DOKK

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

 
2784 szerző 35608 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Imreh András
  A váltótárs
Új maradandokkok

Duma György: Temetén
Tiszai P Imre: kilencedikről (jav)
Szilágyi Erzsébet: HÜBRISZ
Gyurcsi - Zalán György: most akkor mikor
Mórotz Krisztina: Még én sem nőttem fel
Szikora Erzsébet: metamorfózis
Vajdics Anikó: Kasztíliai Izabella – tanulmány egy sakkjátszmához
Bakkné Szentesi Csilla: költözők-
Farkas György: Attribútum (jav.2)
Bakos Fanni: bipoláris
FRISS FÓRUMOK

Berki Barbara Izabella 16 perce
Tiszai P Imre 1 órája
Vezsenyi Ildikó 3 órája
Mórotz Krisztina 3 órája
Tóth Gabriella 4 órája
Nagyító 13 órája
DOKK_FAQ 13 órája
M. Szabó Mihály 19 órája
Paál Marcell 21 órája
Szilágyi Erzsébet 22 órája
Bakos Fanni 1 napja
Pálóczi Antal 1 napja
Szatmári Gizella Emese 1 napja
Wesztl Miklós 1 napja
Vajdics Anikó 1 napja
Duma György 1 napja
Tesch Gábor Ferenc 1 napja
Bakkné Szentesi Csilla 1 napja
Albert Zsolt 3 napja
M. Karácsonyi Bea 5 napja
FRISS NAPLÓK

 Szerdánként, kávé helyett 10 perce
Jó, ha a vége jó 1 órája
PIMP 2 órája
Graffiti 3 órája
Seholsincs 3 órája
Conquistadores 3 órája
Zúzmara 13 órája
Oswald Chesterfield Cobblepot 13 órája
Minimal Planet 14 órája
Baltazar 15 órája
N. D. S. L. (Vajdics Anikó) 16 órája
Bátai Tibor alkotói naplója 17 órája
Gyakorlótér 19 órája
leállósáv 22 órája
PÁLÓCZI - SZABADVERSTAN 1 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: Kicsi Ólomkatona
Legutóbbi olvasó: 2018-10-20 11:20 Összes olvasás: 17487

Korábbi hozzászólások:  
198. [tulajdonos]: johanna2018-10-10 22:02
Nem szeretem ilyesmivel terhelni a naplóm, de más üzenőfalát se (meg nem is biztos, hogy nyilvánossá teszi), úgyhogy ide írok.
Vezsenyi Ildikó üzenőfalán egy "Johannának" címzett üzenetet olvastam, persze, előzményt nem találtam. Na, mindegy, ez a szerző döntése, mit jelentet meg. Nem emlékszem, végül is lehetséges, hogy rajtam kívül is van még itt Johanna, miért ne, lehet, hogy csak olyankor bukkan fel, amikor én pont nem olvasom a Dokkot, üzenőfalakat sem szoktam, úgyhogy lehet, hogy már máshol is előfordult. Mindenesetre én nem használom többet csak úgy a Johannát, csak a Misinszkivel. (Tehát bármilyen Johanna csak úgy, vezetéknév nélkül, nem én vagyok.)
Nem tudom, mi van abban az üzenetben, amire Vezsenyi Ildikó a 292. üzenetben válaszolt, de nem én írtam.

197. [tulajdonos]: közhelykirálynő2018-10-08 18:13
Úgy érzem magam, mint egy darab fa. Mint a nyugodt tenger, vagyis inkább pocsolya, ugyanis semmi mélység. Még gyűlölni is jó lenne valakit, vagy megsebződni, csak érezhetnék valamit. Szeretem a csendet, sőt a szélcsendet, a nyugalmat, de mindez olyan művi most. Nem nevelkedtem üvegházban, de most úgy érzem, abban vagyok. Pár versemet elolvastam, akkoriban csak megírtam, olyan jó volt. Elhatároztam, mindennap olvasok tőlem, hogy elhiggyem magamnak, érezni is tudok, képes vagyok rá.
Erre a versemre rácsodálkoztam, ha nem lenne érzékeny a bőröm, és nem lenne a szöveg ilyen hosszú, meg egy kicsit hülyébb lennék, magamra tetováltatnám.
A szöveg a megérthetetlen, feltörhetetlen, bekebelezhetetlen Istenről szól, és kissé pesszimistán az Istennel való kapcsolat lehetetlenségéről. Mindezt azért írom, mert a szerkesztő azt javasolta, vegyem ki belőle az Isten szót. Csak azt nem tudom, miféle jelentése maradt volna úgy a szövegnek.

Azt is észrevettem, sokszor voltak jóindulatúak a szerkesztők. Egy szarul megírt jó ötlet néhány jó sorral mehetett a maradandokkba. Legalábbis, most, évek múltán visszaolvasva, jó sok szövegem mehetett volna a sufniba.

Ezt viszont jónak látom, és már az sem érdekel, hogy volt aki leprózázta. Most ezt tartom a legjobb versemnek.


Titok

Ha kimondok bizonyos szavakat,
például: anya, te, forrás, tisztaság,
különös képeket látok.
Ma például egy tengeri madarat láttam,
ahogy kimondtam azt a szót, Isten.
Egy madarat, csőrében kagylóval,
alkalmas sziklát keresve,
amihez odacsaphatja a zsákmányt.
Az összes szirt alkalmatlannak bizonyul,
de a madár elszántságát ez még inkább fokozza.
Mintha parányi értelme felfoghatná mit jelent: örökké.
Csak köröz, köröz, és néha kiejti csőréből a kagylót.
A kagyló soha nem nyílik meg.
Madarak verődnek össze, és megbűvölten nézik társukat.
A ledobott kagyló ereklyeként fekszik lábaik előtt.
Ha képesek lennének a csodálatra, csodálnák társukat.
De így megvetik.
A tenger, a látóhatár és az idő a madár birtokában van,
lassan mégis leengedi szárnyait. Nem repül fel többé,
nem eszik, nem iszik, csak fekszik a kagylója mellett.
Senki nem tudja, ez miért történik így.
A madár elpusztul, aztán zörgősre szárad
egy megfejthetetlen titok mellett.

196. [tulajdonos]: ideje az újraolvasásnak2018-10-07 21:06

195. [tulajdonos]: Alízka2018-10-02 20:12
Ma, szent őrzőangyalok napján van a születésnapom. Alízkának meg ez a nap a halálának napja. Közelebb volt a százhoz, mint a kilencvenhez. Az egyetlen, akiről verset írtam. Tegnap még elmondta nekem újra azt a mondatot, amit a vers végére tettem. Sajnálom, hogy sose olvastam fel neki.


Az otthon

Az internátusból még elszökhettem.
A rossz jegy franciából, otthonom esőrágta
verandájának látványa, apám szemüvegének
gyengéd villanása, ha felém fordult ő is,
ahogy anyám, egy pillanatra félretéve
nemcsak a könyvet, hanem az egész világot,
elég ok volt a szökésre.
És én, kettejük szeretetének metszete,
a köztük lévő eleven vérszövetség,
akkor megesküdtem, hogy elviselem
a hiányt, s a holtig növő távolodást.

Innen már nem szökhetek.
A lábam még vinne, a szívem is.
De már kétlem, hogy van egy ajtó,
s azon túl egy szoba, ami befogad.
Ez a mostani nem fogad be. Intézeti
bútorok között réghalt apám karosszékében
ülök, mégse. Az asztalterítő anyám kéznyoma,
a tükörben láthatatlan arcának emléke, mégse.
Eltűntek a tárgyak, elsüllyedtek velük együtt,
látványuk érzékcsalódás.
A nővér goromba volt, én meg a vén hülye.
Bonbonnal engeszteltem.
Itt is vannak esőrágta verandák. Ma felismertem
a szomszéd szobában fekvő nőben anyámat.
Kikérte magának, én meg szepegtem, mint régen.
Szöknék újra, de már nincs hova.

194. [tulajdonos]: költészet és valóság2018-09-27 20:44
Ma láttam először élőben Ólomkatonát. Ezt most kis betűvel kellett volna, de már olyan furcsa lenne nekem kicsiben. Egy játékmúzeumban láttam. Azt sem tudom, a vers született-e előbb, vagy a napló. Mindenesetre idemásolom:

Ólomkatona

„Senki sem különálló sziget (...)”
John Donne


Az ablakkeretről a fehér festék már lepattogzott,
az üvegen koszos ujjnyomok.
A két ablaktábla között feszes vigyázzban
egy színevesztett ólomkatona áll.
Tőszomszédságában tavasz óta egy légytetem.
Merev testtartásuk mintha versenyezne,
melyiküké a teljesebb halál.
A katonácska vonásai elmosódtak,
a kerek holdarc mintha csak lebegne a nyakon.
Szuronya fájdalmasan sebez: elég ránézni,
felsérti a tekintetet.
Két ablaktábla közt a beszűkült térben
egyetlen darabja egy seregnyi egésznek.
Akik körülvették, már elvesztek.
Ő abban hisz, hogy ő veszett el.
Minden éjjel visszatérő álma,
hogy a többiek valahol példás rendben
rá várnak,
éles arcvonásokkal, újrafestve,
egy beláthatatlanul tágas helyen.

193. [tulajdonos]: Caravaggio2018-09-23 09:49
Gyönyörű film Caravaggio művészetéről, festményeiről az Urániában. (Aki szépre vágyik, nézze meg!) Bemásolok ide újra egy régi naplójegyzetet tőlem, ami kapcsolódik a témához:

"Nemcsak a saját dolgaimmal kapcsolatban vagyok makacs. Tegnap éjjel valamiért Narkissos alakja foglalkoztatott, és persze, ha Nárcisz, akkor a Caravaggio kép, és ha Caravaggio és kép, akkor a Máté meghívása. Olyan húsz éves korom körül kaptam/vagy vettem magamnak egy a festő műveit felsorakoztató albumot, abban találkoztam először úgy igazán a Máté-üggyel. Ha azt írom, hogy tetszett a kép, az kevés, mert napokon, heteken, sőt nem túlzok, éveken keresztül élénken foglalkoztatott. Jézus belép a képbe, egy valóban szép és komoly férfiarc, és a kéz, amely Mátéra mutat, mint a Sistina mennyezetén lebegő Úr keze, amikor megteremti Ádámot. Mert itt újra teremtés lesz: a pénzfüggő, könyörtelen vámosból a szegény vándortanító szegény követője lesz. Máté, a szintén szép és fiatal férfi a kép másik oldalán, fel sem emeli a fejét, unottan vagy talán kissé ittasan belemerül a pénzszámlálásba. Még nem tudja, még észre sem veszi, hogy az élete egy másodperc múlva olyan fordulatot vesz a belépő férfi által és miatt, amire sosem számíthatott. Később akárhányszor elolvastam a Szentírásból Máté meghívásának történetét, mindig megdöbbentett, hogy a vámos azonnal otthagyja a pénzes asztalt, azonnal elhagyja egész addigi életét, mintha arra várt volna mindig, hogy valaki elhívja az eddigi élete mellől.
25 évesen jártam először Rómában, persze első utunk a Szent Péter Bazilikába vitt. Volt valami előképzetem arról, míg a buszon zötyögtem, hogy fogok viselkedni, mikor először megpillantom a Pietát. Hatalmas katartikus zokogásra számítottam, aztán egy a szobrot védő üvegfalon koppant a homlokom. Sem könnyek, sem katarzis.
Már a sokadik napon, a sokadik templomban, mikor végre valaki bedobta az egy eurót, aminek hatására felgyúlt a fény, ami megvilágított egy addig a templom homályába vesző képet, és én, a többi csóró zarándokkal odagyűltem, hogy mi a csuda van itt, na, akkor fogyott el a levegő hirtelen.
Évekig néztem az albumbéli képet, próbáltam bebújni az arcvonások mögé, látni, amit a festő nem festett oda, de soha nem érdekelt sem a keletkezése, sem azt hogy hol van, sőt még Caravaggio élete sem.
Az a kép pedig ott volt, a San Luigiben, teljes valójában, valaki egy eurójának köszönhetően teljes kivilágításban, olyan arculütő elevenséggel, hogy le kellett ülnöm a kőre, és úgy bámulni tovább, mert teljesen kiment az erő a lábaimból.
Azzal szembesülni, hogy nem is a szép fiatal, pénzt számolgató az igazi Máté, hanem az öreg szakállas fószer középen, ehhez képest semmi volt. Húszévesen épp csak a központi figurát nem vettem észre, az ősz szakállút, aki még magára is mutat, hogy el ne tévesszük. De én nemcsak a magam dolgaiban vagyok makacs. A képen számomra Máté örök fiatal és pénzt számol, Caravaggio Mátéja, a meglepett öreg pedig nem is magára mutat, hanem kézmozdulata a fiatal felé irányul, mintha ezt mondaná: Nem, Uram, összetévesztesz valakivel, a Lévinek nevezett nem én vagyok, hanem ő, aki még arra se képes, hogy felemelje a fejét, ha belép valaki."


A filmben is szó volt a képről, és szinte hallhatóan megdobbant a szívem, mikor a narrátor azt mondta, hogy többen a pénzt számolgató ifjút tartják az igazi Máténak. Tehát még az is lehet, hogy igazam van.

https://goo.gl/images/EvuT1L

192. [tulajdonos]: van egy álmom2018-09-17 06:59
Miközben arra vagyunk biztatva, hogy bátran írjunk egymás műveihez, a kritikusabb hozzászólásokra vagy a szerző, vagy egy haver/rajongó/barát úgy érzi, vissza kell verni a támadást. Sokszor fordult már elő ilyesmi, ezért például én is, (meg gondolom, más is) ha nagy ritkán odaírok valamit valaki verse alá, az csak az lehet, mennyire tetszett. Ha valami nem tetszik, inkább tovább"lapozok". Gondolom, ennek az eredeti elképzelés szerint nem így kellene lennie. (Teljesen más, és érthető a szerző/vagy más részéről, aki ha személyeskedő "kritikát" kap, megvédi magát/vagy nem jelenteti meg a hozzászólást).
A versekre vonatkozóan viszont hadd írja már le bárki a véleményét. Akkor is, ha 100 pozitív mellé érkezik egyetlen "negatív" kritikájával. Fogadjuk el, hogy nem trollkodik, csak máshogy lát. (A szerző meg majd eldönti, hogy elfogadja, vagy elveti a versre tett megjegyzést).
Olyan ez, mint amikor a Facebookon egy nő feltölt egy új képet, és kortól, kinézetétől függetlenül, ha már egy kicsit ábrándosabban néz félre, jönnek a "gyönyörű vagy, drágám!" "szépség" és egyéb megjegyzések. (Kíváncsi lennék, mi lenne, ha valaki odaírná, hogy "ez a kép annyira nem lett jó".)

Más. Kicsit furcsa szakmaiságot számonkérni egymáson, ha kritikai megállapításról van szó, azt szerintem csak a szerkesztőkön lehetne. (Érdekes, egy olyan hozzászólásban, hogy "tetszik", már nem kérjük számon a szakmaiságot.)

Szóval van egy álmom. Egy olyan Dokk, ahol nem személyeskedünk, de ahol bárki bárki verse alá odaírhatja a véleményét, mindenféle visszatámadás nélkül. A negatívat is.

191. [tulajdonos]: Morte a Venezia2018-09-12 23:13
A filmet ajánlották, de a könyvet vettem meg, és azt olvasom. Sajnos belenéztem a filmbe, mert nem tudtam megállni, csak belepörgettem, de a főszereplőket láttam. Így hiába írja Mann, hogy Tadzio a Tüskekihúzó fiú szobrára hasonlít- legalábbis a haja- most már a filmbeli skandináv sminkelt kisfiút látom a "belső vásznamon". Még a felénél tartok, ilyenkor még nem is illene írni, de ez mégiscsak a naplóm, ahová magam miatt írok, másrészt gyakran vagyok úgy egy könyv kiolvasásával, ahogyan egy pohár vizet kiiszok: amint végeztem, elmúlik a szomj.
Elég nehezen kezdtem olvasni, a müncheni rész számomra borzalmas, szerencsére nem tartott sokáig. (Az értekezős rész Aschenbach művészetéről.)
Számomra furcsa (ha ez a megfelelő szó) ez a Tadzio-őrület, mégiscsak egy kisfiú ez, jó, kamaszfiú. Tudom, vagyis tudatosítom, hogy ez nem egy Lolita-sztori (bár még nem értem a végére), hanem Aschenbach, a művész (az ember, ha ez elválasztható) a szépség megszállottja lesz, ahogy megpillantja a fiút.
A sok ellentmondás meg húzódzkodás mellett mégis rám telepszik a könyv, a legjobb értelemben. Mintha saját emlékképpé válna Tadzio a San Marcoban, a hajón a kivénhedt kereskedősegéd torz figurája, meg a gondolázó vagy a Lidón mélázó Aschenbach.
Motoszkál bennem a kérdés, hogy ha nem Velencében játszódna, akkor is ilyen erős lenne-e a hatása rám, szerintem nem, de az is megeshet, hogy tévedek.
Kíváncsian várom, mi lesz. Sajnos, voltam olyan hülye, hogy utánaolvastam, mi lesz a befejezés.

190. [tulajdonos]: anyák és lányok2018-09-12 19:48
Nekem nincs anyukám, magam tapasztalatával nem tudok szolgálni, de elég sok feszültséggel teli anya-lánya kapcsolatot látok magam körül. Ahogy a szülők idősödnek, valahogy "átrendeződnek", szelídülnek, mi meg tele leszünk velük szemben feszültséggel. (Vagy valamilyen láthatatlan vonalon átvesszük korábbi, velünk szembeni feszültségeiket, s fordítjuk ellenük, akaratlanul.) Néha megdöbbenek, milyen elfojtott (?) indulattal reagálok, ha a 70 éves apám elkezd értetlenkedni a vonal végén. Mi ez a bántó indulat bennünk? És miért szelídülnek meg öregkorukra a korábban indulatosak? Velem szemben apám alázatos bűnbánó, ha indulatoskodom vele. Ha valóban jól sejtem, hogy a korábbi, velünk szembeni indulataikat adjuk vissza, akkor mondjuk ez a nagy szelídség érthető.
Mindenesetre megérdemelne a téma egy kisprózát. Most, hogy befejeztem a Tükröt, lehet, nekiállok. Bár lehet, hogy egy kicsit távolodnom kellene.

189. [tulajdonos]: Dickens és a valóság2018-09-11 22:08
Azt hittem, hogy a dickensi antihős nem létezik, hogy a fecsegő, önelégült, groteszkbe hajló jellem a képzelet szüleménye. Pedig de. És él. És virul.


Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!




Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2018-10-14 07:50 Kosztolányi Mária
2018-09-28 23:41 furim
2018-08-27 10:16 Vajdics Anikó -- kedvencek
2018-08-21 09:29 Vezsenyi Ildikó
2018-08-21 09:17 vim
2018-08-17 21:42 válogatott versek
2018-08-16 18:22 kedvenceimből
2018-08-14 19:14 Bátai Tibor szubjektív
2018-08-11 07:26 Bakkné Szentesi Csilla
2018-08-10 18:27 Szemezgető/Ivànyi Mònika
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2018-10-20 12:39   új fórumbejegyzés: Berki Barbara Izabella
2018-10-20 11:49   Napló: Jó, ha a vége jó
2018-10-20 11:31   Napló: Jó, ha a vége jó
2018-10-20 11:26   új fórumbejegyzés: Tiszai P Imre
2018-10-20 10:47   Új fórumbejegyzés: Berki Barbara Izabella
2018-10-20 10:16   Napló: PIMP
2018-10-20 09:49   Napló: Graffiti
2018-10-20 09:36   új fórumbejegyzés: Vezsenyi Ildikó
2018-10-20 09:34   új fórumbejegyzés: Vezsenyi Ildikó
2018-10-20 09:33   új fórumbejegyzés: Vezsenyi Ildikó