy épp álszentségeskedését) sérthetik. Kellenek szent és sérthetetlen dolgok, fogalmak, szavak mindenki életében, s ehhez ragaszkodni szép emberi feladat: „A szavak jelentőségével és egyszeriségével kapcsolatban emlékeztetek Illyés Haza, a magasban című versére: „te mondd magadban, behunyt szemmel, / csak mondd a szókat, miktől egyszer / futó homokok, népek, házak / Magyarországgá összeálltak.” Haza a magasban. Haza a szóban.”
Végezetül álljon itt Esterházy esszéjének (előadásának) utolsó része, hiszen a mai világnak, a médiák befolyásának, az életünkre rombolóan ható szerepének tökéletes összefoglalóját adja: „Mért tetszik pszichoanalitikushoz járni, vagyis mért tetszik lábjegyzetelni a saját életét, mért tetszik álldigállni a saját élete mellett, mért nem tetszik átélni, mért csak reflektálni, reflektálni? Mért nem tetszik elfeledkezni az életről, épp azáltal, hogy élni tetszik? Mért tetszik folyton rohanni? Mért nem tetszik egy aranykorban élni? Mért tetszik újra meg újra új életet kezdeni, mért nem tetszik tudomásul venni, hogy egy életünk van, mért nem tetszik tudni, hogy egy életem, egy halálom, mégis megpróbálom, mért nem tetszik...”
Összefoglalva: Az emberi kommunikáció legfontosabb eszközei a beszéd, az írás, a nyelv (mint fogalom), a kultúra, az irodalom, a művészetek, a médiák. A médiák eluralkodtak jelen életünkben, főképp, amik a technikai fejlődéssel összeköthetőek: televízió, internet, közösségi platformok, „szosalmédia” stb. Mindeközben a klasszikusnak tekinthető könyv (Gutenberg-galaxis) bár darabszámban minden eddigieket felülmúl, mégis elveszítette uralkodó helyzetét az egyéb médiákkal szemben, így maga a régebben csakis a könyvekből eltanulható alapműveltségünk döbbenetes mélységekbe juthat-jutott. Mindez a törvények, a szabályok fellazulásával is együtt járhat-járt, ezért az alapműveltség hiánya párhuzamosan halad egy káoszba hajló jövő felé, ahol ugyan a technikai eszközöket zseniális módon tudjuk majd használni, de embertársainkkal nem tudunk majd mit kezdeni. Mivel ebben az új világban a legfőbb érték a mások életében való folyamatos jelenlét (nem a minőségi jelenlét) lesz az egyszerű ember számára, a HATALOM számára pedig a dezinformáció, ezért a vallás, a hit ugyanúgy elveszíti eddigi fontosságát, mint ahogy a Gutenberg-galaxis is lassan összezsugorodik, vagy eltűnik. Ha a médiák (a medialitás) kapcsolata így hat az emberekre, ha az emberek nem tudják azt megfelelő módon kezelni, akkor az országok zsarnoki rendszerekbe váltanak az egymás tisztelete, illetve a demokrácia, vagy csak akár a legalapvetőbb emberi értékek tisztelete helyett. Ha az emberek „lecserélik” Istent egy képernyőre, ha a könyvek lángjainál melegedve olvassák majd egymás mellett hangtalanul a hazugságokat, meséket, akkor a túlélésre való készségünket is elveszítjük.
Végtére ez is jó lesz, mert az útnak mindig van vége, s ha oda eljutunk, már nincs hova tovább. És akkor megtanulunk újra tüzet gyújtani, kutat ásni, élelmiszert termelni, és rádöbbenünk, hogy „a telefont, a képernyőt nem lehet megenni”, és a legjobb segítség a házam építéséhez a szomszédom, a barátom, a testvérem, és nem a laptopom, vagy a netes újságom.
Istenem, segíts!!
Ajánlom:
Fodor Ákos: Három negatív szó, https://www.citatum.hu/idezet/23723
Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke, https://www.magtudin.org/Nyelvlecke.htm
Misztrál Együttes:Gyöngyöt az embernek https://www.youtube.com/watch?v=9X75pMfiLDk
A mi kutyánk kölke – beszélgetés Burány Bélával Zenta község honlapja
| |
| 968. | [tulajdonos]: Dialógus | 2025-12-26 14:42 | Karaffa Gyula
Dialógus
című versének elemzése
a sóbányába ömlő patak vizének
fecsegésére sírva hüppögő
bányászok felelnek
„Az Úr adta, az Úr visszavette.”
Ha valami marad „Karaffából” az utána jövő embereknek, akkor azt az „örökséget” talán egy beteg ember, egy a modern korban csalódott, depressziós ember hagyatékának fogja az utókor minősíteni. Nem véletlenül -jegyezzük meg-, hiszen a verseiben szinte soha sem olvasható felszabadult öröm, kikapcsolt, nem zakatoló agy, boldogság és felhőtlenség. Nehéz fogalmak egyébként ezek, mert mindenkinek mást és mást jelent az öröm és a boldogság. Karaffa boldogsága az olvasó számára még megfejtésre vár, bár (mint jó ismerőse) elmondhatom, én nem láttam olyan végzetesen kiábrándultnak eddig soha sem egyetlen igaz barátomat, Karaffa Gyulát, sőt, van humora, sziporkázik a nyelvjátékokkal, unokáit is olyan szavak használatára okítja, amit a kortársaik hírből sem ismernek.
Ketykó István egyszer ezt írta: „vidám verseket kellene már írnom / hullámzó tajtékos de vidám verseket” (https://www.dokk.hu/versek/olvas.php?id=5477). Mi a fene? Ezek szerint nem csak egyedüli ez a jelenség, hogy valaki általában borong, búsong mint az „ősz húrja”? Egyáltalán nem. Aki költésre, versek írására adta a fejét, és nem csak „öngyógyításnak” szánja a leírt sorokat, az egyszer azt veszi észre, hogy általában minden verse kritikus, vagy elvonatkoztatott, vagy jósló, vagy „rádörrenő”, vagy figyelmeztető lesz. Akarva-akaratlanul -annak, aki komolyan gondolja a versírást- komorabbak, szomorúbbak, sötétebbek lesznek a versei. Persze ez nem azt jelenti, hogy aki ír, az mind komor, szomorú és sötét! Ám, a költőknél, általában a művészeknél tudathasadásosabb emberek nem léteznek e kerek -na jó, gömbülyű- földtekén! Gondoljunk csak bele, az írás egy „másállapot”, egy ihletett állapot, egy valóságtól elrugaszkodott állapot, míg a művészek hétköznapjai általában ugyanolyanok, mint bárki másé. Legalább is manapság, mert azért az „ántivilágban” egy-egy művész valóban a hétköznapi életében is „művészként” élhetett, azaz nem kellett lótnia-futnia a mindennapi betevőért, hanem írásaiból élt, mégpedig jól. Manapság ez csak a kivételezettek privilégiuma lett, akiknek a HATALOM ad ösztöndíjat, fizetést, megrendelést, támogatást, azaz PÉNZT. (Mindenki meglepődött, amikor néhány éve a kormány 1,4 milliárdot adott a magyar irodalom népszerűsítésére, amiből sajnos az anyaországon belül nem sokat „láttunk” mi szerzők, de keveset láttak az olvasók, illetve az irodalomszeretők is.)
Karaffánál ez a „tudathasadásos” állapot évtizedek óta „áll fenn”, hiszen első verse 1987-ben látott napvilágot országos lapban, ám az akkori honor hiába felelt meg egy negyed havi autószerelő munkával keresett fizetésének, a folyamatosságot a már akkoriban kialakult erős igazságérzete miatt nem tudta prezentálni, nem tudott „csak” az írásból megélni. Mint később sem. Persze ettől nem lett szegényebb, sem gazdagabb, ahogy a magyar irodalom sem sínylette meg Karaffa folyamatos jelenlétét, elviselte a hiányát.
Ennyi bevezető után illik rátérni a címben is szereplő versre: mint címe mondja, egy dialógust fogunk „hallani”, ami aztán mégis egy csendes leírás, egy tragédia leírása lesz csak. Persze a dialógus tényét a kihámozás után senki sem tagadhatja. Párbeszéd ez a javából! Maga a tragédia a parajdi sóbányába betörő víz okozta hatalmas katasztrófa. Sok száz, sok ezer embernek adott valamit ez a sóbánya, ami összeforrott Parajd nevével, és világhírű lett. Kinek munkát, kinek turisztikai lehetőséget, kinek turisztikai élményt adott a bánya, Erdélyben is, és Magyarországon is, de egész Európában is. Valami mindig elmúlik, valami mindig tönkremegy. És már megint a negatív érzéseknél tartunk. Ám Karaffa ezt a negatív érzést igyekszik megszelídíteni, amikor is a bányába beömlő patak vizének FECSEGÉSÉRŐL ír. A fecsegés véletlenül sem negatív dolog, inkább mindenki az örömre, a felszabadult beszélgetésre gondol, ha ezt a szót meghallja. Bizony, a TERMÉSZET (ami egyes filozófusok szerint maga a TEREMTŐ ISTEN) nem prezentál negatív dolgokat, ami a természetben történik az mind-mind TERMÉSZETES, azaz úgy van jól, még ha emberi szemmel tragédiának tűnik is. Persze a TERMÉSZETTEL nehéz teljes egységben, összeforrva élni. Hiszen az ember tulajdonsága, hogy mindent maga uralma alá akar hajtani, mindent ki akar használni, és fel akar használni, semmi sincs, amire ne materialista szemmel nézne, semmi sincs, amiből ne magának akarna hasznot termelni. A sóbánya is egy ilyen természeti „jelenség”, vagy „tárgy”, vagy „építmény”, amit a természet ajándékba adott az embereknek. Wass Albertnél a Kard és kasza című életrajzi regényében olvashatjuk, micsoda előny, micsoda gazdagság, és micsoda öröm volt az, hogy egy sós-kutat találtak a saját birtokukon, onnantól még a királytól is függetlenek lettek, hiszen volt sójuk, amivel húst tartósíthattak, elcserélhették hasznos tárgyakra, vagy épp jól csengő aranypénzekre, vagy akár újabb földbirtokokra is.
Ez a párbeszéd a TERMÉSZETTEL a parajdi bányászok között evidencia volt. S miközben a csivitelő, csobogó patak egy nagy esőzés után „rosszat tett” az embereknek (valójában csak a fizikai törvényeknek engedelmeskedett), az emberek sem tehettek mást, mint bölcs rezignáltsággal idézték (igaz, könnyhullatás között, mert már tudták, hogy valami más megélhetést kell találjanak a jól megszokott helyett) azt a régi szólást, aminek igazát eddig egyetlen vallás, egyetlen kor, egyetlen ember sem vont kétségbe.
A természet vidám fecsegésének ellentéte az ember szomorú sírása. Főképp a férfiember nem hangosan szokott sírni, inkább csak visszafojtva, lenyelve a könnyeket. E kettősség talán a legerősebben fejezi ki azt, hogy mekkora tragédia is a parajdi sóbánya összeomlása, és ezt véleményem szerint erősen, kifejezően sikerült megírni ebben a versben. Végül mégis feltehetjük azt a furcsa kérdést: történt itt tragédia egyáltalán? Vagy valóban csak „az Úr visszavette” azt, amit akart? Végső soron csak az történt, ami a természetben megtörténhet, és meg is történik minden áldott napon.
Nem nagy vers ez, ám mégis sokat mond azoknak, akiknek van „fülük a hallásra, szemük a látásra”.
2025. dec. 26. Karácsony második napján
Karaffa Gyula
| |
| 967. | [tulajdonos]: Hajk | 2025-12-21 08:59 | megismerhető
lesz a jövő amint az
múlttá változik | |
| 966. | [tulajdonos]: Tél | 2025-12-17 14:51 | Karaffa Gyula Tél című versének elemzése
Jézus megöregedett,
pipázva papol a pulyáknak
a fedeles lócán ülve...
Varkocsából hó hullik,
aprócska korpaszemek,
disznók elé söpri felesége...
Mikor kinyitja az ajtót,
a Sátán üvölt rájuk
kéken és feketén...
Könnyű dolga van annak, aki ezt a verset értelmezni akarja, hiszen végtelenül egyszerű, hétköznapi szavakkal íródott meg maga a vers. Mondom ezt akkor is, ha a pulyáknak, a lócán és a varkocs szavakkal archaikus, vagy épp tájnyelveinkből, nyelvemlékeinkből is merít a szerző. Mivel maga a téma maga Jézus, elkerülhetetlennek tűnik az archaizálás, mondhatni talán kötelező is, hiszen egy olyan személy áll a vers középpontjában, aki a történet (majd azt mondtam, a legenda) szerint kétezer éve élt. Ám némi „zavart” okozhat az értelmezésben, hogy akkor példának okáért még a dohány, a pipa, a fedeles lóca „fel sem volt találva”, vagy a disznótartás nem is arra a tájra, Betlehemre, Jeruzsálemre, vagy azok környékére volt jellemző, hiszen sem a zsidók, sem más népek nem ettek csak „tiszta”, engedélyezett állatokat, főképp marhát kecskét, juhot. A disznó említése mutatja meg igazán, hogy ez a verset egy profán iratnak szánja a szerző, mégpedig a régből vett személlyel (Jézus) a mai, vagy a közelmúltra jellemző vidéki életmódot leírva, ám mégis egy időbeli határt húzva (valahol a két „nagy” háború előtti és alatti időt idézve), a mai kor emberének akar valamiféle üzenetet átadni.
Valamiféle üzenetet, mondom, ám ez az üzenet a mai világ emberének a fülét csak akkor készteti „hallásra”, agyát gondolkodásra, az emberek végzetesen messze került ingerküszöbét valamilyen érzelemre-gondolkodásra, ha azt profán, mondhatni szentségtörő leírással, kijelentésekkel, életmód említésével, nyugodtan kijelenthetjük, blaszfémiát „elkövetve” szólítja meg az olvasót.
A második sor már egy „vízválasztó vonal”, aki ezt a sort nem megdöbbenéssel olvassa, hanem a befogadás reményével-lehetőségével, úgy, hogy „miért is ne lehettek volna Jézusnak felesége-gyerekei”, akkor a vers folytatásával sem lesz gondja. A pulyák, a fedeles lóca, a varkocs szavak egyértelműsítik, hogy a szerző „magyar mesét” akar írni, egy magyar történettel akar olyan hatást kiváltani, amit aztán az olvasó általánosíthat, ha elgondolkodik a vers kijelentéseinek igazságtartalmán.
Szörnyű ez a világ, hiszen Jézus megöregedett. Hát hogy a csudába ne öregedett volna meg, hiszen EMBER ő is. Minden magyar „Jézus-legenda” ezt mondja annak ellenére, hogy Jézus a kétezer év alatt sem változott a lelki szemeink előtt, most is az a szakállas, 33 éves fiatalember, aki önként felvállalja a halált, a megígért feltámadást híve-remélve. Ezzel szemben ebben a „magyar mesében” Jézus itt élt közöttünk a közelmúltban, öreg ember már, gyerekei is vannak, azaz egyszerű életet él. Mintha a FELTÁMADÁS és annak ÖRÖMHÍRE teljesen lefelejtődött volna az emberek körében. Épp ez a Jézus személyét a mostani korba „áthozása”, „transzportálása” adja az első „pofont” az olvasónak. Mi ez? Hogy lehet ez? Jézus és a pulyák? Varkocs és fedeles lóca? Pipa és (mondhatnánk még profánabbul akár Petrire hajazva) pina (feleség)? Hát mi történt ezzel a világgal? És igen, a kérdésfeltevésünk helyes! Ez nem az a világ még most sem, mint amit Jézus nekünk tervezett, vagy amit az ember magának elképzelt akár kétezer éve, akár ezer éve, de akár csak száz éve! Ez nem az a világ, ahol béke, szeretet, nyugalom, értelem, érzelem és tudás, a „szellem napvilág” fényeskednék. Tél van, sötét, hideg, rideg tél, amikor is az ember (és Jézus) a családjával benn ül a látszólagos biztonságot adó (az individualizálódó világra való utalás) házában, ha van fája, tüzelője akkor a melegben, ha nincs, akkor a képzelt barmok képzelt leheletétől képzeletben kissé kiengedve ücsörög csak, szívja a pipáját és papol, azaz a családjára zúdítja mindazt a rengeteg negatív mérget, amit a lelkében érez. Lehetne rosszabb a világ, ha maga Jézus sem tud mást tenni, minthogy ücsörög, pipázik, fölöslegesen jártatja a száját (hiszen a papol szavunk ezt jelenti) és várja a HALÁLT.
Milyen világ az, ahol örök tél van, ahol csak a halálvárás adhat „életprogramot” az embernek? Egy embertelen, elfogadhatatlan világ, milyen is lehetne más?
Jézus „varkocsából hó hullik” írja a szerző, utalva ezzel Jézus szentségére, ám ezen szentség sérülésére is. A hó hideg. A Jézustól elénk „hullott” tanításokat nem becsültük eléggé sosem, ezért egy elképzelt hit -emberek által felépített- egyházát hirdetik az emberek egymásnak. Egy álszent, elfogadhatatlan vallásokkal terhes világban él a mai kor embere, és ezt gyakorlatilag önmagának köszönheti. Jézus felesége próbál valami jót, valami használhatót, valamit megmenteni Jézusból, ezért söpri össze a valóságban csak a szakállából kihullott korpaszemeket, s megeteti azt a disznókkal. Majdnem teljes utalás ez az „aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók” szólásunkra. Lehetséges lenne? Jézus is „korpa közé keveredett”, amikor itt jár, itt él közöttünk? Nem ismerjük fel soha azt, aminek szentnek és értékesnek kellene lenni számunkra?
Mi is lehetne a válasz: nem. Miért is ismernénk fel, hiszen csak emberek vagyunk. Önmagunkat keresztényeknek, sokszor szenteknek, értékeseknek, túlzottan is értékeseknek tartjuk. Persze csak önmagunkat. A másik embert nem. Nyugodtak vagyunk, mert „mindig más ember hal meg”, s addig „nincs semmi baj”! (Három negatív szó.)
Jézus csak ül. Csak papol, csak pipázik. Depressziós lett, vagy csak érzi, küldetése sosem sikerülhet, ha az emberek fel nem ébrednek. (A tél nem alkalmas az ébredésre.) A feleség nyitja meg az ajtót, hogy kivigyen valamit a külvilágba, valamit Jézusból. Valami hasznosat valami szépet, valami „ehetőt”. Ám ahogy ajtót nyit, a Sátán üvölt be nekik: „Takarodj vissza azonnal, Jézusból még a disznóidnak sem adhatsz semmit, nemhogy az embereknek!!” Jézus nem foglalkozik a Sátánnal. Nem érdekli. Tudomásul vette, hogy a „külvilág”, az „odakinn” elveszett, az már a Sátán birodalma, amire neki immár nincs ráhatása. És igen, gondoljunk csak arra, hogy ha ez a „versidő” -amit a szavakkal említ a szerző- a két „nagy” háború előttről való, akkor utána mi is történt? Az emberiség legsötétebb, leghidegebb, legnehezebb időszaka következett, két világégés, holodomor, kommunizmus, népirtások, holokauszt, Vietnám, és az állandó, a világ valamelyik pontján mindig zajló háborúk, jelenleg a közelünkben az Orosz-Ukrán háború!
Kellemetlen vers! Profán, blaszfém, sötét, kilátástalanságot sugárzó depressziós vers. Ha nem ismerném a szerzőt, azt mondanám, ez az ember olyan, mint a „Fájdalomherceg”, szinte az elmebaj határán egyensúlyozó személyiség. Ám nem, nem így van. Maga a vers egy újabb segélykiáltás, egy figyelmeztető üzenet.
Hogy ki üzen a szerző által? Hitem szerint maga a Teremtő.
Karaffa Gyula 2025.12.17.
| |
| 965. | [tulajdonos]: Osztojkán | 2025-12-17 10:57 | Hiszem, hogy még épp időben (mihez?) találnak rá az emberre a könyvek. Én most "találtam meg" a sok kidobott könyv között Osztojkán Béla: Átyin Jóskának nincs, aki megfizessen című, hatalmas regényét-írását! Óriási élményt adott, de hála Istennek, nem kellett semmi belőle ahhoz, hogy a romákhoz való viszonyulásom pozitív legyen, eddig is az volt. Ám, akinek nem, annak ajánlom ezt a kötetet!!!
Álljanak itt Osztojkán búcsúsorai:
Egy kornak, egy korszaknak a dokumentumait regénnyé, vagy regényes történetté alakítani, úgy vélem, nem szerencsés. Mert – a szándékkal ellentétben – az akkor vagy egyik lesz: azaz kordokumentum, vagy pedig – megint csak a szándékkal ellentétben –, valami más: mondjuk: regény, amelynek annyi köze van a kordokumentumhoz, amennyi köze van a kordokumentumnak a regényhez s fordítva. Azaz: semmi.
Az író akkor jön leginkább zavarba, ha könyvében szereplő valamennyi „hőse” személyes ismerőse is egyúttal, ha az események helyszínei valódiak.
A jelzett korszak gyilkos durvaságait, embertelen történeteit sok tekintetben ma már történelemként nézzük. De olyan történelemként, amely történelem napjainkban is gyötri, nyomasztja, nyomorítja a „hősök” mindennapjait.
Az írónak sokat kellett töprengenie azon, a történetet miképpen „emelje át” abba a szférába, amely minden irrealitásával együtt olyan valósággá válhat, mint amilyen irreálisan valóságos volt az a korszak, amelyből az írásmű szelete vétetett.
E könyv első bekezdését 1977 decemberének első napjaiban vetettem papírra. Utolsó bekezdésének végére pedig 1997. április 23-án tettem pontot. Közel húsz esztendővel, csaknem egy emberöltővel később. Akik a kezdeti időszakban beleolvashattak, azok a „nagy cigány regény” embrionális állapotáról beszéltek. Mint örök hazudozó, magam már akkor tagadtam ezeket az állításokat. Azt vallottam, ez a regény – ha elkészül egyáltalán – nem lesz több, és nem is lehet más, mint a magyar prózairodalom egyik darabja. Ezzel a hittel kezdtem, és ezzel a hittel végeztem. Hogy mi sikeredett, nem érdekel.
Mert a nép, amelyhez tartozom, és amely néphez elvághatatlan hűség köt, félezer éve él ezen a vidéken, éspedig félezer éve tartó megvonhatatlan közös történelemben másokkal. Mi az „övékkel”, ők meg a „miénkkel”. Mi értelme lenne akkor hát e tekintetben a különbségtételnek?
Végezetül: ami e regény-történetből kimaradt, azt szentségtörő módon most van szándékom ideidézni:
„Bizonyságot teszek pedig, a ki e könyv prófétálásnak beszédeit hallja: Hogy ha valaki ezekhez hozzá tesz, e könyvben megírt csapásokat veti Isten arra; És ha valaki elvesz e prófétálás könyvének beszédeiből, az Isten annak részét eltörli az élet könyvéből, és azokból, amik e könyvben megírattak.”
Osztojkán Béla
| |
| 964. | [tulajdonos]: Közügyekről | 2025-11-29 12:30 | Kedves Mindenki!
Hogy jóval kezdjem a mondandómat: Misi unokámat csütörtökön délután hazavittem Orsival, az anyukájával együtt Vácra, a Péterfy Sándor utcai kórházból. Szuperül van a "kisöreg", jó gyerek, nem rí, eszik, alszik, ürít. Ez a dolga egyelőre. Már a svájci ezüst zsebórát is megkapta, amit minden fiúunokámnak vettünk eddig, majd egyszer használja, vagy csak emlékezik ránk.
Sára lányoméknál meghegesztettem a lépcsőkorlátot, ez is egy napot vett igénybe, de elkészültünk vele, és még "pofája is van".
Két napig nem voltam gépközelben sem, így a Dokkon zajló folyamatokról sem tudtam, mostanig. Ma reggel bementem a fürdőszobába, ahol egy víziló, egy oroszlán, egy kacsa, és egy hatalmas elefánt várt. No, mondom magamban, nem kellett volna annyit enni késő estére, vagy nem kellett volna sodorni, vagy meginni azt a nagy pohár brendit. Aztán rádöbbentem, hogy csak az unokáim vannak itt már második napja, és a fürdéshez vitték be az "állatokat".
Szóval: megdöbbenve állok az előtt a veszekedés-vita, illetve ismételt szabadságkorlátozás előtt, amit ma itt olvastam! Mindenki tudja, hogy én nem a kitiltás híve vagyok, hanem a főszerkesztő-szerkesztők kezében lévő MODERÁLÁSI vagy TÖRLÉSI lehetőségek használatát szajkózom már évek óta!
Mindenkinek joga van a szabad gondolkodáshoz, a szabad véleménynyilvánításhoz! Még akkor is, ha az kellemetlen, ha fájó, vagy rosszul esik. Ha nem TUDATOS HAZUGSÁG, ha az nem ROSSZINDULATÚ SZEMÉLYESKEDÉS, akkor mindenki mondja azt, amit akar.
Lemondtam a szerkesztői posztról, egyik szerkesztő sem kérdezte meg, mi volt az oka. Ez így nem szerkesztőség, már bocsánat. A szerkesztők beszélgetnek egymással, a főszerkesztő pedig beszélget a szerkesztőkkel, és mindenkivel. A jelenlegi szerkesztőségben nincs párbeszéd. Lehetőséget sem látok rá.
TGF azt ígérte, hogy a szerkik nem dolgoznak majd ingyen nála, számlaszámot kért, ám több szerkinek nem adott egy fillért sem, mert "kevés meót írtunk", azaz "pár darabot csak havonta". Én speciel 33,5 meót-hozzászólást írtam havi elosztással, szerintem több százas nagyságrendben szavaztam, de nem érdemeltem meg semmit a főszerki szerint a munkámért. OK. Elfogadtam a döntését, akkor is, ha nem magyarázta el, miért nem volt kielégítő a munkám. Egyszerűen nem beszélgetett velem, csak akkor, ha valamilyen tanácsot kért a visszajövetele előtti időkről. (((Most azt is mondhatnátok, ez magánügy, miért írok le ilyeneket: egyrészt, mert nem fogadtam-írtam alá titoktartást, másrészt nagyon is a Dokk életét befolyásoló az, ha a szerkesztőséget is kétfelé osztja-sorolja a főszerkesztő.)))
Ám, a ma olvasottak miatt "kiborultam", ezt őszintén írom!!! Mi ez megint??? Mi az, hogy Szőke Imre és Filip Tamás ki van tiltva?? Mi az, hogy egy Cservinka ki van tiltva??? Sőt, mi az, hogy Pálóczi Antal is ki van tiltva? MODERÁLNI KELLENE, ha olyanokat ír valaki, ami valóban nem egyezik a Dokk véleményével, vagy személyeskedő, sértő, de ha az vélemény (márpedig nekem ezt a békát is le kellett nyelnem, amikor is PA a nevemmel, a foglalkozásommal szórakozott, és szerintem becsületemet sértő megjegyzéseket tett. Ám a bíróság úgy látta, EZ VALÓBAN SÉRTETT ENGEM, de az PA szarkasztikus véleménye volt csupán. Én nem éltem senki felé soha olyan eszközökkel.)))
Filip Tamás bejegyzéseiben van szarkazmus, sok is. Ám az, hogy mindig csak a jobbért szól, az elvitathatatlan érdeme most is. A szarkazmust meg le kell nyelni, el kell viselni, vagy bevenni az etikai kódexbe, hogy tiltva van, és moderálni kell azt, aki ilyet ír.
Szőke Imre nagyon jó költő-író, nem értem, miért látja valaki az általa felvetetteket sértőnek, ahelyett, hogy elgondolkodna rajtuk?
Cservinka kisujjában van a Dokk felépítése, ismerete, amellett teljesen egyéni szín a palettán, egy szerethető "különc" ő, akit mélyen tisztelek magam is. Adhatna néhány leckét Dokk használatból a szerkesztőknek, az újaknak.
Én többször is ki voltam tiltva innen: JT úgy tiltott ki, hogy addig is és azóta is tisztelője vagyok, sőt... de erről nem beszélek. KM úgy tiltott ki, hogy még a Dokkjra sem tudtam feljönni olvasni sem, semmit nem láttam belőle, csak idegen gépeken. Mátyást is mélyen tisztelem, nagyon jó költőnek tartom!! Tudom, hogy a kitiltás mély sebeket ejt azon, aki ki van tiltva.
És most én sem tudok mást tenni, mint azt kérni, TILTSATOK KI ENGEM IS, ha a többieket kitiltottátok, és nem hívjátok vissza őket!
Mint régi dokkos (minimum 20 éve vagyok itt), szolidaritásból kérem írásmegvonásomat addig, míg a többieké tart, ám ebben az esetben KÉREM A JOGILAG NONSZENSZ HELYZET MEGOLDÁSÁT,. UGYANIS EGY SZERZŐ BÁRMIKOR VISSZAHÍVHATJA-TÖRÖLTETHETI ALKOTÁSAIT EGY ILYEN OLDALRÓL, egy kipipálás nem számít szerződésnek a szerzői jog szerint, attól a szerző a tulajdonjogát nem veszti el, sőt...
Uff, szóltam, Karaffa Gyula | |
| 963. | [tulajdonos]: Beszámoló | 2025-11-25 09:41 | Vasárnap Nagycsalomján (az Ipoly túlsó partja, azaz Szlovák oldal, azaz a Felvidék) a művelődési házban bemutattuk dr. phd. Csáky Károly mkl. két új könyvét, a Nemesi-polgári sírok és temetkezési helyek I. című gyakorlatilag helytörténeti kötetét, és az Ég és föld között című, a 75. születésnapjára megjelent vers-válogatáskötetét. Nagy szeretettel fogadta a közönség Károlyt, hiszen a csalomjai iskola alapító igazgatója is volt egykoron, ahol több mint 15 évig tanított és élt. (Ő maga kelenyei születésű.) A kis teremben (vasárnap délután) 29 ember szerette volna hallani azokat a mondatokat, amit a szerző a versiről és a szakrális-, néprajzi, helytörténeti kutatásaitól mesélt. Saját verseiből is felolvasott, és nagy alapossággal magyarázta el, miért is fontos az, hogy őseinkre emlékezzünk, a sírhantjaikat (s ezzel emléküket) megőrizzük, és tiszteljük bennük azokat a teremtő ősöket, akik a világunkat olyanná formálták saját idejükben, amivel biztosították a kultúra, az oktatás, a megemlékezések létét.
A hit hallásból van - mondja az ige, és a kötetben is szereplő emberek között sok olyan pap is van, akik az evangéliumot hirdették az embereknek. Persze akkoriban más világ volt még, pl. a Honti Tiszti Kaszinóban örök elismerést lehetett akkor nyerni azzal, hogy ha valaki saját könyvtárából 90 darab könyvet adományozott, egy megalapítandó közkönyvtár létrejöttéhez. (Én magam tegnap hoztam haza Balassagyarmatról ennyit, teljesen ingyen, olyan könyveket, amiket a gazdái egyébként kitették volna a kukába, ha a Helytörténeti Emlékház be nem fogadta volna őket továbbadásra.)
A közönség soraiban megjelent Nagycsalomja polgármestere kedves feleségével, Pölhös Vendel agrárvállalkozó, aki a Csáky könyvek egyik leghívebb anyagi támogatója, Czelleng doktor, Balassagyarmat főorvosa, és jelen volt Hrubík Béla ipolynyéki költő, a Csemadok Országos elnökségének tagja is.
A majd másfél órás beszélgetést senki sem unta, olyannyira, hogy utána több tíz kötetet vásároltak Károlytól, amit mind dedikált, közben csalomjai körtepálinkát, sajtos pogácsát, és nyéki bort kortyol a kötetlenül, barátsággal beszélgető közönség.
Jók az ilyen események, bár egyértelműen látszik, hogy immáron kisebbségbe került az, aki olvas, aki kulturálódik, aki a napi teendői mellett szellemi igényeit is ki akarja elégíteni. Sok könyv születik, lenne mivel! | |
| 962. | [tulajdonos]: Csáky Károly új könyvéről | 2025-11-23 09:15 | Csáky Károly:
Ég és föld között (az Ipolyságon 2025.11.hó 5-én megtartott könyvbemutatóra írt méltatás)
Csáky Károlyt évek, mondhatni már több mint egy évtizede ismerem, és ismeretségünk számomra mindig megtiszteltetés volt. Nem vagyok senkihez kéretlenül odadörgölőző fajta, sőt, sokszor magam is inkább nyersen szókimondó vagyok ha arra kényszerít valaki, vagy valami. Károllyal kevés konfliktusunk volt, mert alapvetően egy békeszerető ember, aki, ha úgy érzi, hogy megbántották, vagy megsértették, akkor visszahúzódik kedves könyvei és örökké tartó munkái közé, és inkább alkot. Bár sokan követnék a példáját, hogy ne akarjanak sérteni senkit, hiszen mindannyian ugyanannak a Teremtőnek a gyermekei vagyunk, ha hiszünk benne, ha nem.
Ennyi személyes kitérő után rátérek legújabb kötetére, ami egyfajta számadás, hiszen válogatott verseit tartalmazza. Régebbi, első versei az induló költő már teljes „harci díszben” állt az olvasók elé, kiforrott gondolatokkal, és már az akkor rá olyannyira jellemző rövid, ám mégsem „elharapott” mondatokkal közölte gondolatait. Természetesen mindenkit foglalkoztat a szülők, a családi fészektől való elszakadás, és ezt is kiolvashatjuk első verseiből, amikor már egyenes derékkal áll anyja és apja elé, s ír nekik a köszönöm szót le sem írva. Mert minek is írta volna le, amikor a kötet az Anyámhoz és az Ajándék apámnak című „beköszöntő” verseiből szinte tapinthatóan érezhető az a fajta mély szeretet és elismerés a szülők felé, amit a gyereknek, a már felnőtt és elszakadó gyereknek éreznie kell, vagy kellene. „Anyám, te homlokomra csókoltad az életet…” sora 1970-es indulásakor már előre jelezte, hogy egy ifjú költő született, akire aztán később is illik majd odafigyelni. Az 1971-re dátumozott Ajándék apámnak című versében a zárás csodálatos: „S a benned maradt szavak,/ melyek most megszólalnak/ bennem.” Igen, a gyermek a folytonosság! A gyermek az „örök”, a múló időben valamiféle kapaszkodó a szülőknek is, hiszen melyik az a szülő, aki ne szeretné, hogy gyermeke megvalósítsa az általa álmodottakat, és azzá lenne, aminek neki nem sikerült? Csáky Károly korán felismert az élet ezen fontos lényegét, és ajándékképpen ígéretet tett apjának, helyette kimondja majd azokat az igazságokat, amiket a „nem költő” szülő, az egyszerű ember is érez, csak kifejezni nem tudja.
A kifejezés egy ajándék, Istentől kapott ajándék, de felfoghatjuk sorsnak is! Csáky sorsa beteljesedett akkor, amikor verseit megírta, és közölte. Mint Jónást, elküldte az Úr az üzeneteivel, és azt a feladatot adta neki, hogy „Te, Károly, mondd el az embereknek, hogy élni szép, hogy élni jó, hogy a szeretet a legfontosabb, és hogy figyeljenek oda egymásra, és Rám!”
Károly megfogadta ezt a kérést? parancsot?, és igyekezett ennek megfelelően írni. A nyár végi képek című versében ritkán olvasható szépséggel írja le az évszakváltást: „árnyékban ült a nap/ az ősz meztelen hasán/ szűz őrök a fák/ fejüket kopaszra nyírta/ az októberi szél”. Csodás megfogalmazás, és ez is még csak a 70-es évekből való.
Ha hiszünk abban, hogy a fiatalokat sokat foglalkoztatja a halál, az elmúlás, márpedig hinnünk kel benne, hiszen mi magunk is sokszor voltunk ilyenek, akkor az egy költőnél hatványozottabban jelentkező gondolat. És az is, hogy fiatalon is felismeri azt, mi a rossz és mi a jó! A Döbbenet című versében így vallott: „rejtélyes korba estem/ mogorván ül fölöttem/ a csönd/ hiába kiáltok/ hangom visszhangját se hallom”. Nem szabad elfelejtenünk, hogy ez a vers akkor íródott, amikor még más szelek, s nem a szabadság szelei fújtak. Sokan mondják, hogy egy fiatal mindig forradalmár. Ám van, aki csendes forradalmat vív, és akkor is, ha sokszor értelmetlennek tűnik neki az, amit tesz, mert pozitív visszajelzéseket nem kap.
A versírás magányos műfaj, az ember egyedül marad a megélt élményeivel, és az abból absztrahált igazságokkal. Ez sokszor félelemmel is eltöltheti az embert, ezért bátran kimondhatjuk, hogy Csáky Károly bátor ember, aki ezt a bátorságot tudatosan vállalta fel! Kevés olyan költő van, aki mindig egy „nyomtávon”, ugyanazokon a síneken haladt egész életében, Csákyról ez elmondható. Soha sem fordították el semmiféle eszmék, ideológiák, divatos jelenségek, épp aktuális szelek attól, arról az útról, amit 1970-ben megígért apjának.
Még mindig csak 1977-ben járunk, amikor is megírja az Ars humana című versét, amit teljes egészében illik idézni:
legyél virág ha tetszik
szakadék szélén virágozzál
s ne tudd hogy szép vagy
jónak se hidd magad
legyél hal a szárazföldön
tenger fenekén madár
láng a vízben
víz a lángban
dobd magad magasba
s ha kell
zuhanj a mélybe
koppanj a csönd közepén
Sokban hasonlít ez a versüzenet Marschalkó Zsolt salgótarjáni költő egy sorára: „A semmiért is repülj, ha szárnyakat kaptál.” Igen, a költő sorainak „koppanniuk kell a csönd közepén”, mert ha nem, akkor fölöslegesen ír.
1981-ben így írja meg gondolatait az Intés című versben:
maga köré ki falat épít/ jaj meg nem nyugodhat
karóhoz ki ebet köt/ jaj farkasok haragját szítja
s gyávaságból aki bólint/ fejét veszti elevenen .
Kemény szavak, ám kiolvashatóak belőlük az, hogy az ember társadalmi lény, és illendő lenne ezt felismerni mindenkinek. Ha valakit nem fogad be egy akol, egy közösség, főképp ha költő ez az ember, annál nagyobb szenvedés talán nincs is. Ilyenkor jön az önkéntes száműzetés, mert abban meg lehet teremteni egy olyan világot, amiben viszont jól érzi magát az ember. 1984-ben így fogalmaz a Szembesítés című versben: Bár reccsen a gally, de a törzs nem törik; hull a levél, de marad az ág. A tudatosan felvállalt szenvedésekre, és a kitartásra ad magyarázatot ez a néhány sor. Igen, Csáky a költő kitartott, kitart! A végsőkig kitart istenhitéből eredeztethető igazságérzete, a hazugság elleni harc, az emberi butaság/tanulatlanság elleni felvilágosító munka, az örök „emberi” mellett, ami nem más, mint az „örök isteni”!
Az idősödő Csáky aztán idézőjelesen „lehiggad”, mert rá kell ébrednie, hogy a világ sosem hagyja magát megváltani, s az nem is az ember feladata, azt Jézus már megtette. Mi hát akkor a feladat ezen felismerés után? Egyszerű: tenni a dolgunkat a saját környezetünkben, a magunk helyén, ismerve saját korlátainkat, lehetőségeinket, és Károly ezeknek mindig is megfelelt. Sokkal csendesebb lett a verseiben már negyven-ötven évesen, és sok verse amellett, hogy szépen és tisztán fogalmaz, mégis megfejtendő, mély üzenetű! Az olvasónak is van feladata tehát, nem elég csak a szavakat elolvasni, meghallgatni: mert a vers arra való, hogy magunkévá tegyük, feldolgozzuk, befogadjuk, megértsük. Így tiszteleghetünk a költő előtt is.
Csáky Károlynak nem sok témája maradt a 2000-es évekre: az egyik az Úr, a másik a magyarságtudat, a harmadik az ősök emlékezete, a negyedik pedig a kitartó figyelmeztetés, a jobbító szándék, akarat!
2003-ban így ír az Elesettként is magyarul című versben:
Égettek bennünket
belülről is
a külső tüzek,
s tettek tűzoltóink
bizonyságul minket
üveg mögé
kirakat-
magyarok-
nak.
Körülvett sok kis
képzeletbeli határ
és régiónyi óvatosság.
Lettünk idegenlégiósok
szülőhazánkban,
túszok és hontalanok
itthon és az anya-
országban.
S ha marad még picinyke hitünk,
éltessen ez égi mezeinken
az örökkévalóságig,
hogy majdan beteljesedjék újra
magyarul is az Ige.
2004-ben így fogalmaz a Senkiország szolgái című versben:
A törvény
lám,
meg-
szüle-
tett,
s hirdetik most
hitetlenül
megteste-
sült igéiket
a hitszegőkből lett
hitvallók.
Szent István trónját
is körülállnák
a palást-
festő
Vazulok,
nagy királyunk
korcs katonái,
piruló ördögöcskék szolgái,
jöttment Pistikék.
Ám
e nyáj
még nem eladó,
hiába bégetnek hamis dalokat
a vezér-
kosok.
Később is ez a fajta szókimondó ”rezignáltság” jellemző sok versére, és egyre nagyobb undorral látja a köpönyegforgatók hadát, a szellemi és lelki elsivárosodást, az ember erkölcseinek romlását. Rezignált sokszor, mert néha tehetetlennek érzi magát ebben a „hatalmas romlásban”, ahogy az írástudók többsége, ő is szomorú, mert bizony a mai világban dühöng a nyájszellem, és Pistikék ülnek sokszor a magas székekben.
A kötet következő részében a Fohászok Isten árnyékából című könyvéből válogatott versek. Ezekben Csáky mély istenhite szólal meg, ami bizony a hétköznapokban is élteti, ez ad neki erőt és kitartást, és ez biztosítja azt is, hogy a holnappal még erős szándéka van. Az Úr ellen nem lehet hadakozni, néha oda-oda lehet szólni neki, hogy „Miért van ez így Uram”? Ám erre a kérdésre nincs válasz, illetve csak egy: Boldogok, akik nem látnak, de hisznek! Csáky sem egy hitetlen Tamás, nincs szüksége arra, hogy Jézus sebeibe tolja ujjait ahhoz, hogy elhiggye, Jézus feltámadt és él!
A Lélekrezdülések című kötetéből válogatott versek ugyanezt a nyugodt optimizmust sugallják a sokszor sötét képei ellenére is. A Látomás című verse így hangzik:
Angyalok söprik
az eget,
talán ott fent is
menyegző lehet.
Szél szárnyán
bölcső libben,
belőle egy kisded
int felénk
remény-
kedve.
Valami nagy ünnep készül,
s az álom beteljesedik:
szűk folyosókon a halál
megváltja
ma-
gát.
Fehér pelyhekké
foszlanak a felhők,
enyhe fuvallat hoz
alleluját,
mert megújítja
a gyermek atyja
újra meg újra
minden húsvétban
a feltámadást.
Töretlen hit, egyenes gerinc, szókimondás, versekkel való feddés… ez mind mind egy igazán jó költő jellemvonásai, cselekedetei.
Végezetül hadd olvassam fel a kötet utolsó előtti versét:
Van remény
Nincs már meleg
az éjszaka fészkében,
fekete madarai az Úrnak
kiszálltak belőle.
Csillagszemük
az ég boltozatján
fényesedik,
könnyeik helyett
a hajnal hullat harmatot
a tájra.
Halkan kilép
ködfátylából
a reggel;
gyöngyöt rajzol
ezüstös dérből
fonnyadt fűszálakra
a nap,
s mi hisszük:
bennünk is felkel még
a holnap.
Isten éltesse Csáky Károlyt még sokáig, és adjon neki sok erőt, egészséget ahhoz, hogy földi munkáját még sokáig folytathassa, és élvezhesse kedves családja, unokái körében a szeretetet, a nyugalmat, a békét!!! És bár én nem vagyok katolikus, de hadd zárjam soraimat ezután a reményt és hitet adó vers után a húsvéti köszöntéssel: Feltámadt Krisztus, bizony feltámadt!!!!
Karaffa Gyula 2025. 11. 05. Nagyoroszi
| |
| 961. | [tulajdonos]: Lakatos László verse | 2025-11-18 10:23 | TÓCSA
Nappal disznók fürdenek benne,
Éjjel a csillagok. | |
| 960. | [tulajdonos]: Tóth Tamás | 2025-10-07 09:23 | Kuruc Tóth Tamás
BUDDHA TOVÁBB
"Ha a folyadékot szögletes
edénybe öntik,
akkor szögletes
formája lesz.
Ellentétben mind azon
esetekkel, amikor gömbölyű
formájú edénybe
öntik a folyadékot,
mert akkor
a folyadéknak
gömbölyű lesz
a formája."
/ BUDDHA /
______________
Ha egy edénybe
poshadt, vagy jó
vizet öntenek,
attól még az az edény
ugyanaz a szögletes,
vagy gömbölyű
edény marad.
A poshadt és
nem poshadt víz
ugyanúgy felveszi
mind a szögletes,
mind pedig a gömbölyű
edény formáját, akkor,
amikor beleöntik a
szögletes,vagy gömbölyű
formájú edénybe.
A poshadt, vagy
nem poshadt víz,
csak akkor veszi
fel a gömbölyű,
vagy szögletes
edény formáját,
ha bele is öntik
a poshadt
vagy nem
poshadt vizet
a gömbölyű,
vagy szögletes
formájú edénybe.
______________
Az üres edény
semminek nem
ad formát.
Ez, a gömbölyű formájú
edényre ugyan úgy igaz, mint
arra az üres edényre,
amelyiknek szögletes a formája.
A mederbe nem terelt,
és edénybe nem öntött víz
pedig formátlan akkor is,
ha poshadt
és akkor is, ha nem.
_____________
A folyadék az folyadék.
Az edény az edény.
A folyadék nem edény.
Az edény pedig nem folyadék.
Akkor is, ha
beleöntik az edénybe
a folyadékot,
és akkor is,
ha nem.
_____________
Az iható folyadék
sem iható
edény nélkül,
és az üres edényből pedig
semmi sem iható.
A nem iható víz pedig
mindegy, hogy edényben van,
vagy nincs edényben,
és az is mindegy,
hogy a nem iható vizet
milyen formájú
edényben tartják.
____________
A nagy poshadt víz
is poshadt.
A kis poshadt víz
is poshadt.
A nagy és
kis iható víz is iható.
És így a nagy és a
kis iható vizet is
meg lehet inni.
______________
A tiszta víz
is megposhad,
ha nem isszák meg.
Ez, a szögletes edényben
tartott tiszta és
meg nem ivott vízre
ugyanúgy érvényes,
mint arra a
meg nem ivott
tiszta vízre,
amit gömbölyű
edényben tartanak.
A poshadt víz azonban
nem tisztul meg
az edényben attól,
hogy békén hagyják,
és nem isszák meg.
De attól sem tisztul meg
a poshadt víz,
ha nem hagyják békén
az edényben
és megisszák.
Ez, a szögletes
edényben tartott
és békén hagyott,
vagy meg ivott
poshadt vízre
ugyanúgy érvényes,
mint arra
a poshadt vízre,
amit kerek edényben
hagynak békén, vagy
nem hagynak békén, és
abból isznak meg.
________________
A poshadt víz
nem attól poshadt,
hogy nem isszák meg,
vagy megisszák.
Akkor sem, ha szögletes,
és akkor sem,
ha gömbölyű
edényből isszák,
vagy nem isszák meg
azt a vizet,
amelyik poshadt.
____________
Az edényt
nem lehet meginni.
Nem iható
Sem a gömbölyű,
Sem pedig a szögletes
formájú edény.
______________
A szomjas embernek mindegy,
hogy az üres edény formája
gömbölyű vagy szögletes.
És az is mindegy neki,
hogy a vízzel telt
edény formája
szögletes e,
vagy gömbölyű.
____________
A szomjas szomjas marad,
ha összetöri az edényeket.
Akkor is, ha szögletes,
és akkor is,
ha gömbölyű
edényeket tör össze.
__________
Az ép edény is
üres marad,
ha nem öntenek
bele vizet.
_________
Az összetört edényből
szétfolyó poshadt víz
nem volt tiszta
csak azért,
mert összetört
az az edény,
amiből szétfolyt.
És az összetört edényben
tartott tiszta víz
sem volt poshadt,
csak azért,
mert összetört az az edény,
amiben tartották.
A poshadt és tiszta víz
poshadt és tiszta volt
akkor is, ha kerek,
és akkor is, ha gömbölyű
volt az az összetört edény,
amiben a tiszta,
vagy poshadt víz állt akkor,
amikor a gömbölyű,
vagy szögletes edény összetört.
Ez, az egyazon
szögletes edényben
levő poshadt
vagy tiszta vízre
ugyanúgy igaz,
mint arra a poshadt
vagy tiszta vízre,
amit kerek,
vagy szögletes
edényben tartottak
az előtt,
hogy a szögletes,
vagy kerek edény
összetört volna.
_______________
A poshadt víz
poshadt volt,
a tiszta víz
pedig tiszta.
Akkor is,
ha összetört az edény,
és akkor is, ha nem.
_______________
Mert a poshadt víz
nem tisztul meg attól,
ha az az edény összetörik,
amiben tartották.
Akkor sem, ha szögletes
és akkor sem, ha kerek
edényben volt poshadt.
____________________
A tiszta vizet
ne mondd poshadtnak,
csak azért mert összetört
az az edény, amiben volt.
Akkor sem,
ha az a víz
- amit e miatt
nem ihattál meg -
szögletes -
és akkor sem,
ha kerek edényben
volt tiszta,
mielőtt az összetört
edényből szétfolyt.
__________
A poshadt víz
nem tisztul meg attól,
ha tiszta
vizet öntenek hozzá.
A tiszta víz azonban
egy csepp poshadt
víztől is poshadt lesz.
Akkor is, ha
szögletes, vagy
gömbölyű edényben
tartott tiszta vízhez
öntik hozzá
a poshadtat,
és akkor is, ha
a gömbölyű, vagy
szögletes edényben
tartott poshadt vízhez
öntik hozzá a tisztát.
És akkor is, ha
szögletes vagy gömbölyű
edényből öntik
a tiszta vízhez
a poshadtat,
és akkor is,
ha a poshadt vizet
a tisztához
gömbölyű,
vagy szögletes
edényből öntik.
_____________
A víznek nem hiányzik
sem a szögletes
sem pedig a
gömbölyű edény.
És a víz sem hiányzik
sem a gömbölyű
sem pedig
a szögletes edénynek.
A víz a szomjas
embernek hiányzik.
Neki van
szüksége edényre,
és neki van
szüksége vízre.
______________
Aki nem ivással
akarja oltani a szomját,
az meghal.
Aki poshadt vizet iszik,
az meghal.
Aki nem iszik vizet,
az meghal.
És aki
csak vizet iszik,
az is meghal.
____________
Az edények összetörnek.
Akkor is, ha tele vannak,
és akkor is, ha nem.
Mindenféle formáju
edény összetörik.
Akkor is, ha ittál belőlük,
és akkor is, ha nem.
____________
A víz nem tud összetörni.
Erre a poshadt,
és szétfolyó víz
ugyanúgy képtelen,
mint ahogy képtelen erre,
az a szétfolyó víz is,
amelyik tiszta.
És ez, az összetört
szögletes edényből
elfolyó vízre
ugyanúgy igaz,
Mint arra a vízre,
amelyik az összetört,
gömbölyű edényből
folyik a földre.
___________
A földre folyó
poshadt víz
nem tisztul meg
a földtől felszínétől,
És a földre folyó
tiszta víz
a földtől felszínétől
olyan lesz,
ami nem iható.
A föld felszínére
folyó iható víz
elkoszosodik,
a poshadt víz
pedig poshadt marad.
______________
A föld felszínétől
elkoszosodott tiszta víz
a Nap hevétől felszáll,
és a földön hagyja
a piszkot.
A Nap hevétől
felhevült poshadt víz
is felszáll,
és nem marad poshadt.
És a földbe
leszivárgó víz -
legyen az poshadt,
vagy elkoszosodott -
a föld mélyében
már ihatóvá válik
a földtől.
Ez, a szögletes
formájú edényből
földre öntött tiszta,
és poshadt vízre
ugyanúgy igaz,
mint arra a poshadt,
vagy tiszta vízre,
amelyiket
gömbölyű
edényből öntenek
a földre.
És ez igaz
arra a poshadt,
vagy tiszta vízre is,
amelyik a szögletes,
vagy gömbölyű edényből
akkor ömlik a földre,
amikor összetörik
a szögletes,
vagy gömbölyű
formájú edény.
__________
A kiömlő tiszta víz
elkoszosodik
a föld felszínétől.
A földre ömlő
poshadt víz
poshadt marad
a föld felszínétől.
A kiömlő víz, csak
a föld felszínén át
juthat el a mélybe.
_________
Az összetört edénynek
nem edény a formája.
Az összetört edény
darabjainak összességükben
edény formája van.
Minden összetört edény
egy darabja
az összetört edény
egy darabjának
a formáját mutatja.
Minden összetört edény
egy darabja
az egész edény
egész formáját őrzi.
_____________
Az új edény
nem az igazi.
Akkor sem, ha gömbölyű,
és akkor sem,
ha szögletes
formája van
az új edénynek.
Sem a gömbölyű
edény helyére vett
gömbölyű, vagy
szögletes -
sem pedig a szögletes
edény helyére vett
szögletes vagy
gömbölyű edény
nem az igazi.
______________
Az összetört edény
igazi marad.
Az összetört edény
egy darabja is igazibb,
mint az ép edény egésze.
Egy darabot
minden összetört
edényből őrizz meg!
Vedd a tenyeredbe
minden évben!
Aztán hajolj a víz fölé!
És a tenyeredet,
benne az edény
egy darabjával
merítsd a vízbe!
Tartsd ott!
És a vízen át
nézz rá! | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
