Látni akarom újra. Látni akarom, ahogy ott ül a zebra mellett, hátát a villanyoszlopnak görbítve, a kartonpapírral a kezében. Kérem, segítsenek, ez áll a papíron, vagy valami más, ami ugyanezt jelenti, csak körülményesebben. A lába előtt tejfölös doboz. Magyar tejföl, ez van ráírva, nem látom, csak tudom, mert felismerem a színeiről. Eltűnődöm, miért így nevezik, milyen lenne a tejföl, ha nem magyar. A külföldieknek nehéz elmagyarázni, mi ez, amíg meg nem kóstolják, spanyolra és angolra jobb híján savanyú krémnek fordítják, de a legtöbb külföldi jobban érti, ha sajtnak nevezzük, mint a mascarpónét. Látni akarom újra. Látni akarom, ahogy ott ül a zebra mellett a tűző napon. Látni akarom a villanyoszlopnak görbülő hátát. Látni akarom az arcát, a kezét, a csuklóját és a csuklóján azt az üveggyöngyökből készült karperecet, amin legelőször akadt meg a tekintetem, amikor arra jártam. Látni akarom újra. Biztos akarok lenni, hogy nem én láttam rosszul, nem én találtam ki: létezik az a karperec, mert az a lány úgy koldul, hogy közben szép szeretne lenni.
Hajában virág helyett sárga lepkék, mellén a hivatásos álmodozók láthatatlan érdemkeresztje, hiába keresi a helyet, ahol végre önmaga lehetne, valakinek mindig láb alatt lesz, ezt be kell látnia, mint ahogyan azt is, hogy ha akarna, sem tudna lemondani a szerepről, amelyben arra kényszerül, hogy gazdátlan örömöket fogadjon örökbe nemi és nemzetiségi hovatartozásukra való tekintet nélkül. Pálcikaemberekkel vitatkozik. Úgy tesz, mintha nem zavarná, hogy csak arra kíváncsiak dugott-e már aznap. A lineáris ellentéte a felhőszerű, nem a ciklikus, vágják a fejéhez, amikor bizonyos kérdésekre nem úgy reagál, ahogyan ők szeretnék, és szavaik, mint a falhoz dobált labdák, lepattannak róla. Semmi baj.
Jól érzi magát. Csak a bőre ne hámlana jobban, mint a vakolat a házban, amely úgy látszik, együtt akar megöregedni vele. Vállai rozzant gerendák, erei kitágult vízcsövek, szemében kiégett villanykörték. Csak a keze lát. Hiába keresi a helyet, ahol egyszer majd önmaga lehet. Felemelt karral, mint a Száz év magány- banUrsula, meg kell tanulnia eligazodni a sötétben
Úgy kell megírnom, hogy aki nem ismeri Jimi Hendrix szövegét és nem olvasta a Száz év magány-t (vagy nem emlékszik a részleteire), annak is átmenjen az üzenet: Little Wing megöregedett.
hajában virág helyett fehér lepkék mellén a hivatásos álmodozók érdemkeresztje hiába keresi a helyet ahol önmaga lehetne valakinek mindig útban lesz vajon mikor fog lemondani a szerepről amelyben arra kényszerül hogy naponta legalább egy gazdátlan örömöt örökbe fogadjon
pálcikaemberekkel vitatkozik nem bánja hogy csak arra kíváncsiak dugott-e már aznap a lineáris ellentéte nem a ciklikus hanem a felhőszerű vágják a fejéhez amikor bizonyos kérdésekre nem reagál és szavaik mint a falhoz dobált kés lepattannak róla csak a bőre ne hámlana jobban
mint a vakolat a házban ami úgy látszik együtt fog megöregedni vele vállai rozzant gerendák erei kitágult csövek szemében kiégett villanykörték csak a keze lát hiába keresi a helyet ahol egyszer még önmaga lehet felemelt karral mint a száz év magányban ursula meg kell tanulnia eligazodnia a sötétben
„Az „öreg” Egberto Gismonti. Nagyjából annyi idős a felvételen, mint most a lánya, Bianca, akit tegnap láttunk a BMC-ben” – írom a Facebook-on egy videó fölött. Milyen érdekes, hogy nem azt írom, „akit tegnap hallottunk.”
Eszembe jut, mit mondott a középső fiam két éves korában, amikor takarítás közben megtaláltam egy ágy mögé esett Lisa Gerrard-CD-t, és feltettem róla egy számot, azt a számot, amit naponta hallgattam, amikor ő még a hasamban volt.
Anya, látom a zenét. Hallod, nem? Nem, anya, én látom, mondja, és a szemében látom én is annak a világnak a képeit, amelyben egykor naponta együtt jártunk.
hiába keresed a helyet ahol önmagad lehetnél valakinek mindig útban leszel
melleden a hivatásos álmodozók érdemkeresztje nem tudsz lemondani a szerepről amelyben arra kényszerülsz hogy naponta legalább egy gazdátlan örömöt örökbe fogadj
pálcikaemberekkel vitatkozol akik esténként csak arra kíváncsiak dugtál-e már aznap majd fejedhez vágják hogy a lineáris ellentéte nem a ciklikus hanem a felhőszerű
szavaik nem hatolnak beléd visszapattanak rólad mint a falhoz verődő labda
csak a bőröd hull le mint a vakolat
együtt öregszel a házzal és a ház együtt öregszik veled vállaid omladozó gerendák ereid elduguló vízcsapok szemedben kiégett villanykörték
de a kezed még lát felemelt karral mint a Száz év magány-ban Ursula megtanulsz eligazodni a sötétben
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
