Örülök, ha nem szakad meg az eszmecsere. Talán mások is kedvet kapnak hozzá, hiszen az ember természeténél fogva "zoon politikon": hajlamos arra, hogy ne csak magával, hanem a közjóval is foglalkozzon (Arisztotelész legalábbis így hitte).
És természetesen tudok várni -- erre a képességre én úgy tekintek, mint egy kiveszőben lévő, védett állatfajtára (a koronavírus és hasonló megváltó rémségek talán újra divatba hozzák.) Az időm, mint cseppben a tenger. Just take you're time and save that time for US.
És ha időd engedi, hallgasd meg az egyik kedvenc számomat. Másnak (a többi olvasónak) is ajánlom, csak, mert szép.
Szerdán hajnalban 91 lakónk és 4 kolléga mintavételére került sor. Mind a 95 személy, így magam is negatív lelettel büszkélkedhet. Ellenben az az ügyfél aki miatt ezt meg kellett tenni, aznap már bujkálni kezdett. Szegényt most körözik. :(
Ez a nap tök jó volt! Mivel március óta bujdokol a vírus elől a fodrászom Marika, ezért kénytelen voltam a neten fodrászt nézni, mert már kínos volt a helyzet, így a Barber King Hungary című műintézménybe jutottam, amit mindig is el akartam kerülni, félve a borbélynak nevezett egyen-hímfodrászok hadától rám törő díszkomfort érzés miatt. Természetesen kifogtam egy jóképű, széttetovált, mogorva fiút, Sanyikát, aki nulla bájcsevejben részesített az én drága Marikához viszonyítva, ellenben zseniálisan ügyesen és gyorsan vágott, olyan kiigazításokat eszközölve kérés nélkül, amikre Marika minden könyörgés ellenére azt felelte, hogy lehetetlen, s a tetejében a forgóimat vádolta. A végeredmény köröket ver Marikára. Úgyhogy Marikát érdemei elismerése mellett elbocsájtottam tisztségéből és felvettem Sanyikát.
Nagyon fontos dolognak tartom, hogy merjünk ilyen kérdésekről is beszélni, anélkül, hogy attól kellene félni, hogy megvetés tárgyai leszünk, kiesünk olyanok kegyeiből, akikhez tartozunk (vagy tartozni szeretnénk). Hogy valakinek folyton magyarázkodni kell, az tényleg nagyon fárasztó lehet, de azt tartom a kisebbik bajnak, amennyiben a másik fél hajlandó meghallgatni, és azt látod a szemében, hogy egészében véve embernek tekint (ad absurdum még szeret is) a politikai nézetkülönbség ellenére, nem néz szörnyetegnek.
Én viszonylag jól viselem, ha egy környezetben ellenségként élnek meg, csak mert nem mindenben képviselem ugyanazt, mint az illető környezet. Az egész eddigi életem így telt. Akármilyen „csapatba” kerülök, valaki szemében mindig a „másságot” képviselem. A férjem tekintélyes polgári és nemesi múltra visszatekintő családjában hol prolinak, hol parasztnak bizonyulok, de még cigánynak is néha (hozzáteszem: egyre kevésbé, de ezt most nem fejtem ki), az úttörőcsapat, a KISZ és a Párt mindent látó szeme a vallás mételyével megfertőzött, veszélyes elemnek nézett, az ország egyik legjobb gimijében hiába tanultam megfeszített szorgalommal, annak csak a tanárok örültek, a helyi elit gyerekei közé sosem kerültem be, a többiek meg azt nem bírták, hogy „buzgó mócsing” vagyok ahelyett, hogy velük lógnék, cigiznék és iszogatnék. Most meg, akárhova megyek, egyik helyen, ha kiderül, hogy nem csípem Orbánt, azonnal bekerülök a „liberók” közé, a másik helyen, ha Jézus nevét kiejtem, Torquemada egyenes leszármazottjának tekintenek (nem mindenütt). A férjem apai nagymamája, amikor először találkoztunk, azzal kezdte az ismerkedést, hogy ugye nem vagyok zsidó. Amikor megtudta, hogy görög-katolikus vagyok, elsötétült az arca. Na de, azok legalább okosak, nyugtatatta meg magát végül. (Aztán túlléptünk ezen, és jól megvoltunk együtt, mert habitusra passzoltunk egymáshoz.) Rengeteg példám van még. Regényt lehetne írni arról, hogy mikor, hol, hogyan éreztem magam outsider-nek. Kezdhetném mindjárt a születésemmel. Hogy ki konzervatív (a tiszta, valódi értelmében), ki nem az, és hogy mit jelent baloldalinak lenni (a fogalom tiszta, valódi értelmében, és nem a vulgármaterialista formájában), erről kellene még sokat beszélgetni (vitatkozni is akár, a vita tiszta, valód értelmében, és nem egymás pocskonidázása, leköpködése formájában). Mert óriási a katyvasz. Április 12.
Kedves E. M. B.!
Sok gondolat de főleg emlék kavarog bennem. Sajnos, késő van, és fáradt vagyok, lehet, hogy nem leszek képes igazán érthetőn megfogalmazni, hogyan viszonyulok az általad felvetett kérdésekhez. Mindenesetre: szeretném, ha nem bántásként élnéd meg, hanem inkább az irántad (gondolataid iránti) figyelem és tisztelet jeleként (hogy fontosnak tartom, amit írsz, és nem akarom elengedni a „fülem” mellett.)
Én a transzcendensre odafigyelő környezetben nőttem fel. Még járni is alig tudtam, görög-katolikus nagyanyám (apám anyja) elvitt magával minden vasárnap a templomba. Előbb tanultam meg egyházi énekeket kántálni a nénikkel, mint az óvodában Várnai Zseni- vagy Zelk Zoltán-verseket szavalni. Vagy a Mikulás és a Kisjézus helyett szovjet mintára télapóról énekelni (gyedmaróz). A görög-katolikusok a Miatyánkot is éneklik, a mai napig úgy szól bennem, akkor is, amikor reformátuséknál „csak” szöveggel mondjuk fel. Az iskolában a gyerekek megválasztottak kisdobos őrsvezetőnek, másnap leváltottak, mert (figyelmes szüleik) megtudták, hogy a nagymamám beíratott hittanra. Kilenc éves koromban úgy mentem iskolába, hogy az Istennel beszélgettem útközben (mágikus istenképem volt még akkor).
Apa, anya, család (minimum három gyerek) – ez volt a minta. Az anyai nagymamám, aki a mai napig a legfőbb példaképem, katonás rendet tartott, mindennek helye volt, határozott értékeket közvetített, azokból jottányit nem engedett, ilyen szempontból maga volt a megtestesült autoritás, a laisser faire- nevelés szóba sem kerülhetett. Takarékos volt, környezettudatos és mérhetetlenül puritán. De az értékeket és a szabályokat olyan türelemmel és szeretettel tudta közvetíteni, hogy úgy éreztük, Mama háza a földi paradicsom. Amit tudok, és ami jó bennem, mind tőle tanultam. Kis túlzással. Ő református volt (annak keresztelték), de nem járt templomba, nem ő tanított meg imádkozni. Hanem a másik nagymamám, akiről lehet jót is mondani, de a szeretet szobrát nem róla mintáznám. Ha Jézusra gondolok, arra, amit képvisel számomra (úgyis Húsvét van, talán nem baj, ha megemlítem), azt sokkal inkább tudom kötni az anyai nagymamámhoz, pedig nem ő vitt templomba és nem ő járatott hittanra. A transzcedenshez való tágabb viszonyomat paradox módon mégis az apai nagymamámnak köszönhetem. Hosszú lenne most leírni, hogyan. Csak ennyit: akármilyen nagy intrikus volt, a matérián túli világhoz a kezdő lépéseket mégis csak vele tettem meg.
Mindezt azért írtam le, hogy érzékeltessem: a background-om nem materialista, nem ateista.
Életem tengelyét, ha belegondolok, konzervatív értékek adják: családközpontú vagyok, keresztény erkölcsi alapokon állok, szeretem a rendet, puritán háztartást vezetek, a gyerekeimtől elvárom, hogy betartsák az emberi együttélés szabályait, elég pontosan le vannak jelölve a határok, amelyeken nem léphetnek túl. Igyekszem türelemmel és szeretettel közvetíteni mindezt. Nem mindig sikerül. Néha túllövök a célon, mert lobbanékony vagyok, és nem mindig vagyok következetes. Tudok felesleges fájdalmakat okozni.
Nem szeretnék visszamenni a szocializmusba. Túl sok minden volt ott tilos. Túlságosan meg volt mondva, mit szabad és mit nem (autoritás?). Túlságosan rossz érzés volt nekem, amikor a hittan miatt hátrányba kerültem. Az, hogy nyolcadikban a szomszéd település görög-katolikus papjának a feleségével (mi ketten a két „megtűrt”) adtunk be egy pályázatot a megyei hagyományőrző úttörőversenyre az osztályunk nevében, és meg is nyertük (mi lettünk a megyei elsők), a kor cifraságaihoz tartozott. A fentiek ellenére (vagy éppen a fentiek miatt) nem vagyok Fidesz-szavazó. Ami nem jelenti azt, hogy a Vörös Hadsereget visszasírnám.
Azt sem sírom vissza, hogy az apai nagyapám a németek oldalán harcolva egy felrobbant híd mellett vesztette az életét. (Apám ötéves volt.)
Zárójelet nyitok. Az anyai nagyapám szerelmes volt a nagymamámba, akivel Nagyváradon ismerkedett meg. Képes volt emiatt otthagyni a háborút. Dezertált. Előbb a németek akarták lelőni (a szökésért), aztán a románok (mert amíg harcolt, a németek oldalán harcolt), majd az oroszok (mert amellett, hogy amíg harcolt, a németek oldalán harcolt, a románokkal való találkozás után ijedtében még egy halott német katona tetves ruháját is magára szedte). Túlélte mindegyiket, mert egy dolog hajtotta meg akarta találni azt a lányt, akiből a nagymamám lett. De a szökése azt jelentette, hogy engedetlen volt. Fittyet hányt az autoritásnak. Zárójel be.
Először nem akartam hozzá(d)szólni. Kiemelem azt a pár mondatot, ami miatt végül rászántam magam a megnyilvánulásra:
„Evidenciaként kezelik, hogy minden kolléga baloldali és/vagy liberális. Ha kiderül ennek ellenkezője, akkor magyarázkodnia kell. Ez engem már borzasztóan fáraszt. Azért szeretek tehát az álláspontomról nyilatkozni, hogy kiderülhessen a környezet számára, hogy a konzervatív vagy a kormánypártra szavazó lény is egyszerű ember, nem pedig valami szörny).”
Ezt én nagyon át tudom élni, mert velem pontosan ez szokott történni, csak a másik oldalról. A keresztény alapjaim miatt olyan körökben forgok, ahol a fordítottja zajlik: Evidenciaként kezelik, hogy mindenki jobboldali és/vagy Fidesz-szavazó. Ha kiderül ennek ellenkezője, akkor magyarázkodnia kell. Ez engem már nem fáraszt annyira, mint régebben, mert amikor csak tehetem, megpróbálok az álláspontomról nyilatkozni, hogy kiderülhessen a környezet számára, hogy a baloldali és konzervatív értékeket egyaránt képviselő, nem kormánypártra szavazó lény is ember, nem pedig valami szörny.
Hozzáteszem: gyávának éreztem magam, amíg nem szóltam meg. És hazugnak, aki megtéveszt másokat. Még behódolónak is. Amikor először elmondtam, hogy más vagyok, mint amilyennek hisznek, azt hittem, soha többé nem állnak szóba velem. Nem így történt. Sokkal jobb lett a viszony. Mert amúgy szeretnek. Én is őket. Hiszen egy embert nem csak a politikai nézetei határoznak meg, amelyek akár változhatnak is, akár gyökeresen is (lásd Saulból Pál).
Nincs okom, csak késztetésem. Észrevettem, hogy írással foglalatoskodó körökben (is) illik liberálisnak vagy szociáldemokratának lenni, de legalábbis mentegetőznie kell annak, aki konzervatív, vagy a jelen pillanatban nem foglal el elutasító pozíciót a kormányzattal szemben. Nem szeretnék napi politikai szinten megnyilvánulni itt. De ez még a szakterületemen is így van. Evidenciaként kezelik, hogy minden kolléga baloldali és/vagy liberális. Ha kiderül ennek ellenkezője, akkor magyarázkodnia kell. Ez engem már borzasztóan fáraszt. Azért szeretek tehát az álláspontomról nyilatkozni, hogy kiderülhessen a környezet számára, hogy a konzervatív vagy a kormánypártra szavazó lény is egyszerű ember, nem pedig valami szörny. Egyetlen (kulcsfontosságú) aspektust emelnék ki a számos, számomra fontos sajátosság közül. A nemzetek feletti hitelintézetek "segítségnyújtásának" kerülése. Ezekkel párhuzamosan olvasni érdemes még Edmund Burke Töprengését, Scruton könyveit, Mannheim: A konzervativizmusát, Paul Johnson írásait is. De ígérem, hogy vigyázom magamra is és az ügyfelekre is! :)
Kedves Etzel, jó ez a világkép vállalás, biztos jó okod van rá. A 35. bejegyzésed utolsó bekezdése nagyon rosszul esett, nyugtalanságot keltett bennem, csak ezért reagáltam. Egy olyan okos fiatalember, mint Te, akiről korábban is tudtam, hogy hajléktalan ellátásban, a társadalom mélyrétegében dolgozol, mi okból minősítheti a legkiválóbb adminisztrációnak a jelenlegi ország vezetőket? Nekem nagyon rossz a közérzetem ebben a kultúrában. Elő fogom venni a filozófia jegyzeteimet és újraolvasom a régi, kedves, okos demokrácia felfogásokat, vissza a tiszta forrásokhoz, hogy gyógyuljon a lelkem. Most hogy van rá idő előveszem Montesquieu-t a hatalmi ágak szétválasztásáról, Arisztotelésztől a Politikát és Hobbes-től a Leviatánt vagy a Tamás és a farkasok-at. M. Auréliust mindig. Nagyon vigyázz az egészségedre.
Teljesen furcsa mert én kamaszként (és nagyjából addig a liberalizmus) kicsit később (és elég rövid ideig) pedig a szociáldemokrácia hívének fogtam fel magam. Aztán az volt a hétköznapi tapasztalatom, hogy a legtöbb szembejövő liberális sokkal autoriterebb, és a legtöbb szembejövő szociáldemokrata sokkal önzőbb, mint a legtöbb szembejövő konzervatív. Ez az élettapasztalat arra sarkalt, hogy a fenti politikai filozófiák hivatkozott szerzőit is olvasgassam, és bizony ennek tapasztalata is úgy összegződött bennem, hogy a legtöbb szembejövő konzervatív szerző emberibb mint a két nagy mesterséges ideológia képviselői, leginkább azért mert nem gondolják azt, hogy a világot méretre kell szabni és nem folytatnak ádáz küzdelmet az ember veleszületett transzcendencia, és az ahhoz szorosan hozzátapadó autoritás igényével, azaz készek elosztani az autoritást miközben persze állítják annak szükségességét. Ez az én tapasztalatom de nem vonom kétségbe mások másféle tapasztalatait. Mindezt egy szociális intézményben csücsülve írom, ahol hajléktalan nőkkel foglalkozom maszkban, kesztyűben, beizzított lázmérővel, egy elkülönített koronás fővel.
Kedves Etzel, szerintem a történelem organikus, a konzervativizmus nem változik. Kritikus eszmeáramlatok célpontja 1789-óta. A társadalmi egyenlőtlenség természetes és megszüntethetetlen voltának elfogadása miatt mindig "oltogatni" fogják. Az én tapasztalatom szerint a magyarországi konzervativizmus fő jellemzője az önzés. A konzervativizmus habitus, jellem, önkép, attitűd alacsony fokú társadalmi szolidaritással. Egy szűk réteg terméke. Nem is észleli a gyámság alá vett járadékból, járulékból élő, közmunka béres réteg. Egy másik réteg lehet megrendelné interneten, csomagban, garanciával, szavatossággal, rendszerezett programmal, ha a politika, mint termék tartalmazna valami közérthető hasznot a konzervativizmusból.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
