|
Béka mászott fel a polcra.
Kicsi béka, kicsi polcra.
S mintha a bőrömbe bújva,
füstöt fújva újra s újra,
annyit szólt csak: Brekk!
Kérdtem tőle, mi a bánat
hajtja ide a békákat,
mi az, mitől fel a polcra,
mindennap újra és újra,
s mért mondják, hogy: Brekk!
Nem szólt és nem is hallgatott,
így töltött jó néhány napot,
én meg egyre idegesebb,
idő után lelki beteg
lettem, s ő csak: „Brekk!”
Brekk neked a nénikédet!
Nem mondasz mást? Vidd a széked!
Ücsörögj másnak a polcán,
Fehérváron, vagy Tapolcán,
s ne mondd nekem: Brekk!
És akkor ő ott megszólalt,
elmondta, hogy annyi sóhajt
halmoznak fel ők, a békák,
hogy mire szívemnek létrát
támasztanak, és felmásznak
polcára e furcsa háznak,
olyannyira elfáradnak,
soha többé nem lázadnak,
békések és tiszták lesznek,
már nem isznak, s alig esznek,
s nem érdekli már az ének
őket, sem a szentbeszédek,
mert akkor már az is elég,
ha ott ülhetnek legelébb,
ahonnan mindent jól látnak,
teraszán e furcsa háznak,
itt ők jól elgondolkodnak,
füstöt fújnak, és másoknak
nem keresik már a kényét,
elég a maguk gyékényét
mindig a nap alá húzva
körbejárni újra s újra,
és hogy ők már égi áldást
szívnak csak, s a kiabálást,
fülökkel már meg sem hallják,
kivéve, ha megsajnálják
azt a szegény szerencsétlent,
aki bennük csak a tétlent,
s nem a mindenséget látja,
s mindezt csakis azért, hátha
megértem, mit miért teszek,
s hátha úgy majd csendben leszek…
s annyit szólt még: Brekk!
|
