|
A szállítólevelet eltépte az önazonosság piócája.
Azaz, dehogy is, én téptem a számat!
- Hé, beteg szú, célozd meg a hálók kancsal becsvágyát!
Feleseltél is; - kabineted oldott saruiról le ne mondj… Inkább takaríts ki a porondodon, mert
nemsokára megérkezik a vígság, mely nem hagy egy fikarcnyi nyomot se az asztalterítődön!
- Vak koldusok működő vulkánja, neked befellegzett! – csikorgattam a fogaimat.
Nekiálltam és leragasztottam a szádat, homlokodra vizes kötést
helyeztem, hogy oda ne égjen a lárva, mely kihat minden utópiára.
- Jaj, ne tedd ezt velem, hümmögtél a ragtapasz alatt, jaj,
hová lettek kezeim, ezek a lármás óriáskígyók? – néztél lefelé dülledt szemekkel.
És valóban, hiányoztak a kezeid.
Tapintatlan voltam, hiszen tudnom kellett volna, hogy kezek nélkül az izgága történelem
sem ismeri fel a sértődött létrafokot, s a sopánkodás sokkarú csillagára
kezek nélkül a viaszos tekercs sem ügyel.
És pityergésed szénakazal alá bújt és trillázás tört rám, miként a karantén kísérteteire,
akik, ha ruhástól állnak a zuhany alá és a honfitársi kötelezettség légkalapács alá vetette a magot, amit előzőleg észrevétlen elültettem a bevásárlóközpontban, (bezzeg én csúnyán kikaptam az egyérintőben, mert ekkorra már, mondanom se kell, rég kint fociztam a gyepen), míg
a kazal el nem lobbant
és elszenesedett kezeid ki nem nyúltak, s fejemre nem húzták a hímzett takarót, jóval az est
beállta előtt.
S mi ketten, így, hálóruha nélkül, (mondanom se kell),
izotópprotézist alkottunk.
|
