NAPLÓK: Egy Bőrharis Legutóbbi olvasó: 2024-11-23 03:51 Összes olvasás: 34712| 34. | [tulajdonos]: ápr.5. után | 2003-04-06 14:46 | Megvolt a születésnap, bezsebeltem az ajándékokat, csak azt a doboz Finnlandia cukorkát sajnálom, amiből egy szemet sem ehettem, tekintve gyógyszerfogyasztásom. :)
Most kéne számvetést csinálni? Egyelőre gépelek, hátha összeszedem lelkierőm, és lemegyek egy doboz cigiért.
Tegnap hazaugrottam szüleimhez, meglepően kedvesen fogadtak, az egész család családszerűen viselkedett. A kutyát is egyre jobban kedvelem, eleinte csak a büszkeség érzését adta, ha foglalkoztam vele, hogy lám, veszedelmes harci eb, én meg szinte megsimogattam, most már-már szeretem bolondos ragaszkodását gazdáihoz, rettegését az újbóli elhagyástól (annak idején öcsémék az utcán szedték össze kölyökként), és bátran dögönyözöm. Azért félek, hátha egyszer megbolondul, és kárt tesz valakiben, de erre egy németjuhász is képes.
Amúgy családomra jellemző, ajándékba egy egész sült csirkét kaptam, és különös módon némi pénzt, ami nem utolsó dolog, mert nagyjából beletrafáltak, mire van a legnagyobb szükségem mostanában. Régebben sosem sikerült, évek óta áll a szekrényben egy komplett korpásodás elleni samponcsalád, tinktúrával, mittudomén mivel. A húsleves-rántott hús-főtt krumpli szakrális hármas is elveszette szentségét, no igen. Többször gondolkodtam már, hogy szüleink formálási hatása (szándéknak nem nevezném, mert semmi tervszerű nem volt benne) nem alakította leginkább őket magukat? Amióta elköltöztünk tőlük, mintha önálló életre keltek volna. Alapjátszmájukat, a gyerekkorunkat megkeserítő üldözött-mártír szituációt persze nem adták fel, de szüneteiben egyre kényelmesebbé teszik környezetüket, a maguk képére formálják. Rapszodikusan rámtör a rettegés, mi történik, ha egyikük meghal. Ilyenkor egész éjszaka forgolódom, egyik éjjel el is bőgtem magam. A legijesztőbb kérdés az, mi lesz a másikkal? Így növök fel, eleinte magam sajnáltam miattuk, most csak őket. Magamat már külön szoktam, csak úgy önmagamért. :)
Érdekes, valami kicsi számvetés csak kisült az egészből. A cigim is elfogyott. | |
| 33. | [tulajdonos]: versre | 2003-04-06 14:43 | A versről. Nem érzem, hogy kaptam volna rá kritikát. Talán a kurva szó erős, de egyelőre szükségét érzem ott, már ha egyáltalán szükség van a versre magára. Félek, az egész csak nyavajgás kis neoplatonista beütéssel. De hát nem véletlen, hogy a neoplatonizmus újra meg újra visszaköszön.
Gyakran érzem nyűgnek a testem, az egész hercehurcát vele, a felruházását, ápolását, igényei kielégítését, romlandó elemei karbantartását. És ráadásul az emberek ezt látják, ha rólam van szó. Még rosszabb, ez jut eszükbe nevem hallatán. A közeli kapcsolatok megadják a testtől való szabadulást, hiszen XY egy pattanással a homlokán XY, ő maga, a szarkasztikus vegetáriánus, Proust-rajongó, idealista, aki megáll minden fényképész bolt kirakata előtt, egy fajta sört iszik, nap mint nap alakul picit, és ezt az alakulást ritkán kíséri testének változása. Nem tudom, mi lenne a jó. Enni, inni, szerelmeskedni például igen gyakran jó. Néha meg nem. | |
| 32. | [tulajdonos]: már fel is keltem | 2003-04-05 12:42 | Napok óta folyamatosan elalszom. Betervezett ébredésemet túllépem, hol fél, hol másfél órával. Kínos magyarázkodni a munkahelyemen, bár mintha nem lenne fontos, mikor érek be. Félek, nálunk a személyes szabadságot, az egyes kilengéseket tolerálják, ám mikor az rendszeressé válik, és talán közös munkák kárára is, rámszólnak. No nem mintha ez olyan tragikus lenne, megtörtént már korábban is, de beindításához mindig rá kellett kérdeznem: minden rendben? Nem tudok most elképzelni ennél kedvesebb helyet, ahol dolgozni lehet.
Ma is elaludtam, két és fél órán át ment az ébresztésem céljául belőtt tévé, vissza kellene néznem, miket is fogadtam be álmomban.
Késésem még gyarapítom, hogy miközben reggeli kávémat iszom, még logolom is, mit csinálok. Most éppen gépelek. Most kortyolok a kávéból, majd szippantok a cigarettából. Most elhatározom, leírom a tegnapi nap két-három kis emlékét.
Az egyik egy Behajtani tilos táblára húzott hulahop karika. A karika közepén könnyedén átférhetett a tábla korongja, a magassággal lehetett gondja az emlékmű állítóinak. Valahogy fel kellett tornázni magukat 3-4 méter magasságra, mindenenesetre megérte.
Aztán itt van a Bim-Bam presszó. Vagyis volt, felújították. Hagyományos talponálló kocsma volt, ahol széthullott emberek itták meg a fekélyokozó mennyiségi boraikat, kint, a bejárat előtt érthetetlen tranzakciók köttettek egy zsák malterről, két doboz cigiről, egy nap kubikolásról. Most Előre 67 lett a neve, cégére szocialista jelvényre hajaz, bent élénk pirosban és sárgában úszik a helyiség, és cigányzenekar játszik. Egyéb változás nem történt.
És a tábla, amit már annyi embernek megmutattam. Az utca nevét mindig elfelejtem, lényeg, hogy a járda aszfaltjába ágyazva réztábla látszik, rajta a felirat: ÖRÜLÖK, HOGY ITT ÁLLTAM. TÓT ENDRE. Valóban fontos hely volt? Vagy ez vicc? Kellék valamihez, filmhez? Ki ez a Tót Endre? Rejtély. Jobb, mint a postafiók titkos elágazása. Ha valaki megírja, mi a megoldás, egyszerűen megharapom.
Végül pedig felteszem a tegnapi verset az Arénába, merő kíváncsiságból. | |
| 31. | [tulajdonos]: V-egy Börharis | 2003-04-04 15:10 | Nem akarok V-s naplót indítani, kritikára sem vágyom istenigazából, majd jön, ha kell, de írtam egy verset, és beszúrom ide.
Legalább nem bennem motoszkál, hanem kipakoltam az út szélére, zacsi nincs kéznél, hogy felszedjem, pfuj, az ilyenek miatt olyan városunk, amilyen. :)
Mese
Kicsi Kay szemébe ment a jég szilánkja.
S most lassú szánalommal, kék halállal,
éles-tiszta fénnyel, pókhálós homállyal
telten csillog párás szemvilága.
Szemébe nézni, mint tükörbe, mindhiába.
Csak ráncok látszanak, gerincek ferde vállal,
ennyi csak, mit domború lencséje tálal:
a biccenő valóság torzult, sánta lába.
Össze kéne tépni ezt a kurva könyvet,
Szétszaggatni furcsa-sápadt képeit,
látványától senkinek ne kelljen félnie,
és kidobni fentről, nálam úgyis könnyebb.
Mindkettőnket bár a súlyunk kényszerít,
a cél: repülve, nem zuhanva érni le.
| |
| 30. | [tulajdonos]: megint múlt idő | 2003-04-02 22:36 | Van egy kis büfé a sarkon túl, gyrost árulnak, salátát, kávét, láttam annak idején, kuszkusz is van, de vagy pénzem nem volt rá, vagy étvágyam, hát nem ettem. Szégyen, de sosem tudtam beazonosítani ezeknek a kis boltocskáknak a nemzetiségét. A Három testvér török, az fix. De van-e görög gyros? A falafel kóser-e? Szégyen, mert jómagam is megbántódnék, ha egy francia az orrnyergét dörgölve kérdezné: csevapcsicsa vagy knédli vagy mi is az? Hm, pörkölt, ah, értem.
Örültem, majd elszontyolodtam, amikor végre sikerült nemzetet rendelnem az olajos bőrű, úriember tulajdonoshoz, eligazítottak az Iraq feliratú képeslapok, amelyeket a lambériára tűztek. Persze akkor már lehetett tudni, hogy itt valami lesz, hogy pár millió ember hiába tekergeti testét, hiába fészkelődik a helyén, a labda bemegy a kapuba. Nem tudtam, mit tegyek, sajnáltam a rendkívül kedves tulajt, szerettem volna továbbra is odajárni, mintha mi sem történne, és elkerülni a látszatát, hogy paparazzi módjára meglesem. Végül nem mentem jó darabig.
Tegnap megálltam a rácsos bejárati ajtó előtt, s egy kiragasztott papíron ezt olvashattam: AZ IRAK ELLENI JOGTALAN HÁBORÚ MIATT ZÁRVA. Így, nagybetűvel. Na, most szeretnék igazán bekopogni, hogy én itt vagyok, és ha valamire szüksége lenne, vagy bármi, mert engem speciel zavar, és mi nem vagyunk olyanok. És igenis tessék majd megint mosolyogni rám, és tört magyarsággal kérdezni, miért nem jöttem sokáig, és ugye csalamádét ne, de cékla, az mehet. De nem. Én most, azt hiszem, ellenség lettem. Pedig vérbeli konfliktuskerülő vagyok, merő önzésből persze, szeressenek, ha egy mód van rá, mindenki. Hiába, nem segíthetek neki, és a fene se tudja, ha én biztosítanám együttérzésemről, mi változna. Hány ellenséggel lenne kevesebbje? Mit lehet itt tenni? | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 29. | Johann: hamarosan | 2003-04-01 12:19 | | Érkezik még a héten a Lynch-szöveg, csak a napokban kissé kevés az időm. Péntekig küldöm. | |
| 28. | [tulajdonos]: re: ajánlat | Johann: ajánlat | 2003-03-31 14:35 | Kedves Johann!
Persze, örömmel veszem, de ne a Radírfejről vagy a (most már helyesen írom) Mulholland Drive-ról, mert azokat még nem láttam. Akár ide is írhatsz, akár a címemre: borharis@primposta.com. | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 27. | Johann: ajánlat | 2003-03-31 12:32 | | Lynch nagy kedvencem. A Mulholland Drive és a Radírfej leginkább. Ha gondolod, szívesen írok pár sort róla. Szeretek beszélni a filmjeiről. | |
| 26. | [tulajdonos]: ez tegnapról | 2003-03-31 11:47 | Ha a regény az országúton vándorló tükör, a napló valami CT vagy béltükrözés lehet, bár szívemhez közelebb esik a termosz a maga abszurdságával. Kívül műanyag, az alja lecsavarható, felületén a karcolások, vágások barnán kibolyhosodnak, belseje önmaga torz képét mutatja, önmagába visszatérve. Jó lenne valami mátrixos trükkel kifordítani. Eszembe jut Karinthy Faremidója, kamaszkorom óta vissza-visszaköszön, bár cselekményét már nem tudom visszaidézni. Akkor is, azóta is álmodozom, hogy zavaros massza helyett kidolgozott, sokfazettás kristály működne bennem, csak rám jellemző módon törné a fényt. Meglehet, kidobás helyett csak ki kellene fordítanom magam.
Ma megint elaludtam, tegnap meg kellett néznem a Kék bársonyt, még sosem láttam. Moziba nem járok, videóm nincs, maradnak az éjszakai rétegműsorok, habár ebben az órában ezen az adón nem holmi szubkultúrát céloztak meg, tekintve, hogy egy hete ugyanekkor Star Trek ment. Mindegy.
Lynchről nem olvasok kritikát, egy balul sikerült, vagyis inkább céltalan, sehova sem vivő elemzés után, amit egy kocsmában próbáltam meg iziben kávészalvétára vázolni, végképp feladtam. Az Útvesztőben idősíkjai megfejtést igényelnének? Lehet, hogy nem vagyok képes felfejteni? Vagy elegendő a befogadás ilyen mélysége? A Mulholand Drive-ot nem láttam még.
Szóval a Kék bársony. Persze leütött a lábamról a pasztell és a piros-kék-sárga egymás mellé állítása, meg aztán a Batman óta nekem minden festett gonosz előképe Joker. Nem tudtam eldönteni, melyik a képregény, a fehér-rózsaszín amerikai álom vagy az erős színek, torz, beteg jellemek világa. Féltem a kitömött vörösbegytől, most is félek, s bár könnyen megeshet, élő madár volt, nekem marad kitömött tetemnek. Azt hiszem, újra megnézem, hogy választ kapjak nyugtalanító kérdéseimre, az egyes grimaszok, arckifejezések alapos vizsgálata hátha választ ad, s nem rettegek tovább, megnyugszom, hogy igen, a romlottságot láttam felvillani egy pillanatra azon a becsületes arcon. | |
| 25. | [tulajdonos]: így hétvégén | 2003-03-29 13:22 | Nem tudom, miféle napló ez. Szerettem volna, ha amolyan irányított ártatlanság sütne belőle, világra bambulás, nem nyálcsorgatva, csak hüvelykujjat szopogatva, gázmosoly helyett életöröm. Valójában pompás kalitkát építettem magamnak, belülről összefonva a fűzfavesszőket, aztán addig ugráltam az ülőkén, addig kopácsoltam fejemmel a kistükrön, míg elegen körém gyűltek, produkcióra várva, így kínossá válna szökésem.
Blabla. Valójában az a baj, hogy olvasnak, ha B. és K. rövidítést használnék, láttukon B. és K. összevonná szemöldökét, szívéhez kapna, megbántódna, felnevetne. Drága barátaim, jó móka lenne, ha felétek irányítanám azt az idegesítő kistükröt? Azt hiszem, elég, ha szorosan odadugjátok fejetek a kalitkához, majd megjelentek mögöttem, ahogy irányított ártatlanságomban bambulok foncsorozott hátú világomra.
Meg kéne mégis szökni.
Mostanában azon töprengek, milyen sok ideje nem vagyok egyedül. Vagy magányos. Úgy értem, mindig van egy telefonszám, amit bepötyögök, ha rámtör a frász. Valamiért mindig szeret valaki. Mindig akad, aki kívánatosnak tart. Ezen néha felnevetek, annyiszor láttam saját testem előnytelen, röhejes pozitúrában, itt-ott ápolgatom, karbantartom, feltöltöm és ürítem. Jó most egyedül lenni, nem hívni fel senkit, kínlódni szokásos fóbiáimmal. Lehet, közönség nélkül elmúlnak?
Jövő héten pszichológushoz megyek. Csodavárás hangulat, reménykedem, varázsütésre megszabadít életemet megkeserítő magasságiszonyomtól, ami most, új albérlet keresésekor szörnyű teher. Minden újabb lakás megtekintésekor izzadtan lépek be a kapun, reménykedve, nem gangos az épület, nem a negyediken van a lakás. Egy alkalommal persze elbuktam, a belső udvaron feltekintve nem láttam gangot, a körbefutó folyosót kőfallal, ablakokkal zárták el a mélységtől. Kivéve a harmadikon, ahogy kiderült, amint felértünk. Négy méternyi volt csak az út, valahogy végigrohantam, ismeretlenek előtti szégyenemben, de a lakásnézés, az utána következő udvarias beszélgetés pokoli volt. Hogy fogok kijutni? Négykézláb? Végül persze sikerült megtenni a szánalmas kis távot, mindenki előtt bemutatva, felfedve rettegésem, és ahogy remegő lábakkal mentem le a lépcsőházban, isten bizony boldogság öntött el. Most persze büszke vagyok. Micsoda kaland. Nem is tudom, mivé válok, ha kigyomlálják belőlem félelmem.
Hát ez nem lett szökés, csak kísérlet, ezt mindenki tudja rólam, de egyszer csak felgyorsulok szökési sebességre. :) | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
