|
E pár hónap ráncokat rajzolt
rám, de fejem nem bánthatom
ólomnehéz falak közt.
A fáradság kemény parancs:
ásított a lélek szemedben;
emlékem hideg, szűk szobád
néma, törött tükrébe néz.—
Az égen kék vászon feszült.
Zongoradallamok hulltak ki
ujjaimból. A messzeségben
alkonyod várt reád.
Féktelen szélben hajad őszült,
s házadat az idő rombolta.
Mint a vakolat, szavad mállott.—
Egy téli estén – bár lehet, hogy
késő délután volt – épp sáros
udvarunkon összecsuklottál.
(Zuhanásunk azóta tart.)
Dolgoztam. Nem lehettem itthon.
Tudom, hogy ez nem mentség.
Tény. Amely pedig végérvényes.—
Néhány szavad magadba zártad:
azóta kíváncsiság furdal.
Mindig beszédes ember voltál.
– Enyhe kifejezés! –
Órákon át tudtál fecsegni
erről-arról, akár a felszín.
Bevallom: untam. Jobban mondva
idegesített, ezért inkább
hallgattam, mint a mély.
Az utolsó szó jogán kérted,
mamám gyorsan segítsen. Későn.
Benned maradt egy fontos mondat.—
Emlékszem, már hajnalban zúgott
a forgácsgép, mely ajándékot
adott húgomnak és nekem.
(Pontosan mit, már nem tudom.
Tán hat–nyolcévesek lehettünk.)
Bárcsak láthatnád, épp újítom
fel a padot, – egy kissé
megkésett ajándék neked –
melyen a történeteid
az enyémekké váltak.
Fűrész feszeng, kalapács mérge-
lődik, fúró örül, derék
sajog, hüvelykujj pedig puffad.—
Bárcsak láthatnád, zongorámnak
billentyűi életre keltek
újból. Hallgathatnád, mint régen.
Bárcsak láthatnád, hogy tavasz van.
Műszaki zseni sem vagyok, hát
egyetlen szerszám hangja, művész
dala sem ér számomra annyit
már, mint a markáns hangod.—
Melenget a nap. Hangom megcsuk-
lik, és nagyokat nyelek. Hallga-
tag vagyok. Hallgatag.
2005/2009
|
