Végtelenül lelkiismeretes és tiszteletreméltó ez a fiatalember, ahogy higgadtan elvégzi a munkát, a nagy puzzle kirakásával (helyettünk is, értünk is). Lehet persze a tudomány, az állam, a média, a képzelt józan ész, az optimizmus és csomó minden szemszögéből őrültnek titulálni (bár semmi jele az ilyesminek, csak higgadt logikus és gyakran túl részletes magyarázatoknak) de azzal nem leszünk beljebb. Inkább csatlakozzunk ahhoz az immár több mint 200 000 emberhez aki megtekinti a nagy munkával és szerénységgel előállított anyagot és elgondolkozik rajta.-
-Nem. Nem kell elfogadni. De töprengeni rajta felettébb érdemes. Hogy matektanárunk (becenevén Tuppancs) szavajárását idézzem: "Gondolkozzunk emberek, mert az nem tilos" Éljen (amíg tud) a szólás szabadsága! Vitatkozzunk vele, pontról pontra, készítsünk reakcióvideót, hívjuk ki vitatkozni. Szerezzük vissza valamennyiünk számára a vitatkozás, a kételkedés, a véleménycsere jogát. Ne hivatkozzunk puszta autoritásokra, érveljünk. Attól maradunk emberek, ebben a furcsa, sötét korban, amely újra értelmezi, és trónra emeli a nagy Leviatánt.
Nem volt kötelező az influenza, a H1N1, a csirkenátha stb. elleni oltás sem. Az embernek a saját teste feletti önrendelkezéséhez való jogát felfüggeszteni és ezzel egyetérteni NÁCIZMUS. És pont. Az összes orvos barátom, az is aki elsőként beadatta magának az oltást, szintén ezt gondolja.Több forog itt kockán a nyamvadt életünknél, halló!
Megrendítő, hogy a történelem ismeretében mennyi naivitás lakik még az emberekben. Ha akarom, akkor ez szép. Ha akarom, akkor ez életveszély. Ha akarom, akkor mindkettő. Süssünk hógolyót!
Gyula! Miért kell Pálóczival tematizálni? Miért kell villámgyorsan megszabadulni a tulajdonrésztől? Nem fér el? Miért nem lehet elajándékozni? Tudom én könnyen beszélek, mert jóval nagyobb tulajdonrészt adtam el könnyen Imrének. Miért nem tudsz egy hónapot aludni erre az egészre? Nem számonkérés, csak kérdés.
Egy oltásom sem volt eddig. Most mattot adtak nekem. Rendszeresen járok vallási rendezvényekre, moziba, színházba, múzeumba, állatkertbe, cirkuszba és mind a főállásomban mind a mellékállásomban mint szociális munkás rengeteg rossz egészségi állapotban lévő emberrel találkozom. Csoportfoglalkozásokat is tartok nekik ahol megegyezés alapján a legtöbbször sem az ügyfelek sem én nem viselünk maszkot. Gyakran teszteltek. Se pozitivitás, se régi vírusfertőzés nyoma. Most mégis az elsődleges munkahelyem kényszerít az oltásra. A fenntartó, a fővárosi önkormányzat 45 napot adott a Budapesti Módszertani és Szociális Központ összes alkalmazottjának arra, hogy beadassák maguknak valamelyik vakcinát; ha nem, akkor első lépésként fizetés nélküli szabadságra küldik őket, és nyilvánvaló, hogyha a fizetés nélküli szabadság maximális időkorlátja kimerül, megszüntetik a jogviszonyt. A team-ben 14 ember közül csak ketten nem vagyunk beoltva. Tanácstalanok vagyunk és az egzisztenciális szorongatottság miatt nyilván hajlunk arra, hogy beadassuk az általunk leggyengébbnek tartott változatot; ami persze erős bűntudattal jár együtt, hiszen eddig ellenálltunk és nem értünk egyet sem a kultúrjakobinizmussal sem a medikálfasizmussal. Nagyon rafinált módon van felépítve ez az egész globális trenírozás. Rétegenként pucolnak bennünket, mint a hagymát. Azt hiszem, hogy valójában a testünkbe való folyamatos állami beavatkozás gondolatához és gyakorlatához (a tested az államé/az állam a nagytőkéé) akarnak hozzászoktatni, egyben folyamatosan tesztelve a módszertant, az ellenállást, és annak kezelését (nekik mindegy, hogy önként és dalolva, a szádat húzva, fenyegetés hatására engedelmeskedsz-e). A világkormány a tematikák árnyékkormányaként épül fel, átnyúlva a politikai de ami még meglepőbb, a gazdasági érdekek és szövetségek felet is, helyesebben keretezik azokat. Három-négy nagy téma mentén építkeznek, ám valójában egyetlen igazi cél van, az egyén kiszolgáltatottságának totalizálása, egyfajta negatív totalitarizmus valósul meg, amelyben a jog, a hatalom arcai, a gazdasági momentumok képlékenyek, alakíthatóak, különféle módon kommunikálhatóak a bennfentesek számára, azonban a választópolgárok, egyének stb. alávetettsége a totalitárius diktatúrákéval azonos fokú, ha nem elementárisabb és hatékonyabb.
Beültem az "Utolsó éjszaka a Sohóban" -című filmre. Kiválóan elkészített propagandaanyag arról, hogy a férfiak (leszámítva a nem fehéreket) gonoszak. Azaz semmi új, a propagandagépezet teszi a dolgát. Gyakorlatilag nincs olyan film ebben az évben (legyen bár ócska horror vagy kosztümös történelmi, az általam megnézett közel húsz produkcióból) ami kihagyná a píszí, a gender studies, a feminizmus stb. üzeneteit. (Üzenet alatt értsük a szélső kultúrbaloldali leegyszerűsítés és kiforgatás összes lehetséges módozatát.) A művészet, de a szórakoztatás sem ezt célozta eredetileg. Gyalázat ami történik. A művészet, a történetmesélés és a lélektani dimenzió nyilvános kivégzése a vélelmezett/kreált társadalmi igazságosság jegyében. Szégyellje magát mindenki aki ebben részt vesz! A jobboldali szélsőség elsősorban az ember testét akarja elpusztítani, a baloldali szélsőség elsősorban a lelkét, az egyiknél a lélek a másiknál a test pusztulása a járulékos elem. Az ember szomorúan sóhajt fel, hogy "Csak a társadalmi igazságosságtól mentsen meg minket a Jóisten!" És nem, az újsütetű a társadalmi igazságosság jegyében gyakorolt társadalmi igazságtalanság, nem helyettesíti a régi jó transzcendens/organikus igazságot (igazságtalanságot).
Közönséges rendőrségi eset volt: egy autó reggel négykor a Žitná utcában elütött egy részeg öregasszonyt, és továbbhajtott. Dr. Mejzlíknek, a fiatal rendőrfogalmazónak, most ki kellett derítenie, hogy melyik autó volt az. Ilyen fiatal fogalmazó komolyan szokta venni a kötelességét. - Hm - szólt a 141. számú rendőrhöz -, szóval maga háromszáz méter távolságról egy gyorsan hajtó autót és a földön egy emberi testet látott. Mit csinált legelőször? - Először is az elgázolthoz futottam, hogy elsősegélyben részesítsem. - Először is meg kellett volna állapítania az autó rendszámát - morgott dr. Mejzlík -, és csak azután törődni a vénasszonnyal. De lehet - tette hozzá, ceruzájával a hajába turkálva -, hogy én is azt tettem volna, amit maga. Tehát az autó számát nem látta; és egyébként az autóra vonatkozólag?... - Azt hiszem - felelte a 141. számú rendőr -, hogy sötét színű volt. De lehet, hogy kék vagy vörös. A kipufogóból kitóduló gáz miatt nem láttam jól. - Ó, Jézusom, hát akkor hogyan állapítsam meg, hogy melyik kocsi volt az? Menjek talán oda minden egyes sofőrhöz, és kérdezzem meg tőle: kérem szépen, nem gázolt el véletlenül egy öregasszonyt? No, mondja meg, mit csináljak most? A rendőr az alárendelt szerv tanácstalanságával vonta meg a vállát. - Kérem - mondta -, egy tanú jelentkezett nálam, de az se tud semmit. Itt vár kint. - Hát vezesse be - morgott dr. Mejzlík kedvetlenül, és hiába igyekezett valami okosat kiolvasni a sovány jegyzőkönyvből. - Kérem a nevét és lakcímét - mondta gépiesen, rá se nézve a tanúra. - Jan Králík, műegyetemi hallgató - jelentette ki a tanú szilárd hangon. - Ön, uram, jelen volt, amikor egy ismeretlen autó ma reggel négy órakor elütötte Božena Macháčkovát? - Igen, jelen voltam, és meg kell mondanom, hogy a sofőr a hibás. Kérem, fogalmazó úr, az utca egészen üres volt, és ha a sofőr a keresztezésnél lassított volna... - Milyen messze volt ön onnan? - szakította félbe dr. Mejzlík. - Tízlépésnyire. A barátomat kísértem el a... a kávéházból, és mikor a Žitná utcába értünk... - Hogy hívják a barátját? - szakította félbe újra dr. Mejzlík. - Nem látom a nevét itt a jegyzőkönyvben. - Jaroslav Nerad, költő - mondta a tanú kissé büszkén. - De ő aligha mondana önnek valamit. - Miért ne mondana? - morgott dr. Mejzlík, belekapaszkodva a szalmaszálba. - Mert ő olyan... olyan... költő. Mikor az a szerencsétlenség megtörtént, sírva fakadt, és rohant haza, mint egy kisgyerek. Szóval, amikor a Žitná utcához értünk, hátulról őrült sebességgel egy autó közeledett... - Mi volt a rendszáma? - Azt nem tudom, kérem. Nem figyeltem meg. Én csak azt az őrült sebességet figyeltem, és éppen azt gondoltam, hogy... - És milyen volt az a kocsi? - szakította félbe dr. Mejzlík. - Négyütemű robbanómotor - mondta szakértelemmel a tanú. - Az autómárkákban persze nem ismerem ki magam. - És milyen színe volt? Ki ült benne? Nyitott volt vagy csukott? - Nem tudom - mondta a tanú megütődve. - Azt hiszem, hogy valami fekete kocsi volt; de pontosabban nem figyeltem meg, mert amikor a baleset történt, azt mondtam Neradnak: Nézd, ezek a pimaszok elütnek egy embert, és még csak meg se állnak! - Hm - szólt dr. Mejzlík elégedetlenül -, ez ugyan egészen helyénvaló és indokolt erkölcsi reakció, de én jobban örülnék, ha megfigyelte volna az autó rendszámát. Uram, borzasztó, hogy az emberek mennyire képtelenek megfigyelni valamit, ön persze tudja, hogy a sofőr a hibás, ön helyesen véli, hogy az emberek pimaszok, de a számot nem nézi meg. Ítélkezni mindenki tud, de rendesen, tárgyilagosan megfigyelni valamit... Köszönöm, Králík úr, köszönöm, nem tartóztatom tovább. Egy óra múlva a 141. számú rendőr becsöngetett Jaroslav Nerad költő szállásán. "Igen - mondta az asszony, akinél Nerad lakott -, a költő itthon van, de alszik." A költő az ajtóból a rendőrre meresztette apró, meghökkent szemét, sehogy sem tudott rájönni, mit követett el. A végén mégis megértette valahogy, miért kell a rendőrségre mennie. - Okvetlenül el kell mennem? - kérdezte bizalmatlanul. - Én ugyanis semmire sem emlékszem; éjszaka kicsit be voltam... - Rúgva - segített a rendőr megértően. - Uram, én sok költőt ismerek. Hát akkor öltözzön fel; megvárjam? Aztán a költő és a rendőr beszélgetésbe mélyedt; az éjszakai lokálokról, az életről általában, a mennybolton tapasztalható különös jelenségekről és sok egyéb dologról csevegtek; csak a politika volt mindkettőjük számára idegen. Ilyen barátságos és tanulságos beszélgetés közben érkeztek meg a rendőrségre. - Ön Jaroslav Nerad - szólította meg dr. Mejzlík a költőt. - Tanú úr, ön jelen volt, mikor egy ismeretlen autó elütötte Božena Macháčkovát. - Igen - sóhajtott a költő. - Meg tudná mondani, milyen volt az az autó? Hogy nyitott volt-e vagy csukott, milyen volt a színe, ki ült benne, és mi volt a rendszáma? A költő erősen gondolkodott. - Azt nem tudom - mondta -, nem figyeltem meg. - Nem tud visszaemlékezni semmi apróságra sem? - próbálkozott dr. Mejzlík. - Á, dehogy - felelte a költő őszintén. - Én ugyanis egyáltalán nem figyelek az apróságokra. - Hát kérem - fordult feléje dr. Mejzlík ironikusan -, mit figyelt meg egyáltalában? - Azt az egész hangulatot - felelte a költő bizonytalanul. - Tudja, azt az elhagyatott utcát... olyan hosszú utca volt... hajnalban... és ahogy az az asszony ott fekve maradt - s itt a költő hirtelen felugrott. - Hiszen én erről írtam is valamit, amikor hazaértem! - Kotorászni kezdett a zsebeiben, és kihúzott egy csomó borítékot, számlát és egyéb hasonló holmit. - Nem, nem ez az - morogta -, ez se az... Várjunk csak, talán ez lesz az - szólt reménykedve, miközben valami boríték hátlapját nézegette. - Adja ide - szólt dr. Mejzlík barátságosan. - Nem sokat ér - szabódott a költő -, de ha akarja, felolvasom. Lelkesen tágra nyitotta szemét, és a hosszú szótagokat éneklő hangon elhúzva, szavalni kezdett:
Komor színű házak menete: egy, kettő, állj! a hajnal játszik mandolinján miért pirulsz, leánykám? 120 HP géppel rohanunk a világ végére vagy Szingapurba megállj, megállj, a gép repül nagy szerelmünk a porban fekszik a leány letört virág hattyúnyak, kebel, dob és cintányér miért sírok egyre?
- Ennyi az egész - jelentette ki Jaroslav Nerad. - Kérem szépen - kérdezte dr. Mejzlík -, mi legyen ez? - Hát az autóbaleset - csodálkozott a kérdésen a költő. - Mi az, talán nem világos a vers? - Attól tartok, hogy nem - vélekedett dr. Mejzlík bíráló hangon. - Én valahogy nem tudom kiolvasni ebből, hogy július 15-én reggel négy órakor egy ilyen és ilyen számú autó a Žitná utcában elütötte Božena Macháčková ittas állapotban levő koldusasszonyt, a sebesültet az Általános Kórházba szállították, ahol a halállal küzd. Ezekről a tényekről az ön verse, uram - amennyire alkalmam volt megfigyelni -, nem tesz említést. Hát így áll a helyzet. - Ez csak a nyers valóság, uram - felelte a költő, és megdörzsölte az orrát. - De a vers... az a belső valóság. A vers szabad, szürreális képzetek egymásutánja, amelyet a valóság a költő tudata alatt életre hív, érzi? Látási és hallási asszociációk sora. És az olvasónak alá kell vetnie magát ezeknek az asszociációknak - jelentette ki Jaroslav Nerad szemrehányó hangon. - Akkor megérti őket. - Kérem - robbant ki dr. Mejzlík. - Vagy várjunk csak. Adja csak ide az ópuszát. Köszönöm. Hát itt az olvasható, hogy, hm: "Komor színű házak menete: egy, kettő, állj!" Most legyen szíves megmagyarázni... - De hiszen ez a Žitná utca - mondta a költő nyugodtan. - Két olyan házsor, tudja? - És miért nem például a Národní út? - kérdezte dr. Mejzlík kétkedve. - Azért, mert az nem olyan egyenes - hangzott a meggyőző válasz. - Jó. Gyerünk tovább. "A hajnal játszik mandolinján." - Na jó, legyen. "Miért pirulsz, leánykám?" - Mondja, kérem, hogy kerül ide egy lány? - A hajnalpír - felelte a költő lakonikusan. - Aha, bocsásson meg: "120 HP géppel rohanunk a világ végére" - Nos? - Alighanem akkor ért oda az autó. - És 120 lóerős volt? - Azt nem tudom; ez azt jelenti, hogy gyorsan hajtott. Mintha a világ végére akarna repülni. - Ja úgy. "Vagy Szingapurba" - Az istenért, miért éppen Szingapurba? A költő vállat vont. - Azt már nem tudom. Talán azért, mert ott malájok laknak. - És miféle kapcsolat fűzi azt az autót a malájokhoz? He? A költő leverten izgett-mozgott. - Lehet, hogy az a kocsi barna volt, nem gondolja? - mondta gondolataiba merülve. - Valami barnaságnak feltétlenül kellett ott lenni. Különben miért írtam Szingapurt? - No látja - mondta dr. Mejzlík -, az a kocsi vörös volt, meg kék, meg fekete. Most melyik színt válasszam? - Válassza a barnát - ajánlotta a költő. - A barna kellemes szín. - "Nagy szerelmünk a porban fekszik, a leány letört virág" - olvasta tovább dr. Mejzlík. - Ez a letört virág a részeg koldusasszony? - Hát csak nem fogok részeg koldusasszonyról írni a versemben? - szólt a költő sértődötten. - A koldusasszony egyszerűen nő volt, érti ezt? - Aha. És mi ez itten: "Hattyúnyak, kebel, dob és cintányér." Ezek szabad asszociációk? - Mutassa - mondta a költő meglepetten, és a papír fölé hajolt. - Hattyúnyak, kebel, dob és cintányér - mit akar ez jelenteni? - Éppen azt kérdezem én is - morgott dr. Mejzlík sértően. - Várjon csak - gondolkodott a költő - valaminek kellett ott lenni, ami ilyesmire emlékeztet... Ide hallgasson, nem emlékezteti önt néha a kettes szám hattyúnyakra? Nézze - és ceruzával egy 2-est írt a papírra. - Aha - mondta dr. Mejzlík figyelmesen. - És mi a kebel? - Az a 3-as két kis ív, igaz? - magyarázta a költő. - Még dob is van itt meg cintányér - mondta a rendőrtisztviselő feszülten. - Dob és cintányér - gondolkodott Nerad, a költő -, dob és cintányér... az talán az ötös lesz, ugye? Nézze - mondta, és egy 5-öst írt le. - Ez a has itt a dob, és a cintányér fent van! - Várjon - mondta dr. Mejzlík, és egy papírra ezt a számot írta: 235. - Biztos benne, hogy annak az autónak a száma 235 volt? - Én nem figyeltem meg semmiféle számot - jelentette ki Nerad, a költő, határozottan. - De ilyesvalaminek kellett ott lenni, különben hogyan került volna ez bele a versembe? - kérdezte csodálkozva, és tovább töprengett a költeményén. - De tudja, ez a két sor a legjobb az egész versben. Két nap múlva dr. Mejzlík meglátogatta Neradot; a költő ezúttal nem aludt, hanem valami lány volt nála, hiába keresett üres széket, hogy hellyel kínálja meg a rendőr-tisztviselőt. - Én már megyek is - mondta dr. Mejzlík. - Csak meg akartam mondani, hogy annak az autónak a rendszáma valóban 235 volt. - Milyen autónak? - lepődött meg a költő. - Hattyúnyak, kebel, dob és cintányér - fújta gondolkodás nélkül dr. Mejzlík. - És Szingapur is stimmelt. - Aha, már tudom - eszmélt fel a költő. - No látja, hát ez a belső valóság. Felolvassak magának még néhány verset? Most már meg fogja érteni őket. - Majd máskor - szólt gyorsan a rendőr-tisztviselő. - Ha majd megint ilyen esetem akad.
