|
Hegygerincen a Hold, mintha lába lenne,
fény szikrázik léptén, megy a végtelenbe.
Lába alatt sziklák, délceg fenyőágak,
a vöröslő fényben árnyak magyaráznak.
Bosszús a szél, dühös, ágat tép a harag,
lezuhant tobozból szikraként hull a mag,
rozsdás fű közé ül, mohás korhadt gallyra,
éhes földrepedés e magot akarja.
Reszkető magoknak felhő lesz az anyja,
vizével itatja, árnyékkal takarja,
ringató esővíz, dédelgeti őket,
bebújnak a földbe, hosszú álmok jönnek.
Üres az esti ég, nincs Hold, nincs már felleg
elfáradt a máma, horizonton billeg
a közelgő holnap, karján új nap fénye,
embernek és magnak, feltámadt reménye.
|
