Kuckó: egy régi vers

NAPLÓK: Kuckó
Legutóbbi olvasó: 2026-03-19 05:50 Összes olvasás: 115411

Korábbi hozzászólások:

329.	T.E.: egy régi vers	2012-05-22 08:01
Túrmezei Erzsébet AKI HELYETT A KRISZTUS VÉREZETT Emlékszem. Kemény bilincsbe verten, bénultan ültem a hideg kövön. Sötétség, bűn és vád töltötte el lelkem, ijesztő csend kietlen börtönöm. Halál: oly mindegy. Csak nagynéha lázadt valami bennem. Életvágy talán. S akkor... szerettem volna összetörni bűnt és bilincset börtönöm falán... Neki az ajtó rozsdamart vasának sámsonkarokkal! Ki a fényre! Ki, ahol szabad mezők ujjongva várnak, s ahol az élet szent magvát veti! Néha. És máskor rémek. Megremegtem: a szívemen kemény, hideg marok. Egy síron túli hang titkos hívása: „Jöjj! Jöjj Barabás!” - Nem! Nem akarok! „Barabás!” Hah, már nem a rém hívása. Ezer torokból tör ki: Ó, elég! Ez a halál! Jön értem. Sírom ássa és nem kiálthatok felé: Ne még! Most! Súlyos léptek... fegyver csörrenése... csikordul a zár... szoborrá meredt minden tagom... egy érdes hang: „Barabás, szabad lettél. Le a bilincseket!” Először, mint egy álom. De lehullnak mégis. Tántorgó lábaim előtt kitárt kapu áll. Ott kinn vár az élet. Rám vár. Előre! Hadd köszöntsem őt! Merre? Hová? Nagy céltalan örömmel rohantam, mígnem bősz tömegbe vitt, zúgó tömegben torpant meg a lábam. Pilátust láttam, népem véneit... S ott állt egy ember: nagy, szúró tövissel megkoronázott, véres, tört alak. Vállán vörös palást, kezébe nádszál. Hogy le nem roskad annyi kin alatt! Gyönge, törékeny. Vad lelkemmel érzem: szelíd, egészen más, mint én vagyok. Arcán csend, nyugalom. Megtört szemében valami földöntúli fény ragyog. Ki ez az ember? Megkövülten állok. Énrám tekint. Ki Ő? Mit véthetett? Valaki szól: „A Názáreti Jézus. Őt feszítik meg Barabás helyett.” Oly hosszú út vezet a Golgotára... Én végigjártam. Két lázas szemem odatapadt vonagló alakjára, ott égett minden gyilkoló szegen. És nem tudtam többé levenni róla. A szemek fénye... az a szent ajak... a hulló vér... Múlott a perc, az óra. Felejthetetlen percek és szavak. A szívemen gigászi nagyra nőttek láttán kemény, hideg gránithegyek: Helyettem! Énhelyettem! Énhelyettem! Hogy én éljek, hogy én szabad legyek! Mikor utolsót vonaglott a teste, mikor már minden elvégeztetett, mentem alá a gyász hegyéről én is. - S ölbe vettem egy síró gyermeket... Megsimogattam... lázadó kezemmel, mely azelőtt csak gyilkolt és rabolt. S akkor tudtam meg, hogy Barabás meghalt. Az ő testét fedi a sziklabolt. Már csak szeretni, simogatni vágytam, haladni csendesen, mint Ő haladt, aki helyettem roskadt le a porba Golgota útján a kereszt alatt. Helyettem. Énhelyettem! Énhelyettem! Ez a szó zengi át életem. - Napfény gyanánt ez tündököl felettem, s ez nyitja meg a mennyet is nekem. „Ki az? Ki zörget?” - kérdik majd. „Barabás, aki helyett a Krisztus vérezett.” S kitárják akkor ujjongó örömmel a gyöngykaput fehér angyalkezek.

Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!