“Mintha belül halmazállapotot váltana a létezés”

Hogyan születik a vers? Az alkotás folyamata csak ritkán tárul fel, hiszen a költők többnyire kész szövegekkel jelentkeznek. Interjúsorozatunkban arra keressük a választ, hogy mi történik valójában versírás közben: költőket kérdezünk arról, hogy hogyan dolgozik bennük a nyelv, mitől sűrűsödik verssé a szöveg, mikor dől el, hogy valami verssé válik, vagy megsemmisül út közben. 

Pauljucsák Pétert kérdeztük. Siska Péter interjúja. 

Siska Péter: Hogyan kezdődik el benned egy vers?

Pauljucsák Péter: Régen rímekben és klasszikus, szabályos formákban gondolkodtam – egy rímpár volt a láncreakció. Ma már másképp működik. Ez a kötöttség nagyjából nyolc éve vált le rólam, amióta szabadverseket írok. Akkor Fenyvesi Orsival ötleteltünk a szövegeim kapcsán, és az ő felvetése volt, hogy vajon mi történne, ha elhagynám a rímkényszert.

Ma egy vers inkább egy hangulattal, egy lelkiállapot-változással kezdődik.
Három fő szemléleti terület köré szerveződik az érdeklődésem: a spiritualitás (a zen buddhista gyakorlatokkal), a pszichológusi megközelítés és a költészet módja.
Ez a mód többnyire egy sötétebb hangulatból fakad. Nem érzelem, inkább egy belső mozgás – valami torlódás a test és a tudat határán. Anyagok, emlékek, árnyak és reflexek lassan sűrűsödnek bennem, mintha belül halmazállapotot váltana a létezés – súlytalan, hideg érzés, mint a mélyóceán árka vagy a világűr semmije.

Nem puszta kedvtelés a vers, hanem belső kényszer. Valami homályos, kavargó tartalom követel formát, hogy megértsem, hogy lássak benne támpontot. Ehhez a nyelv szintjén a költészet tud a legközelebb hatolni. Ha ezt hétköznapi beszéddel próbálnám kifejezni, túl nagy lenne a veszteség, a torzítás. Már a próza is túl elvont lenne – csak ez a szimbolikus nyelv képes igazán megfogni, a maga metaforáival és rétegzettségével.

Amikor ebbe az állapotba kerülök, szinte automatikusan elkezdek az irodalom felé fordulni: olvasni, hangolódni, rákapcsolódni más szövegek világára. Nagyon szisztematikus versfogyasztó vagyok, kifejezetten olyan szerzőket olvasok, akik az én szűk érdeklődési körömbe tartoznak. Az a fajta nyelv és világépítés, amit ők képviselnek, inspirál arra, hogy finomítsam a saját eszköztáramat. Az utóbbi időben gyakran fordulok például Tranströmer, Quasimodo, Al Berto, Tor Ulven, René Char és kortárs magyarok felé. A zenhez kapcsolódóan pedig régi mestereket olvasok: Ikkyū Sōjun, Bashō, Ryōkan verseit.

Ezt követően kezdek szavakkal játszani. Van egy jegyzetem fragmentumokkal, jól csengő kifejezésekkel – például ilyenekkel: „magnetikus, szikkadó tömb, erőmű betonkúpja, machete, szedatív, szinergia.” Innen indul a szabad asszociáció. Nincs koncepció, nincs megtervezett végpont. Egyetlen sort keresek, ami betalál – ami pontosan fejezi ki, ami bennem van. Gyakran képekből, erős szcénákból indulok. A versnek teljesen szabad mozgása van, csak egy belső, intuitív vezérlés tereli. A végeredmény egyfajta tapintható nyelvi energia, képi feszültség. A jelentés nálam nem kinyilatkozik, hanem szivárog – a lírai szürrealizmus, a szimbolika, az utóbbi időben pedig a konceptuális metafizika határán.

SP: Rendszeresen vagy rendszertelenül írsz? Vannak alkotói rítusaid?

PP: Abszolút rendszertelenül – éppen a szükséges hangulati állapot miatt. Rövid, de intenzív költészeti beállítódásaim vannak. Néhány nap vagy egy-két hét, amikor ez az állapot hatalmába kerít.

Általában öt-hat óra alatt megírok egy nyers verset, amit aztán elkezdek több rétegen át csiszolni, mintha egy farönkből faragnék. Utána jön még néhány vers, és aztán vége: kiírtam magamból azt a hangulatot.

Ezután gyakran hónapnyi szünetek jönnek – olyankor átváltok más működésmódokba. Visszatérek a szakmai térbe, a pszichológusi szemlélethez vagy a spirituális gyakorlatokhoz. Ilyenkor ezeket a területeket mélyítem tovább, más típusú olvasmányokat, gondolatokat keresek. Aztán egyszer csak újra „átbillen” bennem valami, és megint a költészet módja kerül előtérbe.

Nincsenek kifejezett alkotói rítusaim – hacsak a módosult tudatállapotom nem az.

SP: Előfordul, hogy a vers kikerül az irányításod alól?

PP: Igen, és épp ez a lényeg. Inkább egy finom mezsgyén való játék. A cél, hogy a vers a maga útján haladjon, a leghatékonyabban alakuljon. A Wu wei kínai kifejezés jut eszembe: erőlködés nélküli cselekvés, nem erőszakos beavatkozás. Én nem akarok racionálisan kifejezni valamit, csak várom, hogy valami kifejeződjön – de közben formát is kell adnom neki.

Mindig benne van a balanszírozás. Na jó, most merre akarsz menni? Próbálom megérezni, hagyom, hogy kicsússzon a kezemből. Ilyenkor jönnek azok a szavak, asszociációk, amelyek elsőre idegennek tűnnek, de később mégis beilleszkednek.

SP: Mikor bízol a saját soraidban, és mikor gyanakszol rájuk?

PP: Ez rutin és gyakorlás kérdése. A szenzoraim ma is félrevezethetnek, de már többnyire pontosan jelzik a belső feszültséget. A megbízhatóság számomra ugyanazt jelenti, mint a jó kifejezés: maximális pontosság és minőség együtt. Akkor bízom meg egy sorban, ha betalál, igaznak érződik a szimbolikájában, és dolgozni akarok vele.

Gyanakszom, amikor hiányzik a belső rábólintás, vagy megszólal a külső minőségi csengő – túlburjánzó, nem elég szofisztikált. Itt jön képbe egy jó szerkesztő. A folyamatos publikálás elsődleges célja számomra az, hogy kapcsolatba lépjek egy hiteles szerkesztővel. Még ha csak szűkszavúan is reagál, az a néhány mondat sokszor kulcsfontosságú.

SP: Hogyan viszonyulsz a magyar költészeti hagyományhoz? Van, akinek nyomaszt az árnyéka?

PP: Nincs ilyen költő. Nem foglalkozom árnyékkal, fénnyel, pozíciókkal. Számomra a költészet puritán önkifejezés – eszköz arra, hogy kibányásszam magamból, aminek formát kell találnia.

Ez valahol olyan, mint a szertorna: látszólag csapatmunka, de a gyakorlatot teljesen egyedül végzem. A lényeg a fókuszált, egyéni minőség. Ez magányos „játék”, mégis halálosan komoly.

SP: Van belső cenzorod, aki figyel, miközben írsz?

PP: Van – de inkább finomítás, mint elrejtés. A vers a legbelsőbb, legsötétebb, legmeztelenebb tartalmaim megértésének eszköze. Eldönthetem, hogy teljesen levetkőzöm, vagy csak részben. De még ha én teljes feltárulkozásnak is érzem, a szimbolika és a sűrű nyelvezet sokat maszkol.

Ha egy szó túl nyersnek hatna, visszafinomítom, de úgy, hogy az energiája megmaradjon. Mivel többnyire szimbolikában és felvillanásokban mozgok, nincs szükség nagy cenzúrára – az erőteljes tartalom nem kimondva, hanem mély absztrakcióban jelenik meg, mégis a legközelebb a forráshoz.

Korábban az is kérdés volt, mit szólnak majd a klienseim, ha olvassák a verseimet. Pszichológusként a „tiszta lap” kívánatos, ez pedig egy sötétebb szeletet mutat a magánemberből. De ezt már lejátszottam magamban: ez hitelesség, kongruencia. Ettől önazonosabb nem is lehetnék, még ha a lírai énem mindig a sötétebb periódusaimból táplálkozik is.

SP: Mikor érzed, hogy egy vers kész? Egyáltalán: befejezhető a vers?

PP: Korábban úgy éreztem, a vers befejezhetetlen, csak el kell engedni. Most már inkább afelé hajlok, hogy befejezhető.

A verseim több rétegű szerkesztési folyamaton mennek át, mielőtt végleges formát kapnak. Általában nem egyetlen ihletpillanatból születnek, hanem hosszabb nyelvi kísérletezés eredményeként. Az első változat többnyire még csak anyag, amit később sűrítek, csiszolok, visszavonok – amíg a szöveg ellenállásmentesen „lélegzik”.

Először a hangzást és a ritmust figyelem, hogy hol törik meg, hol túlfeszített vagy lapos egy sor. A szavak fizikai súlya is érdekel – hogy egy mássalhangzó vagy hangkapcsolat milyen textúrát ad a versnek. Hangosan olvasom, hallgatom, nem akad-e el, vagy nem simul-e túlságosan bele a nyelvbe.

Ezzel párhuzamosan a képi koherenciát vizsgálom. Minden képnek saját gravitációja van, és nem engedhetem, hogy két kép külön rendszert alkosson. Ilyenkor gyakran elhagyok szépen hangzó, de idegen képeket – mert a szépség önmagában nem ok a megmaradásra.

A harmadik réteg a gondolati tét: mi a vers kimondatlan kérdése, milyen állítás húzódik mögötte. Nem kell, hogy filozófiai esszé legyen, de legyen belső sűrűsége – valami, amiért muszáj megszületnie.

A végső szakaszban jön a nyelvi fegyelem, a feleslegek kigyomlálása. Ilyenkor szerkesztőként kérdezek rá minden sorra, indokolt-e ez a szó, működik-e az arány a szünet és a tömörítés között.

Ritkán írok kevesebb mint hat–nyolc átírást. Van, hogy egyetlen szóért hónapok múlva térek vissza. A cél a nyelvi egyensúly – hogy a szöveg se túltöltött, se „lyukas” ne legyen, hanem pontosan annyit mondjon, amennyit kibír. A kész vers nálam az, ahol a nyelv már nem erőlködik, de még nem nyugszik meg.

SP: Melyik verseddel küzdöttél meg leginkább?

PP: Életem egyik legnehezebb időszakában, egy teljes év kihagyás után írtam a 2024-ben az Alföldben megjelent „Szövetség” című ciklusomat. Négy hónapon át dolgoztam rajta, ami nálam hosszú idő.

Ebben nem a nyelv állt ellen, hanem maga a súly – a belső szétesettség, az identitásvesztés és a kontrollhiány élménye, amelyből a szöveg épült. A ciklus a reménytelenség, az üresség és az istenhiány tónusait hordozta, a bűntudat és a megváltásvágy pedig a spirituális és apokaliptikus rétegekkel együtt adta meg a drámai tétjét. A megszületése gyötrelmes volt – egy pokoljárás a pusztulás szélén, ahol vagy újjászületsz, vagy belehalsz.

SP: Mit kezdesz azokkal a szövegekkel, amelyek nem váltak verssé?

PP: Ott maradnak fragmentumokként, lehetséges anyagként. Nincs megsemmisítés, inkább átfolynak más szövegekbe. Néha kiveszek egy sort egy versből, mert ott nem működik, de önmagában látok benne potenciált. Ez később beépülhet egy másik szövetbe. A nyelv gyakran „recyclingol” nálam – de van, ami egyszerűen hátramarad, és többé nem nyúlok hozzá.

SP: Civilben pszichológusként dolgozol. Hogyan látod szakmai szemmel a tudattalan szerepét az alkotásban?

PP: Kritikusan fontosnak tartom. Freud szerint az alkotás az álomhoz hasonló – elfojtott vágyak, konfliktusok szimbolikus formában jutnak felszínre. Ez rezonál azzal, amikor a mélyen kavargó, homályos élményeket formába akarom önteni. Versben fejezem ki, mert még nem értem – tehát nem tudatos.

De a kész vers sem racionális magyarázat, inkább élmény, atmoszféra, egy belső tér, ahol a tudattalan maradványai tovább élnek – sőt, az olvasó néha jobban rálát ezekre, mint én.

Jung kollektív tudattalan-elméletében is látok fantáziát. A költészetben archetípusos minták is formát öltenek. A verseimben gyakran megjelenik az Árnyék (farkasok, szörnyek, elfojtott tartalmak), az Anya, a Király vagy az Öreg – ezek elemi feszültségű, néha apokaliptikus világot teremtenek.

Egyébként a pszichológusi munkám is hasonló. A Rogers-féle személyközpontú terápia a tudat peremét célozza: a kliens homályos anyagát az ő nyelvén formáljuk meg. Ugyanúgy agyagozunk, mint a költészetben.

Mindkét térben – rendelőben és versben – átjárok a tudattalan és a tudatos között. Sok kliensvilág és versvilág nyílik így meg. A pszichológiai térben maguk a kliensek a szerepeim: az ő bőrükbe bújok ideiglenesen, miközben figyelem, hogyan formálódnak bennem. A költészetben pedig a lírai én folyamatosan változó arca jelenik meg. Ahogy Áfra János is írta a könyvem fülszövegén: „szikraszerepek villannak fel.”

És ami a legizgalmasabb, hogy soha nem tudom előre, kit fogok eljátszani – sem pszichológusként, sem költőként. Fogalmam sincs, milyen világ tárul fel a következő órában vagy a következő versben. Ez a szerepbe helyeződés nem színjáték, hanem létkísérlet – sebezhetően őszinte átjárás a tudattalan és a tudatos között, amely egyszerre félelmetes, gyönyörűen emberi és mélyen művészi.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Pauljucsák Péter (1983, Sárospatak) költő, pszichológus.
2012 óta publikál; több mint száz verse jelent meg különböző irodalmi folyóiratokban.
Első kötete Halálod nulladik évfordulóját ünnepeljük címmel 2024-ben látott napvilágot a Parnasszus Kiadónál.
A Fiatal Írók Szövetsége, valamint a Magyar Személyközpontú Pszichoterápiás és Tanácsadási Egyesület tagja.