|
Töltények magjait vetik
tépett húsba, szilánkos csontba,
egyre nő a szárba szökő halál,
az égen a felhő véres vitorla.
Hullák úsznak dinnyehéj helyett,
pipacsiszaptól zavaros a Duna,
lángokban állnak a parti fák,
„nőtt a gazdaság” szól a nagy duma.
Aszály kezében a rög ropog,
szél kap tenyerébe, száll a por,
kiszáradt kutakból szól a visszhang,
„munkából virágzik a nyomor”.
Napra néz a napelem szeme,
tekintete mélysötét, feszült,
konnektor csecsen autók lógnak,
a dízelek korma holt fűre ült.
A hitet keresztények lopják,
talpuk alatt sárban az erények,
a régi szelek fújnak már megint,
az igazság s a becsület félnek.
Sötét függöny fedi az elmét,
már megrohadt gyümölcs a tudás,
úgy tűnik, hogy meghalt az isten,
és megszületett valami, valami más.
A költők eltörik a tollat,
senki nem akar szavakon szállni,
eldugják a penészes reményt,
ma a csendet kell felpróbálni.
|
