Mosolyog arcod, ahogy a 86-os úton révülten keringsz a kamionok között. Kispestre akarok menni, hajtogatod. Szép ez az arc, látod, megyek! Szállok, és megint ott leszek hol éltem, tudod mi az élni?
Rebeka, én ott éltem, ott szerettem, kataton hangon kántálod. A záróvonal, a kamion a ködök között. Menj vissza Rebe, menj Csurim, papa most megy imádott Pestjére, mert érzem, mennem kell. Egyedül vagyok, egyedül nagyapámmal. Félek. Papa, gyere már le az útról! Gyere le, mert elüt valami, az istened, hogy hagyja ezt! Csuri, én most megyek. Az ott a Pók-áruház, az a másik meg az uszoda, látod? Nagyanyád illata, mint a tiéd, vanília, és az ég is vanília. Menj írni Rebeka, menj élni! Papa, gyere le, mit csináljak, erős vagy, én gyenge, mert a düh táncol benned, barna köpeny és a nyakadba akasztott fazék. Kisfazék kellett a nyakadba, mert agyad már nem él, csak vegetál. Fura szó:
agyérelmeszesedés. Papa, miért lettél te, az úszóbajnok, a gyönyörű testű, jó humorú férfi ilyenné? A cavintont nem adtam be neked, már dupla kell, és kiszöktél a házból. Az egyik lábadon cipzáras mamusz, kidobom, érted, mert utálom, meg azt a fazekat is, meg a ráncokat is. A másik lábadon ócska a barna cipő, de mindig öltözöl, meg rakodsz, és az én rúzsommal festettél, műszaki rajzokat: figyeltelek, és hagytam csináld, te bolond vénember, gyere már le az útról, nem bírok veled! Ketten bóklászunk mit két vándor ki részeg kábulatából még nem ébredt fel. Félrehúzlak, és nincs segítség, meg ilyenkor sehol senki, Mama is elment kis felemás cipős nagyapám. Ne feküdj le az útra, ne csináld, köd van megfázol. Elüt valami! Ráncigállak, de te furán nevetsz, nézem, hogy gurítsalak be az árokba. Az őrültek ereje, mély az árok, út közepén monologizálsz, és meséled, hogy látod Rebekám nyár van, látod a gyönyörű zöld fákat, átúszom a Dunát.
Gyere, bőgök, gyere, kelj már fel, rángatom jobb kezed, karod, még meg is ütlek, hogy éledj. Nem bírom, nagyapa! Érted, nem írok többet, ezt hallod, már nem írok többet, talán eszmél erre! Lefekszem melléd, már bőgök, de te nevetsz, haldokolsz, aztán mint madár úgyis elrepülsz. Fogod a kezem, Csuri? Jól érzem magam, látom az életem, most boldog vagyok, táncolok nagyanyáddal a bálban Rebeka, és sok-sok fényt látok, sok apró pontot, élek és látod, élek.
Akkor is nevess, látom nagyanyád... Kamion, jön a kamion hallod? Nem halsz meg, még nem, érted?
Eléugrok a kamionnak, hallom nagypapám nevetését, egy őrült nevetése ez.
A kamion, nem engedem! A lámpákat látom, dudálást hallom: nem mozdulok. Aztán összecsuklom. Valaki felemelt, jó nincs baja, bevisszük megfigyelésre, magához tért. És meglátom. Meglátom a záróvonal ködjén: mosolyog, körülöttünk emberek. Kisfazék gurul le az árokba, a mamusz nincs a lábán. A torz mosoly ott van arcán.
Nincs ránc, elméd tiszta. Élek. A kisfazék, a mamusz. Aztán a köd.
...
Megmentettem életed, még öt percet adtam neked az életből, mit gondolsz mire kellett ez a pár perc? Két évig érzéketlen voltam, száraz volt a szemem a temetéseden. Tegnap a záróvonalat láttam, ahogy a 86-oson mentem. Meg kellett állnom. Hagytam, hogy végre tiszta legyek, hagytam, mert katarzis volt ez. Hagytam, hogy Rebeka legyek. Megint kislány, ki ártatlan, de a kocsin zokog. És már tudom, hogy akkor, amikor a kamion elé ugrottam a szép kántálásod hallgatva, magam ütöttem el önmagam. Akkor tiszta voltam még. Nem játszottam az életet, egyszerűen Csuri voltam. Álltam az út porában - fura vándor -, és zokogtam. Láttam mosolyod a záróvonal fura ködén át, éreztem mindent. Simogattál, és azt mondtad, újra kislány vagy, és tűrd be a nadrágodba a pulcsid, mert megfázol, Csuri! Vándorok vagyunk, kik keressük önmagunk, mindegy hol, vándorok, kiknek kapaszkodónak kell a kisfazék, és kell a mamusz.
Kell az mindenkinek.
Megértettem, az volt neked a biztonság, ahová menekülhettél, mint gyermeknek a macija.
És már tudom folytatni utam, mert egy ember rádöbbentett arra ki vagyok, Papa! Gúnyosan, szidva, szeretettel ráébresztett, ki vagyok én. Te tudtad ezt. Látod papa milyen fura az élet? Belőlem újra Rebeka lett. Őszinte nő lett. Nem kell játszani szerepjátékot Rebém, néha nem kell.
Vándoroknak nem kell.
2009. |
