"Örülni mások műveinek"

Milyen ma irodalmi folyóiratot működtetni? Milyen a mai olvasóközönség, milyenek a kéziratok, van-e jövője a nyomtatott irodalomnak? Ilyen, és hasonló kérdésekre kerestük a választ Farkas Wellmann Éva József Attila-díjas költővel, a Bárka irodalmi, művészeti és társadalomtudományi folyóirat főszerkesztő-helyettesével.

Kopriva Nikolett interjúja. 

Kopriva Nikolett: Szerinted milyen kell hogy legyen egy irodalmi folyóirat, hogy napjainkban elolvassák? 

Farkas Wellmann Éva: Minőséginek, színesnek, élőnek. Olyan szövegekkel, amelyek téttel bírnak, hitelesek, izgalmasak. 

KN: 2007-től működik a Bárka online felülete. Hogyan látod a nyomtatott folyóiratok jövőjét a digitalizmus terjedése mellett? Tapasztalataid szerint mennyiben változtak meg az elmúlt években az emberek olvasási szokásai? 

FWÉ: Van erről egy elméletem. Egyfelől az, hogy a nyomtatott szó olvasottsága visszaszorult, nem feltétlenül természetellenes vagy szomorú: talán a huszadik század volt kivételezett ebből a szempontból. Korábban sem olvastak nagy tömegek, szerintem most egyfajta korrekció zajlik. Másfelől attól, hogy nem papíron olvasnak az emberek, még nagyon is érdekelheti őket az irodalom, csak a befogadás módja lett sokféle. Meg egy kicsit szaggatott, kapkodó, ahogy az életünk is. Jellemzően nem verseskönyvet kölcsönöz valaki a könyvtárból, hanem szembejön vele egy vers a közösségi médiában, mondjuk, egy irodalmi portál megosztásaként. Persze, ennek is megvan a maga előnye és hátránya is, tudjuk. Na, de az elmélet lényege: a nyomtatott irodalom nem fog kiveszni, csak visszaszorul egy erre igényes közegbe, egyfajta prémium kategóriába. Egyeseknek sokat fog érni, mások meg sajnálhatják, hogy nem jutnak hozzá. 

KN: Mit kell tennie annak, aki ma irodalmi folyóiratot szeretne alapítani magyar nyelvterületen?

FWÉ: Gondolom, mindenekelőtt merésznek kell lennie. Aztán körülhatárolnia magát, hogy pontosan mit vállal és miért, tisztáznia a szerepét és – nyersen szólva – felmérnie a felvevő piacot. Mindezek mellett pedig rászánnia magát a gyakran monoton, de időről időre nagy elégtétellel és örömmel járó, szemet és ülőideget nem kímélő munkára. 

KN: Milyen nehézségekkel kell megküzdenetek a munka során? Gondolok itt akár irodalmira, akár anyagira. 

FWÉ: Ó, ezerfélével. A szövegekkel kapcsolatban felmerülő kérdések még talán a legkellemesebbek. Bizonyos szerzőkkel nem könnyű szót érteni a legtürelmesebb szerkesztőnek sem. Rengeteg egyéni hiúsággal, faksznival, allűrrel (rosszabb esetben mentális problémával) lehet találkozni, szembesülni a szövegek gondozásának folyamatában. Aztán, mivel az irodalmi folyóiratok jellemzően nem képesek az önfenntartásra, és emiatt támogatásra szorulnak, ki vannak szolgáltatva a pályázatok változó működésrendjének. Emiatt elég nehéz tervezni. Nem a jószándékot hiányolom, hanem a rendszerességet, előrelátást. 

KN: A Bárka 1993-ben kezdte meg működését, főszerkesztője Kántor Zsolt volt. 1999-ben Elek Tibor vette át a főszerkesztői széket. Mikor csatlakoztál a szerkesztőséghez? Hogyan emlékszel vissza a megkezdett munka első időszakára? Napjainkra milyenné változott ez a munka? 

FWÉ: 2012-ben csatlakoztam a csapathoz. Akkoriban nemcsak a munka volt új számomra, hanem az ország is, így egyszerre sok információ zúdult a nyakamba. Még javában tombolt a megfelelési kényszerem, így a szükségesnél is többet dolgoztam, agyaltam, pörögtem. De legalább kialakítottam a rendszereimet, és kitaláltam, hogy milyen módokon lehetek leginkább hasznára a folyóiratnak. Mára higgadtabb lettem, és a kiépített struktúrákban igyekszem hatékonyan mozogni. Az fontos még, hogy ennek a szisztémának része a nyitottság, a megújulás állandó igénye is. 

KN: Milyen szempontok, működési elvek határozták meg a Bárka folyóiratot kezdeti állapotában, illetve hol tart most ehhez képest? 

FWÉ: A Bárka mindig is igényes folyóirat volt, a kortárs magyar irodalom és kultúra legjavára volt kíváncsi. A kezdeti években rendszertelenül jelent meg, és többnyire tematikus számokkal jelentkezett. 1997-ben alakult át negyedéves lappá, az akkor már főszerkesztő-helyettes Elek Tibor irányításával, 2000-től pedig kéthavivá. A 2000/1-es szám Olvasóköszöntő zárszavát már főszerkesztőként jegyzi, melyben körültekintően és határozottan leszögezi a Bárka értékrendjét – fontosnak érzem ideidézni: 

„az egyetemes magyar kultúrában gondolkozunk, és arra törekszünk továbbra is, hogy a Bárka nyitott, befogadókész legyen minden érték iránt, tekintet nélkül a korra, nemre, származásra és lakhelyre; az uralkodó és a háttérbe szorított kánonokhoz, a különböző művészeti irányzatokhoz, csoportokhoz való tartozásra. (...) Tudatos kánontörés a célunk, irodalmi és művészeti vizeink keresztül-kasul hajózása, egy olyan termékeny eklektika létrehozása a Bárkában, amely a különböző szemlélet- és beszédmódok, formaelvek szerint létrejött alkotásokat szükségszerűen dialóguskényszerbe hozza, talán nem ellenére a szerzőknek sem, de mindenképpen az olvasók örömére.”.

Ennek egy rövidebb kivonatát egyébként azóta is a hátoldalán viseli a folyóirat, nem véletlenül: a jelenlegi szerkesztőgárda is ennek értelmében cselekszik és működik. Nagy szabadságot és lelki nyugalmat ad ez a szemlélet. 

KN: A folyóiratszerkesztés mellett szerveztek irodalmi esteket, valamint Bárka-díjjal is jutalmaztok. Milyen sajátosságai vannak a Bárka szellemi műhelyének? 

FWÉ: Az említett alapelveinket figyelembe véve, lényegesnek gondoljuk, hogy időről időre élőben is bemutathassunk egy-egy rangos szerzőt a közönségünknek. A Békéscsabai Jókai Színház ad otthont a szerkesztőségünknek, így rendezvényeinket is a teátrum legkülönbözőbb helyszínein tarthatjuk. Kis túlzással azt mondhatnám, hogy a pincétől a padlásig minden térben jelen voltunk már. Egy-egy ilyen találkozónak lelke van. Rendszerint a szerkesztőség egyik tagja beszélget a meghívottal, majd a végén a közönség is szót válthat a szerzővel. 

A Bárka-díjat minden év végén ítéljük oda egy vagy két olyan szerzőnek, aki a laphoz hosszabb ideje kötődik, és aki az adott évben is jelentős publikációval, publikációkkal gazdagította a folyóiratot és olvasóit. 

A műhely tagjai szinte állandó kapcsolatban vannak egymással valamiképpen: amikor lehet, személyesen is találkozunk, de levelek, telefonhívások folyamatosan jönnek-mennek a szerkesztők között. 

KN: Hogy néz ki egy szerkesztőségi napod? 

FWÉ: Ahogy már korábban is mondtam, leginkább folyamatokra osztottam a munkám. Ezért nehéz egy átlagos napot kijelölni – hiszen mindig valamilyen más történés kap elsőbbséget, így nincs két egyforma nap. Vannak persze visszatérő elemek bőven. Az adminisztrációban például az aláírandók számomra különösen fontosak, mert tudom, hogy mások ügyét gyorsíthatom, segíthetem elő, ezeket rendszerint előreveszem. Aztán következik a prioritást élvező folyamat, aztán az összes többi aktuális teendő. Rossz szokás, hogy néha órákig ott felejtem magam a számítógép előtt. 

KN: Mennyit változtak csatlakozásod óta a kéziratok? És milyen irányba? 

FWÉ: Nem tudom, hogy szubjektív-e az érzés, még rákérdezek majd a kollégákra is, hogy ők hogy látják, de szerintem egyre több szöveg érkezik. A rangos szerzők minőségi kéziratainak sem vagyunk híján szerencsére (kicsit hosszú is sajnos a várólistánk, ez mindig frusztrál bennünket). De van például egy furcsa jelenség: nagyon sokan, miután nyugdíjba vonulnak, automatikusan elkezdik magukat írónak vagy költőnek érezni, miközben mereven elutasítják a fejlődés, tanulás lehetőségét. Nehéz helyzet, mert gyakran társadalmilag megbecsült, szakmájukban kiemelkedő emberekről van szó, akik nehezen értik meg, hogy az írás is mesterség alapvetően. És vannak sokan, akik csak úgy, kicsit átgondolatlanul is küldenek be szövegeket. 

KN: Mit csináljon a szerző, ha a Bárkában szeretne publikálni? Mit ne csináljon a szerző, ha kéziratot küld egy folyóiratnak? 

FWÉ: Akár a Bárkáról van szó, akár más folyóiratról, szerintem mindenekelőtt ismerje meg a lapot, nézzen utána, döntse el, hogy miért éppen ott szeretné közölni az írását. Egyáltalán illik-e oda? Egyetért-e a folyóirat értékrendjével, színvonalasnak tartja-e az ott jelenlevő alkotókat? Ez nehéz, de: nézzen rá objektíven a szövegére, és próbálja megítélni, hogy való-e abba a közegbe, ő maga megtett-e mindent azért, hogy a tőle telhető legjobb minőségű művet hozza létre? Ha a válasz mindenre kitörő igen, nem marad más hátra, mint megírni egy udvarias bemutatkozó levelet az adott rovat szerkesztőjének, és hozzácsatolni a műveket (természetesen nem olvashatatlanul nagy terjedelemben). Amikor megérkezik a válasz, akár kedvező, akár nem, azt higgadtan elfogadni. 

KN: Téged mire tanít ez a munka? 

FWÉ: Talán a legfelszabadítóbb az a szerkesztőségi munkában, hogy az ember megtanul szívből örülni más műveinek. Ha volt benne valamennyi szakmai féltékenység vagy szorongás, valószínűleg el fog tűnni, mert onnantól az van, hogy azért szurkolunk – és azon dolgozunk –, hogy minél erősebb legyen a szöveg, és még színesebbé, gazdagabbá tegye a lapunkat. 

Ugyanakkor higgadtságot is lehet tanulni, gyakorolni: a nagy képet nézni, megtanulni kiválasztani a fontos szempontokat, és azok alapján hozni meg a döntést. Lehetőség van fejlődni kommunikációban, csapatmunkában, önkritikában, empátiában, türelemben – és tulajdonképpen mindez szükséges is. 

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Farkas Wellmann Éva 1979-ben született Marosvásárhelyen. 1997-ben érettségizett a székelyudvarhelyi Tamási Áron Elméleti Líceumban, majd a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen folytatta tanulmányait magyar-angol, valamint irodalom és társadalom szakokon. 2012-ben az egyetem Hungarológiai Iskoláján szerzett doktori címet. 1998-tól rendszeresen közöl verseket erdélyi és magyarországi irodalmi folyóiratokban. 2021-ben József Attila-díjjal tüntették ki. Békéscsabán él. 

Kötetei: 

Itten ma donna választ (versek, 2002, első kiadás a Erdélyi Híradó Kiadó és a magyarországi Fiatal Írók Szövetsége közös gondozásában; a második kiadása 2005-ben jelent meg, az aradi Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban)

Az itt az ottal (versek, 2011, Erdélyi Híradó Kiadó és a FISZ gondozásában)

Irodalom és közönsége a XVIII. században. Verestói György munkássága; Gondolat, Bp., 2013 (doktori disszertáció)

Parancsolatok (verseskötet CD-melléklettel, 2018, Előretolt Helyőrség Íróakadémia)

Magaddá rendeződni (versek, 2020, Előretolt Helyőrség Íróakadémia)

Ide siettél hát (válogatott versek, 2025, Fekete Sas Kiadó)

Díjai:

Látó-nívódíj (irodalmi tevékenységéért, 2000)

Mikó András-díj (2001)

Méhes György-debütdíj (Erdélyi Magyar Írók Ligája, 2002)

Communitas alkotói ösztöndíj (Communitas Alapítvány, vers, 2004)

Arany János irodalmi kutatási ösztöndíj (Artisjus, 2004)

Petőfi Sándor-ösztöndíj (Magyar Rádió, 2005)

Székely János-ösztöndíj (2007)

Communitas alkotói ösztöndíj (kritika, 2008)

Határon Túli Magyar Tudományosságért-ösztöndíj (Magyar Tudományos Akadémia, 2011)

Irodalmi Jelen költészeti díj (2012)

Communitas alkotói ösztöndíj (irodalom, 2012)

Móricz Zsigmond alkotói ösztöndíj (2014)

Körösök Gyöngye díj (2014)

Lilla-díj (Csokonai Vitéz Mihály Irodalmi és Művészeti Társaság, 2014)

MMA Művészeti Ösztöndíj Program nyertes (2018)

József Attila-díj (2021)