NAPLÓK: Giovanni Legutóbbi olvasó: 2024-11-21 19:42 Összes olvasás: 60827| 5. | [tulajdonos]: Passió előtt | 2004-03-25 17:50 | Nem sietek Gibson A passiójával, megvárom, amíg lefut az első roham.
A film állítólag vihart kavart, sokan antiszemitának tartják. A Mazsihisz elnőke azt nyilatkozta:
művészeti alkotásról lévén szó, annak elemzése és értékelése a filmkritikusok és az esztéták dolga. Én is így gondolom.
Ez az egész felhajtás a film körül csupán remek reklámstratégia, épp ezért roppant gyanús nekem.
Egyébként mindig arról ábrándoztam, hogy valaki majd készít nekem Krisztusról egy földszagú filmet, lehántva a történetről minden legendát és vallási köntöst. Nem hinném, hogy Gibson ezt csinálta meg, bár még nem láttam.
De ha a Braveheart pátoszára gondolok, tartok tőle, hogy valami heroikus álrealizmusról lehet szó, hollywoodi modorban.
Ám semmi elhamarkodás, pár hét múlva kiderül.
Mert olyan jó volna különben, ha valaki jó filmet csinálna ebből a témából!
Még 14 évesen láttam egyszer egy házi vetítésen Pasolini művét, a Máté evangéliumát. Jó lenne megnézni újra. Egy hedonista falusi plébános vetítette le mostohaapám szüleinél, valami kezdetleges géppel, egy kifeszített ágylepedőre. Amolyan falusi hitklub keretében. Semmire sem emlékszem.
Krisztus-film
Nem is tudom. Scorsese sem tetszett igazán, akkor inkább már kamaszkori kedvencem a szupersztár, Jewison-Webber, bár főleg a zene meg a hippi-fíling miatt. Aztán: Pythonéktól a Brian élete.
És különben is: a szenvedéstörténet látványával talán semmire sem megyek. Nekem Jézus mindig emberi karakterekben jelent meg a vásznon, olyan filmekben, ahol szó sem volt róla, de még a hitről általában sem.
Legközelebb példákat is írok. | |
| 4. | [tulajdonos]: Javítás | 2004-03-25 09:58 | | ....mind-mind valamiféle valóságfölötti világról beszél. | |
| 3. | [tulajdonos]: A pillangó | 2004-03-25 09:57 | Hogyan lehet a szeretetről és az édes-bús létezés szépségéről-fájdalmáról filmet csinálni anélkül, hogy teljesen összenyálazzuk a vásznat? Philippe Muyl A pillangója erre tesz kísérletet.
Adva van az ismerős, agyonrágott képlet: mogorva öregember és aranyos kisgyermek. Mint például a Kolja, ahol a váladékképződést ráadásul beleágyazták a kelet-európai rendszerváltásba, hogy egy orosz kisfiú és egy prágai hegedűművész kapcsolata példázza a határokra, társadalmi viszonyokra és nyelvi korlátokra fittyet hányó egyetemes szeretetet. A hatásvadászat végül megölte az egyébként tűrhető történetet, bár Sveraknak ez is volt a szándéka: könnyeket fakasztani. Sikerült neki, kapott érte egy Oscar-díjat. Mentségére legyen mondva: nem csinált ehetetlen filmet, még így is jellemzi némi európai mértéktartás.
Muyl A pillangójából a leghamisabb giccsparádét csinálták volna Hollywoodban, és bár így is akad benne egy-egy rázós pillanat, szerencsére a hangvétel visszafogott, nincsenek dramaturgiai forrpontok, könnyfakadásra kicentizett helyzetek, érzelmeket generáló vonóshadsereg. Nem ott kezdődik és végződik a cselekmény, ahol az ilyen filmekben szokott. Nem akar semmi nagyot mondani, sehol semmi mondanivaló, szimbólum, és a tanulság is hiányzik. A történet hiteles és a karakterek sem eltúlzottak. A kissé laza anyuka nem felelőtlen. A komor öregúr nem bunkó, akiből a kislány szedegeti elő az érzelmeket, hanem csak egy kissé szomorkás, mosolytalan bácsi, aki már nem vár túl sokat az élettől, néhány szép pillangón kívül. A kedves kislány sem nem tündér, sem nem rosszcsont boszorka. Egyszerű embereket látunk, akik életük egy bizonyos pillanatában találkoznak, létrejön köztük egyfajta kölcsönhatás, ahogy az életben is létrejön az emberek között, de ettől még nem áll fejtetőre a világ, nem változnak meg alapjaikban a dolgok és a személyek sem.
Nagyon fontos: Michel Serrault hangja és arca nélkül nem létezik ez a film. Én személy szerint amúgy is kedvelem a fickót, mert szívembe lopta magát az Elő a zsebkendőkkel című hasonlóan szomorú-vidám komédiában nyújtott alakításával. Amit itt csinál: csúcsteljesítmény. Ez az ember valóban átlényegült lepkegyűjtővé. Még fontosabb: a film sokat fog veszíteni a szinkronnal, mert a nagyobb közönség érdekében biztosan benyálazzák majd a magyar hangszálakat. Ez a csendes, kiegyensúlyozott, egyszerű mozidarab csakis eredeti hangon érvényesül, a maga kis zongorafutamaival.
De hadd mondjak néhány példát a hitelességre. Nézzük, hogyan kell elkerülni a hollywoodizmus csapdáit. Amikor az öregúr kijön a rendőrségről, nem hallunk nyivákoló zenét, a kislány nem ugrik az öreg nyakába, csak odaszalad hozzá, és a beszélgetésüket sem látjuk, nem hangzanak el nagy vallomások. Mellesleg az öregurat sem fogják perbe és nem gyanúsítják gyermekrablással, a kislány sem idegenedik el az anyjától, nem akar unokát csinálni önmagából, ahogy az az ilyesféle filmekben szinte törvényszerű, közhelyes megoldás a dráma kedvéért. Julien bácsi a fia haláláról sem dramatikusan számol be, csupán elmeséli késő este a vendéglátójának, amit aztán a kislány meghall, de azon túl, hogy minderről értesülünk, sehol sem válik ziccer-elemmé a szomorú múlt.
Két necces pont. Az egyik, amikor a kislány elmeséli az álmát: ez egy kicsit szentimentál, de elképzelhető - tapasztalatból mondom - , hogy egy nyolc éves kislány szájából hallani lehet ilyesmit. Pláne, ha a mama egyedül hagyja két egész napra. A másik, és ez az előbbiből következik, amikor a szeretlek szó képbe kerül és az édesanya súg valamit a kislánynak a játszótér közepén. No igen, mindannyian tudhatjuk, mi hangzott el, de ez a jelenet egy másféle filmben kitüntetett ponton tűnne fel, jó hangosan elharsogva, nagy-nagy könnyek és meghatódások közepette. Itt pedig: a kislány nevetve átöleli a mamát és játszik tovább.
Mindezen túl pedig jellemzi egyfajta meseszerűség is ezt a mozit. Az őzike lelövése, vagy a kisfiú a mentőkötélen, és az erdei házikó a beteg nagymamával: mind-mind valamiféle valóságfölötti világot
Végül a lepke-motívum. A pillangó, mint egyszerre csúf és szép teremtény. Amíg hernyó: ronda - bár így sem végzetesen undorító, meg is lehet simogatni - , a bábból kibújva pedig szépséges állatka jön a világra. Ez a metamorfózis a születés pillanata és egyben a film rejtett lényege. A pillangó olyan, mint a létezés: a kínban benne rejlik a szépség és az öröm is.
Philippe Muyl ezt nagyon egyszerűen, mindenféle mesterkéltség nélkül képes volt megmutatni. | |
| 2. | [tulajdonos]: Nyúlcipő | 2004-03-24 09:37 | Nagy kedvvel vágtam bele, aztán a negyedénél eluntam.
Mi közöm Updike nyulacskájához, ehhez az amerikai kispolgárhoz? Elege van a házasságából, mert az asszony iszik és tévét néz, ő meg valami hámozógépet árul, ez a munkája. Az Amerikai szépség jutott eszembe.
Következik egyfajta zabhegyezős menekülés, csak épp univerzális céltalanság nélkül.
Egy nemzedék életérzése, jól megírt tömegregény.
Aztán úgy a felétől elindul egy párbeszéd Harry és a lelkész között és kiderül: Nyúl keres valamit, ami a látható világon túl van, bár maga sem tudja, mi lehet az.
A végén a nagy dráma.
Janice leépülése és az újszülött halála erős rész. Ahogy az azt megelőző éjszaka is, amikor Nyúl megpróbál szikrát kicsiholni a fáradt kismama testéből. Azokra az estékre emlékeztetett Harry sunyi küzdelme az ágyban, amikor én igyekszem felizgatni bóbiskoló kedvesemet eredménytelenül.
Aztán a végkifejlet: nagyon tetszett, hogy végül nem találja meg, amit keresett és újra elszalad.
Nincsen megváltás, csak a run van.
Noha a főhős háztartás-környezete is nagyon emlékeztet mostani körülményeimre, mégis: a Nyúlcipő - leszámítva néhány emlékezetes mondatot - nem hagyott igazán mély nyomot bennem. | |
| 1. | [tulajdonos]: Dogmatika | 2004-03-23 12:03 | Aki a dán dogma atyja, Lars Von Trier új darabjától a Táncos a sötétben című passióhoz hasonló drámát vár, csalódás éri.
Nem véletlenül írtam darabot: a Dogville celluloidra rögzített színházi előadás, Beckett és az abszurd színpad hagyományait követő színpadi mű.
Elsősorban pedig - ahogy a filmben is elhangzik - illusztráció.
Az író-rendező személyes meggyőződését, világképét ábrázoló parabola.
Ennek érdekében művét az alkotó megfosztotta mindennemű érzelmeskedéstől, hatásvadászattól, amúgy is szikár képi nyelvét puszta díszletekké redukálta, és a máskor előszeretettel tematizált szentimentális szenvedéstörténet helyébe dogmatikus ideológiát épített.
Trier ezúttal is pontosan tudja, mit csinál.
Felrajzol egy sajátos teret, belerak néhány figurát, és ide-oda billegő kézikamerás módszerével előadja tézisét a világról. A különbség most csak annyi előző filmjeihez képest, hogy végletesen lecsupaszítja a cselekményt és allegóriává zsugorítja szereplőit.
Dogville az emberi társadalom, Grace egy odalátogató angyal, Grace apja pedig maga az Úristen. Utóbbi két személy (?) végül úgy dönt, hogy az emberi természet alapvetően rossz és pökhendi, ezért az embereknek lakolniuk kell. Legépfegyverezésük is tipikusan elidegenítő színházi aktus: nem az emberek, hanem az emberi világ szimbolikus, vértelen likvidálását látjuk.
Még az intellektus, a szellem is megbűnhődik, hangsúlyos helyen és módon, Grace keze által. Az írni nem tudó, hivatása gyakorlását minduntalan elodázó-halogató fiatalember nemcsak képtelen megvédeni a mennyei szépség és jóság angyalát, de környezete nyomására el is árulja őt.
Olvasatomban az üzenet egyértelmű: a művészet elkárhozott a kicsinyes emberi érdekek, az emberi aljasság útvesztőjében, és már nem képes eredeti rendeltetését betölteni.
Trier semmi mást nem tett, mint a maga puritán eszközeivel arcunkba vágta mondandóját: ez a világ elfeledte, hogy az élet és a művészet feladata Grace, az isteni szférából származó szép és jó szolgálata, ezért megérett a pusztulásra.
Egy posztmodern prédikátor dramatizált evangéliuma: nagyjából így összegezném a Dogville-t.
Az ideológiájával nem kell feltétlenül egyet érteni, de aki kedveli Trier esztétikai csavarjait és jellegzetes prófétizmusát, annak azt javasolhatom: keressen egy mozit, ahol ezt a darabot adják. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
