|
Szerethetetlen szürke tél feszít,
lenyom, milyen mogorva, fénytelen,
álmot se rejt, színes tüzet se szít,
az értelem semmit sem ér velem,
és csönd kopog, olvadt románc a tél,
híg sárnyomokba lépett félszavak,
volt hó, hideg… még visszakellenél,
s én lassú, rongy ködökbe oldalak,
és kergetem magamban szétesett
körökbe törten egyre, legbelül,
álmokba vágyva szépet, édeset,
önmagam így, szerethetetlenül.
|
