|
Se szó, se beszéd, csak elmentél, kirohantál a lakásból, le az udvarra, ott beültél a rozzant Trabantba, vártad, hogy elmúljon dühöd, az abból szárba szökkent erőszak, s a falhoz csapott tányér, a rosszízű étel emléke. Se szó, se beszéd, már távol vagy, és fogod magad, őrjöngsz egy utolsót apróságokon, és meghalsz, mintha híre sem volna, előjele sem, nem ismerted a lassú elmúlás módszerét, csak égtél, rosszul égtél, családért, gyerekért, eszméért. De minek? Zsenge soraimmal házaltál otthonról, a kuckó mélyéről sárgult levelekben, míg én védtem a hazát a senki, a semmi megtévedt támadásai ellen, miért engedtem, s miért engedted? Ki kezdte, és ki folytatta? Nem hallod apa?! S ha leásnék, vagy te felfelé, akár egy vakond küzdi magát vakon a napvilág felé, mi történne akkor? És mi nem? Sosem mondtad, hogy te ott és akkor, és hogy miért? Most már késő. Tudod, nem szégyellem, de elvárják tőlem, elvárják, ez a világ rendje, sara, hófehér sara, s minden titka cementtel fedve, a holtak már tudom, nem lesnek ránk, s mi süketek vagyunk éjféli szavukra.
|
