Na, megint a földön járok. Szövegeim rosszak. Tudom én azt magamtól is. A heti második "versem" azért nem olyan rossz mint ahogy Klári meózta. Vagy mégis.
Apám boldogan hozta ajándékát lányomnak: egy kis sámlit. Persze várta a hatást, és tőlem is a dicséretet (mint a kisgyermek, úgy szomjazta). Megünnepeltük, örömmel ültettük rá csemeténket. Masszív jószág volt, mindent kibírt: volt ló, szánkó, kiskocsi. Aztán mint mindent, kinőtte a gyermek, a sámli a konyha egyik zugába került. Krumplihámozáskor nekem is jó szolgálatot tett. Festéskor kikerült a nyári konyhába, ott is maradt. Szem elől tévesztettem jó ideig. Aztán nagytakarításkor megakadt rajta a tekintetem. Eszembe jutott tíz éve meghalt apám. A mosoly az arcán, ahogy nézte a sámlival játszó unokáját. A sámlin piros a festék, mint a vér, mint a szeretet. Nincs kopás rajta. Lakásunk újra megbecsült tagja lett, valóságos ikon.
Két versem gyors egymásutánban maradandokk lett. Örömöm óriási, de nem felejtem, hogy ezt azoknak köszönhetem, akik marasztaltak a dokkon. Köszönöm Nektek.
Tizenvalahány éves versemet tettem fel. Nagyon kíváncsi vagyok a fogadtatására. Lányom biztatása adott hozzá bátorságot. Ma már nem divat elragadtatott pillanatot megörökíteni, ezért gondolom, hogy elavult vers. Meglátjuk.
