Hogyan születik a vers? Az alkotás folyamata csak ritkán tárul fel, hiszen a költők többnyire kész szövegekkel jelentkeznek. Interjúsorozatunkban arra keressük a választ, hogy mi történik valójában versírás közben: költőket kérdezünk arról, hogy hogyan dolgozik bennük a nyelv, mitől sűrűsödik verssé a szöveg, mikor dől el, hogy valami verssé válik, vagy megsemmisül út közben. 

Lengyel Jánost kérdeztük. Siska Péter interjúja. 

Siska Péter: Hogyan kezdődik el benned egy vers? 

Lengyel János: Ez egy jó, de igencsak nehéz kérdés. Esetemben nincs egyetlen recept, folyamat vagy gyakorlat. Némi túlzással, szinte mindegyik versem egyedi kezdetekkel rendelkezik. Nagyon kevés versem van, főként prózát írok. Általában az alkotáshoz kell egy hatás, benyomás, ha úgy tetszik, kényszer. Itt nem a pályázatok határidejére gondolok. Megesik, hogy egy esemény, érzés, mozdulat indítja be a folyamatot. Igyekszem mindig tartani magamnál papírt, tollat. Éjszaka az ágyam mellett is ott vannak, gyakran álmomban érkezik az ihlet, de írtam már verset tömegközlekedési eszközön, orvosi rendelőben, egyetemi órán, színházi előadás közben, kocsmában, focimeccs alatt stb. Egyszer vonaton utazva jutott eszembe egy versképződmény, elkezdtem írni. Annyira lekötött, hogy nem szálltam le az úticélomnál. Szóval, a kérdésedre adandó rövid válasz: mikor hogy.

SP: Rendszeresen vagy rendszertelenül írsz? Vannak alkotói rítusaid?

LJ: Ha konkrétan és kizárólagosan a versekre vonatkozik a kérdésed, akkor rendszertelenül, és igen ritkán. Ebben nagy szerepet játszik, hogy több lapnál vagyok szerkesztő vagy rovatvezető, ami rengeteg időmet elveszi. Sok félkész vers és töredék várja, hogy egyszer befejezzem. Újságíróként viszont rendszeresen írok. 

Nincsenek különleges alkotói rítusaim. Korábban kizárólag a toll és a papír volt az eszközöm, csak a már kész, vagy annak gondolt művet gépeltem le. Ma már ez változó. Amikor otthon vagyok, és nyugalom vesz körül, kizárólag laptopon dolgozom. 

SP: Előfordul, hogy az alkotói munka során a vers kikerül az irányításod alól?

LJ: Igen, volt már rá példa. Megesett velem, hogy azt éreztem, a verset nem is én írom, mintha egy láthatatlan, megfoghatatlan erő vezetné a kezemet. A legutóbbi versemet, ami Rímrángás címen a nemrég elhunyt kiváló szakember, Márkus László vezette Kalamáris irodalmi oldalon jelent meg, egyenesen a magyar közélet, annak történései írták. Nem csupán ihletet merítettem, számos mozzanatot és kifejezést kölcsönöztem a közbeszédből. 

SP: Mikor bízol meg a saját soraidban, és mikor gyanakszol rájuk?

LJ: Mindig gyanakszom rájuk. Sokat foglalatoskodom az utómunkálatokkal. Sosem vagyok elégedett. 2009 nyarán például a Cipő c. írásom elnyerte a Hónap verse címet az egyik vezető irodalmi folyóiratban, én meg azon tűnődtem, jól tettem-e, hogy korábban két versszakot kihúztam a szövegből. 

Ma már nevetségesnek hat, de olyan is előfordult velem, hogy nem ismertem fel a saját versemet. Az egyik külhoni magyar nyelvű folyóirat egy évi gondolkodás után közölte le a műveimet. Volt köztük egy, ami nagyon nem volt ismerős. Először azt gondoltam, talán véletlenül egy másik szerző verse keveredett az enyéim közé, mert ilyen is előfordult velem. Aztán kikerestem a levelezésemből a lapnak küldött anyagot, és bizony ott volt a vers. 

A folytonos átírásokból alakultak már ki érdekes esetek. A szintén kárpátaljai Ivaskovics József zenész barátom több versemet megzenésítette, a Beregszászi utcák első változata volt az egyik. Lemezen is megjelent, azóta is előszerettettel játsszák a Credo Verséneklő Együttes koncertjein. Közben átírtam a verset, József ezt a változatot olvasva komolyan meglepődött. Az eredeti jobban tetszett neki. Egy másik versemmel pedig az történt, hogy mire megzenésítette, én néhány versszakkal kibővítettem azt. 

SP: Hogyan viszonyulsz a magyar költészeti hagyományhoz? Van olyan költő, akinek nyomaszt az árnyéka?

LJ: Ami azt illeti, bizonyos tekintetben konzervatív vagyok. Fontosnak tartom a hagyományokat, de nem zárkózom el a kísérletezések, az újítások elől sem. Szeretem a klasszikus verseket, ugyanakkor próbálok haladni a korral, próbálok lépést tartani a napjainkban uralkodó irányzatokkal. Vannak dolgok, amiket nem tudok elfogadni, nem tetszenek. Már a prózavers elnevezés is zavar, de a haiku és más keleti úri mulatságok elburjánzása sem tölt el örömmel. Persze, mindenki azt és úgy ír, ahogy az neki tetszik. 

Néhány évvel ezelőtt hallottam nyilatkozni egy, akkor igencsak felkapott költőt, hogy Petőfi, Ady, József Attila, de még Radnóti költészete is elavult, ósdi, a mai olvasók számára élvezhetetlen. Ezeket a szerzőket, ha most jelentkeznének a verseikkel, a szerkesztők elutasítanák. Mostanában nem hallottam erről a költőről. 

Igen, van, vannak ilyen költők, de mivel még élnek, neveket nem szeretnék mondani. A szókimondásom miatt már sokszor megégettem magam, származtak hátrányaim belőle. Idősebb fejjel megpróbálok bölcsebb lenni. Az igazság, az őszinte vélemény a kortárs irodalom világában sem kelendő portéka. 

SP: Van belső cenzorod, aki figyel, miközben írsz?

LJ: Határozott igen a válaszom. Mindig kételkedem, minden újraolvasásnál javítok, változtatok, vagy legalábbis megvan bennem a szándék. Megesett már, hogy addig írtam át egy verset, amíg végül visszatértem az eredeti változathoz. Olyan is előfordult, hogy végül egy teljesen más vers született meg. 

SP: Mikor érzed, hogy a vers kész? Egyáltalán, befejezhető a vers?

LJ: Sosem érzem úgy, hogy egy vers teljesen kész lenne, mindig marad valami, ami kimaradt, amit még el kellene mondanom. Viszont tudom, hogy a versnek vannak korlátai, határai, no meg egyszer mindent be kell fejezni, különben csak úgy, magától vége szakad. A vers sosem befejezhető, mindig lesz valaki, aki továbbírja, és ez így van jól. Ez az élet rendje. Ahogy Turczi István mondja: a vers legyen veletek!

SP: Mit kezdesz azokkal a szövegekkel, melyek végül nem váltak verssé? Megsemmisíted vagy újraírod őket?

LJ: Változó. Ma is vannak félkész verseim, töredékek, morzsák, vagy csak számomra jól csengő rímpárok. Fiatalabb koromban első felindulásból megsemmisítettem a rosszul sikerült verseimet, hogy ne emlékeztessenek a kudarcomra. Később rájöttem, hiába tépem szét, vagy égetem el  a papírt, a rossz élmény bennem marad. Bizonyos töredékeimet az 1990-es évek óta őrzöm. Néha előveszem őket, dolgozok rajtuk, de a legtöbbször csak újraolvasom.

SP: Melyik verseddel küzdöttél meg leginkább? A nyelv állt ellen, a téma, vagy valami más?

LJ: Néhány kivételtől eltekintve minden versemmel megküzdök. Van olyan, aminek egy évtizede keresem a megfelelő befejező sorát. Egyszer úgy tűnt, megleltem. Elhatároztam, ez marad. Amikor egy hét múlva elővettem a szöveget, megváltozott a véleményem. Mindig valami más áll ellent. De az író egyik feladata, hogy minden ellenállást leküzdjön, mert az irodalomnak győzedelmeskednie kell mindenkoron!

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Lengyel János költő, író, újságíró. 1973-ban született a kárpátaljai Beregszászon. Jelenleg Budapesten él. 

1990-ben érettségizett a Beregszászi 4. számú Kossuth Lajos Középiskolában. 2011-ben diplomázott az ELTE BTK Történelem szakán. 

A Magyar Múzsa kulturális folyóirat szerkesztője.

Az Art'húr Irodalmi Kávéház online irodalmi oldal szerkesztője.

A Kárpátalja hetilap Versajánló rovatának vezetője.

A Kárpátinfo, a Kárpátalja.ma és a Kárpátaljai Hírmondó külső munkatársa.

Tagja a Magyar Írószövetségnek, a Magyar Pen Clubnak, a Magyar Újságírók Közösségének.

Rendszeresen publikál az Agria, Bárka, Búvópatak, Együtt, Partium, Magyar Napló, Magyar Múzsa, felvidéki Előretolt Helyőrség, Palócföld, Várad, Helikon, Irodalmi Jelen, Garabontziás folyóiratokban.

Tizenöt kötete jelent meg, a három legutóbbi: Egy nap Velencében (prózai válogatás, 2023), Elgyönyört élet (versek, 2023), Jenciklopédia (humoros szóértelmező szótár, 2025)