| Válasz erre | A szokásos sztori. Már arra kell gondolnunk, hogy genetikailag determinált. Jó lenne ebbõl kilépni. Hogyan lehetne? Nyilván az érzésbõl nem, azt meg kell szenvedni, ahogy a születést, szülést, mumszot, halált. De a szövegben az ember képes valami olyasmire, amit talán legegyszerûbben az én határainak kitágításának nevezhetnénk: azt írom meg, ami nem igaz, de jó lenne, ha igaz lenne. Fordítani lehet a valóságon. Pl. írok egy verset, amit õ is írhatna nekem, feladom magamnak, megkapom, és örülök neki, hogy még mindig szeret. Hasonló játékokat lehet mûvelni. De azt elpanaszolni egy kegyetlen felejtõnek, hogy én még emlékszem rá, hát, nem sok hozadéka lesz ennek. Azért koncentrálok a vers tartalmára, nem a minõsége, sajnos, szokványos. Sem a stílus, sem a forma, sem a finomsága, sem a pszichológiai hitele nem különös (ismétlem: szokványos). Nem sikerül a versnek az, ami csak a legtehetségesebbeknek szokott: általános emberi tapasztalataikat emelik különösség, mindenkiévé általánosítják az egyedit. Ehhez sok költõi technikát kell ismerni, nagy mûveltség, zsenialitás vagy nagyon mélyen megszenvedett szerelem kell: el kell jutni az igazságig, ami nehéz dolog, mert az igazság horzsol. Aki képes, elkerüli a vele való karambolt.
A vers, sajnos, egyelõre nem több, mint egy naplóbejegyzés, a szerzõ szándéka szerint költõi fontosságúvá emelendõ emlék, de attól még nem emelõdik kitüntetetten fontossá, hogy mások kitüntetetten fontos érzéseinek formájába, versbe formázza az ember. Fõleg úgy, hogy ez a ruha kicsit félreszabott, fércelt (ritmus, szótagszám, rímek, vers-ív, arányok).
Ez a vers -- szerelem ide vagy oda -- nem érinti a költészetet.
jt
|
