|
Viaszlábon áll a gyertya,
lángja rajta
kanócával odakötve,
ahogyan halottak napja
nehezen és mégis könnyen;
ennyi lenne: lepke,
könnyű, lepentőcske,
hogy mi lesz a testtel végül,
emlékekkel megkötözve,
viaszunkkal idenőve,
akkor szép, ha mind eléghet,
korma nincs a tisztaságnak,
amit kellett, megcsinálva,
mire tellett, mind bevégzett,
gondolkodik még az érzet,
milyen szép láng asztalomnál,
füst a szemem már nem csípi,
minden láng az életért van,
előttem jár, aki elmúlt,
szárnyal, kit nem lábak visznek,
nemsokára egyidősek leszünk
én és akit nézek.
|
