NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2026-07-29 01:10 Összes olvasás: 110984| 296. | [tulajdonos]: normafa2 | 2018-12-01 19:59 | Szakállas öregember toporog a botjára támaszkodva a maximum másfél méter széles futóút közepén, jobbra-balra billeg, nem tudom eldönteni, melyik oldalról kerüljem, hogy ne lökjem félre, mire odaérek, felgyülemlik bennem a türelmetlenség, kedvem lenne belefújni egy papírzacskóba, mint a levegőt, és eldurrantani az öreg füle mellett: ez itt futószőnyeg, édesapám, ki van írva, csak futóknak, runners only, nem látja? Nagy megkönnyebbülés, hogy végül nem szólalok meg, balról kerülöm ki, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna a szőnyeg beton padkájára felpattanni, majd onnan leugrani.
A Normafánál járunk, a fejemben meg Oscar Schindler és Amon Göth nagyszabású beszélgetése jár a hatalomról és az erőről. Az erő az, magyarázza, Schindler, amikor indokolt lenne, hogy öljünk, de nem tesszük meg. Göth – akinek az a kedvenc szórakozása, hogy az erkélyéről, mintha csak verebekre vadászna, lelő mindenkit, akit nem talál elég fürgének, minden lent tevékenykedő lomha zsidót – ledöbbenve hallgatja „barátja” okfejtését. Szerintem te részeg vagy, mondja ijedten, pedig ő van berúgva, de hirtelenjében nem talál más magyarázatot az övétől teljesen idegen gondolkodásmódra, pár pillanatra mintha ki is józanodna, még másnap másnaposan is a hatása alatt áll annak, amit hall, és egy pár óra erejéig a kegyes uralkodók szerepében tetszeleg. Még a tükör előtt is gyakorolja a megbocsátó pózt, két ujját a magasba emeli, mint egy császár. Aztán megunja a játékot, idegesen piszkálni kezdi a körmét, és a következő pillanatban már megint a kezében a pisztoly, gondolkodás nélkül lövi le a kisfiút, aki nem tisztította ki a kádját, mert nem tudta, hogy lúggal kell eltávolítani a rárakódott vízkövet.
Mindannyiunkban ott rejtőzik valahol a mélyben egy SS-tiszt. Megakadályozni, hogy azt csináljon, amit akar, nem kis hatalom.
| |
| 295. | [tulajdonos]: fáraó-és-fáresz | Duma György: Szerenád | 2018-12-01 19:50 | Kedves Gyuri és Gyurcsi!
Bennetek nem egy, de legalább két József veszett el, csak a fáraó meg ne tudja, hogy tudtok álmot fejteni, még rátok hozza a hét szűk esztendőt.
Dumának:
Juhász Gyula: A békekötésre
Magyar Tiborc, világ árvája, pórja
Nézz sírva és kacagva a nagyokra,
Kik becstelen kötéssel hámba fognak,
Hogy tested, lelked add el a pokolnak!
De azután töröld le könnyedet
És kacagásod jobb időkre tedd,
Úgy állj eléjük, mint a végitélet
Bús angyala, ki e világba tévedt:
Urak, világnak gőgös urai,
Nem gyásznak napja nékem e mai,
Emlék, remény lelkemben úgy remeg,
Mint villámos viharban az egek!
Kardom letettem, várok, dacolok,
Az Isten él és a vén föld forog,
Mene, Tekel, Fáresz: fölírva van
Bitang hódítók palotáiban.
Már reng a föld, már villámlik az ég,
Lesz itt ítélet, harag napja még
S világok romján, tűnt gazok felett
Én még hozsánnát énekelhetek!
Hozsánnát néked Istenem, te nagy,
Szabadság, aki lelkem lelke vagy
S magyarként és emberként – Üdv Neked! –
Élem tovább az örök életet! | |
| 294. | [tulajdonos]: normafa | 2018-12-01 19:36 | Botos öregember toporog a maximum másfél méter széles futóút közepén, jobbra-balra billeg, nem tudom eldönteni, melyik oldalról kerüljem, hogy ne lökjem félre, mire odaérek, felgyülemlik bennem a türelmetlenség, kedvem lenne belefújni egy papírzacskóba, mint a levegőt, és eldurrantani az öreg füle mellett: ez itt futószőnyeg, édesapám, ki van írva, csak futóknak, runners only, nem látja. Nagy megkönnyebbülés, hogy végül nem szólalok meg, balról kerülöm ki, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne a szőnyeg beton padkájára felpattanni, majd onnan leugrani. A Normafánál járunk, a fejemben meg Oscar Schindler és Amon Göth nagyszabású beszélgetése jár a hatalomról és az erőről. Az erő az, magyarázza, Schindler, amikor indokolt lenne, hogy öljünk, de nem tesszük meg. Göth – akinek az a kedvenc szórakozása, hogy az erkélyéről, mintha csak verebekre vadászna, lelő mindenkit, akit nem talál elég fürgének, minden lent tevékenykedő zsidót – ledöbbenve hallgatja „barátja” okfejtését. Szerintem te részeg vagy, mondja ijedten, pedig ő van berúgva, de hirtelenjében nem talál más magyarázatot az övétől teljesen eltérő gondolkodásmódra, pár pillanatra mintha ki is józanodna, még másnap másnaposan is a hatása alatt áll annak, amit hall, és egy pár óra erejéig a kegyes uralkodók szerepében tetszeleg. Még a tükör előtt is gyakorolja a megbocsátó pózt, két ujját a magasba emelve, mint egy császár. Aztán, mint aki hirtelen elszégyelli magát, zavartan piszkálni kezdi a körmét, és a következő pillanatban már megint a kezében a pisztoly, gondolkodás nélkül lövi le a kisfiút, aki nem tisztította ki a kádját, mert nem tudta, hogy szappan helyett lúggal kell eltávolítani rá rakódott vízkövet.
Mindannyiunkban ott rejtőzik valahol a mélyben egy SS-tiszt. Megakadályozni, hogy azt csináljon, amit akar, nem kis hatalom.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 293. | Gyurcsi: fatális | [tulajdonos]: menjek-e-el-inkább-futni | 2018-12-01 16:07 | KÜLENÍTŐ SZENEDÁROK
várnak a szerb határon.
Ugyan vajon mit jelenthet,
mit üzenhet az álom?
Hány köbméter fa kéne, hogy
tele legyen a pincém?
Tele szájjal nevethetnék
a tüzépesek viccén!
Megmérettük autójukat,
könnyűnek találtatott.
Jók tudták az arámiak,
ez a mai állapot.
Mené tekel - drágul a fa,
s a szállítók becsapnak,
de ha télre nincs fám, azzal
jól befűtök magamnak...
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 292. | Duma György: Szerenád | [tulajdonos]: menjek-e-el-inkább-futni | 2018-12-01 15:24 | Kedves Anikó!
A mondást idáig kizárólag Mene, tekel, ufárszin formában hallottam, de nem beszélem az arámit, lehet akár így is jó. Baltazár (Bélsacczár, Bél-sar-uszur, Bélsacar) neve is idegenül cseng előttem ebben a formában, de ebben sem vagyok tudós.
Viszont az álmod megfejtése nyilvánvaló: Ó, KEKI NŐ ÜLT RÁD, NESZE! :-)
Komolyra fordítva, nagyra tartom az írásaidat, ha van is köztük néha olyan gondolat, amivel épp nem tudok/akarok azonosulni, mindig kapok tőlük, elmaradásukat hiányolnám. | |
| 291. | [tulajdonos]: menjek-e-el-inkább-futni | 2018-12-01 13:06 | | KÜLENÍTŐ SZENEDÁROK – ez a mondat ébreszt, és kitöröl minden képet, amit előtte összeálmodtam. Ha nem tudnám, hogy a tudattalanom a legelkötelezettebb terapeutám, azt gondolnám, hogy szórakozik velem, bár ki tudja, miért ne lehetne néha pajkos kedvében, én most mindenesetre komolyan veszem ezt az az üzenetet, mint Belzázár a megszentségtelenített zsidó templom falán megjelenő feliratot, ami megjósolta az uralma végét, mene, tekel, fáresz, megmérettél, de könnyűnek találtattál, ezt jelenti arámi nyelven az írás, én ebben a hidegben, ha pajkos hangulatban lennék, így ferdíteném magyarra: menje tekel fáért. Lehet, hogy a nekem szóló üzenet sem szól másról, csak a szénről, amit ideje lenne minél hamarabb beszereznem. Másik értelmezés: hagyjam a picsába az írást, nem olyan fontosak az álmaim, hogy a reggeli tornám helyett a gép mellett görnyedve, fagyoskodva szavakat erőszakoljak ki belőlük. | |
| 290. | [tulajdonos]: időzített | 2018-11-30 23:37 | | Szalagavató. Tömegiszony. Nehezen viselem, mint mindig. Bármit elolvasnék várakozás közben, de még egy rohadt prospektus sincs nálam, még a meghívót is otthon felejtettem, hiányzik nagyon a napok óta félretett horgolni való. A. a fényképezéssel van elfoglalva, eszembe jut, hogy az ő táskájában mindig akad olvasnivaló; beletúrok, a legújabb HVG akad a kezembe a címlapon Puzsér Zsolttal, az utolsó oldalon a vele készült interjú, pont végig tudom olvasni, mire valami elkezdődik. Egy Prohászkáról elnevezett gimnáziumban merényletnek számít, amit művelek, ketyegő bombának érzem magam. A. visszaér a fényképezésből, szó nélkül, szinte szelíden veszi ki a kezemből a HVG-ét, mintha gyógyíthatatlan elmebeteg lennék. Az igazgató beszéde retorikai remekmű, nem a szokásos közhelygyűjtemény, K. atya meg egyenes elbűvölő, farmernadrágban áldja meg a szmokingos ifjúságot, rohadtul irigyellek benneteket, mondja befejezésül, mit nem adnék, ha még én is tizennyolc éves lehetnék. A lányok szépek, a fiúk is szépek, a legesetlenebbet is olyan gyönyörűnek látom, hogy összeszorul a szívem; az én keresztlányomhoz nem hasonlító senki, pontosabban egy valaki igen: a fiatal Meryl Streep, amint éppen bécsi keringőt táncol. A Prohászka tornaterme közben átváltozik a debreceni Kossuth Egyetem aulájává, Johann Strauss Kék Duna keringő-jére botladozunk a közepén Csépivel egyelőre még csak farmerben és tornacipőben, egy hónap múlva szalagavató, potyognak a könnyeim. | |
| 289. | [tulajdonos]: a-feljárónő | 2018-11-30 13:59 | Túladagolja az életörömöt, agyoncukrozza a tejszínhabot, nem veszi észre, hogy a napraforgó halott, ezt olvassa a fejemre egy hang, mint valami bíró a törvényszéken, tárgyalás nincs, nem véd meg senki, nincs kinek megbánást tanúsítani vagy büntetlen előéletre hivatkozni, ülésterem sincs, a hang közvetlenül a fejem felett szól, és én ott fekszem alatta az üres semmiben. Legalább a képeket látnám, a halott napraforgót, a tejszínhabot, amit, a fene egye meg, úgy látszik, megint elcukroztam; ha csak valamicskét is érezhetnék abból a túladagolt életörömből. De csak a szavak vannak megint. Nem várom meg az ítéletet, inkább felébredek.
Előtte egy épületben bolyongok, ahogy szoktam, de a részletekre nem emlékszem. Ha csak egy szálat megtalálnék, fel tudnám gombolyítani ez egészet, de nem erőltetem. Valami biztosan unja már a bennem a folytonos bolyongást, és lehet, hogy így maradok le a lényegről.
Egy még korábbi álomban Vajdics mama utcájában járok késő éjszaka; az utca legelejéről indulok, onnan, ahol a Mama háza állt, előttem a nyílegyenes út, azon akarok végigmenni. A mama már nem lakik itt, álmomban így tudom, azt, hogy halott, már megint nem akarja bennem valami belátni. Egy férfi áll az udvaron vesszőseprűvel a kezében, biztos, hogy jó helyen járok, kérdezi ijesztően nyájasan, ez itt a ………………. utca, és egy nevet mond, amit nem ismerek, talán nem is értem, amit mond, mintha egy számomra ismeretlen nyelven beszélne. Elbizonytalanodom, túl kedves ez az ember, ha ember egyáltalán, nem bízom benne, magabiztosságot erőltetek magamra, és úgy teszek, mintha tényleg tudnám, mit keresek ott késő éjszaka. Talpig érő barna köpeny van rajtam, olyan, mint a kapucinusok csuhája, csak az anyaga vékonyabb, és nincs alatta semmi, érzem, ahogy a meztelen lábaim egymáshoz dörzsölődnek, amikor futni kezdek. Kutyák erednek a nyomomba, koromfekete mindegyik, és nagyon hamisak, már itt vannak a sarkamban, de ekkor a semmiből másfajta kutyák ugranak elő, hogy megvédjenek. Hófehér szőrmókok, nem lehet megállapítani, hányan vannak, bolondos ugrándozással szorítják vissza a hamisakat, aztán az ölembe ugranak, majd a földön hemperegnek, mégis olyan hihetetlenül tiszta a szőrük, mintha most húztak volna elő őket a mosógépből; jólesik hozzájuk érni, mégis valahogyan túl steril az egész.
Aztán elérjük a síneket. Lehajtható fedelű korláton lehet csak átmenni a túloldalra, olyan, mint egy felnagyított retesz. Jobboldalt kivilágított fülke, egy asszony ül benne mereven, mint egy viaszbábu, neki mondom, mintha megerősítést várnék: itt a határ. Átsietek a kapun, és lecsapom a reteszt: a kutyák nem jöhetnek velem. Térdmagasságig ér az egész, simán átugorhatnák a kis bolondok, de nem teszik.
Közben eszembe jutott a közbenső álom is. Egy lakótelepi lakásban valahol a felső emeleten egy fiatalember szobájában sepregetek nagy buzgalommal. Eredetileg mintha szerelmeskedni mentem volna fel vele, ez is benne lehetett legalábbis a pakliban, mert egyszer csak félreteszem a seprűt, és melléfekszem az ágyba. Arra a tanítványomra hasonlít, akinek elalvás előtt még elolvastam az üzenetét a fészbukon, megbetegedett, így szólt az üzenet, ezért nem tudott jönni órára. Vicces fiú, a hiányos spanyol tudásával is állandóan szóvicceket gyárt, ő az egyik kedvencem. De az ágyába hiába fekszem be álmomban, ő szó nélkül feláll mellőlem. Akkor veszem észre, hogy egy fiatal lány is ott van velünk a szobában, húsz évesnél nem lehet több. Folytatom a takarítást, hagyom, hogy ők legyenek együtt, aztán egyszer csak megáll a kezemben a seprű: már megint ingyen dolgozom. Nincs szükséged takarítónőre, kérdezem a fiútól, én szívesen eljövök máskor is, ha kell, ezzel a lakással két-három óra alatt végzek. A fiú bólogat. Természetesen nem ingyen csinálnám, teszem hozzá.
Haha. Jobb lett volna azt az álmot tényleg inkább elfelejteni. De mi lenne akkor kedvenc szórakozásommal, az önkínzással? Háztartás feladatok + a folyamatos múlt idő (imperfecto) – ez volt a harmadik lecke anyaga a spanyol csoportban két hétig, tegnap áttértünk a pluscuampercfecto használatára, új témánk: régi tárgyak a padláson.
Gonosz kis ördög a tudattalan. Filmrendezőnek képzeli magát, de olcsó kis szappanoperákra futja a csak a tehetségéből. A film címe: A feljárónő. A főszerepben: Vajdics Anikó.
| |
| 288. | [tulajdonos]: kimondhatatlan-szavak | 2018-11-29 11:41 | | De ha mondjuk ez a szabadon választott börtön, nem Platón barlangja mégsem, hanem annak a háznak a pincéje, ahol gyerekkorában Carlos Argentino lakott? Fontos hely az a pince, ott rejtőzik az „alef”, az a két-három centiméter átmérőjű gömböcske, amelyen keresztül egyszerre, egy időben minden látható. Kb. hetven éve talált rá J. L. Borges, vagyis az „Alef” című álesszé narrátora – igaz, előtte elég sok hamis konyakot ivott. Az egyik zsidó ismerősömtől tudom: Isten nevét nem azért nem mondhatjuk ki, mert nem szabad, hanem, mert nem lehet. Hogyan is illethetnénk emberi szóval, azt, aki egyszerre van jelen minden időben, a múltban és a jövőben is, nem csak az itt- és mostban, és ott van mindenütt, mindenben térbeli korlátok nélkül. Vagyok, Aki Vagyok, így szerepel a keresztény Szentírásban a Jahve szó – eléggé tautologikusnak tűnik, egy olyan rejtőzködést mímelő, exhibicionista isten képét kínálja, aki teátrális pózokban, pl. égő a csipkebokrokban tűnik fel, csakhogy megfélemlítse a halandókat. Mint Óz, a nagy varázsló. Nem erről van szó, mondta az ismerősöm, Jahve azt jelenti: „aki itt van, itt volt és itt lesz mindig mindenütt”. Ő az Örökkévaló, de ez a szó kimondhatatlan. | |
| 287. | [tulajdonos]: művirágbajnokság | 2018-11-28 21:49 | Elnézést, ön látja innen az órát, látom, persze, na, nézzük csak, tizenketttő múlt tíz percccel. A dupla betűket készségesen megnyomja, mintha triplák lennének: Nem mosolyog, azt látnám, éppen akkora távolságra van, amelyből még ki tudom venni valamelyest az arcvonásait. Élesen csak kb. húsz centire látok, se közelebb, se messzebb, mint a kisbabák. Ha olvasok, le kell vennem a távollátó szemüvegemet, és beállítani ezt a tulajdonképpen kényelmes, optimális távolságot. Az olvasnivaló, mint az anyatej, szétárad bennem, csillapítja az egyébként csillapíthatatlan betűéhségemet. Nem mosolyog a fiú, akitől az órát kérdezem, én sem mosolygok, csak bólintok és megköszönöm a segítséget, komoly dolog az idő, ha a kétórás uszodajegyem lejár, fizethetem a pótdíjat.
Hozzáöregedni a testhez, visszazuhanni az időtlenségbe, mint az Aldzheimer-kórosok, amikor már minden óra siet. A világ szépsége abban rejlik, hogy előbb-utóbb elhervad benne minden, ami örökéletűnek tűnik. Gyerekkoromban, ha virágot láttam, el tudtam dönteni, hogy igazi-e. A mai művirágok zavarba ejtően hasonlítanak az igaziakra, de elég megtapogatni a leveleiket, s a lelkesedésünk, hogy milyen szépek, azonnal alább hagy. Milyen sokan tartanak mégis ilyen szépséghamisítványokat az otthonukban. Úgy írom ezt, mintha különb lennék. Én, aki jó ideje beköltöztem Platón barlangjába, nincs az a valóság, ami ki tudna mozdítani innen.
Egy könyv van, idéz valakit Borges (utána kell néznem, hol, melyik esszéjében), azt az egy könyvet írjuk mindannyian. Ha így van, az olvasónak is, akármit olvas, tudnia kell: egyetlen könyv lapjait forgatja.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
