|
Húszéves koromban pesszimistán
gondoltam el az öregkoromat,
még tűrhető volt a fizimiskám,
nem ettem húst, csak vészesen ritkán
juthatott nekem is egy-egy falat.
Akkor „hátrányos helyzetű” voltam,
most egyszerűen csak szegény vagyok,
láttam apámat, anyámat holtan,
munkásmozgalmi nótát daloltam,
mikor a szerelem elhagyott.
Mondom: pesszimista voltam abban,
hogy megélem-e a hatvan évet,
most kábultan keresem magamban,
vajon melyik ősömtől kaphattam
azt a gént, amitől szép az élet.
Engem is értek meglepetések;
a mamlasz legény most is szerelmes,
így születhetett a hálaének,
mert túlléphettem a hetven évet,
és soha nem voltam engedelmes
hű követője semmi vallásnak,
konokul mindig magamban hittem,
és amikor másnak gödröt ásnak,
csak süvegelek az elmúlásnak
köszönve, hogy eddig mire vittem.
Még betegen is szeretek élni,
és nem lehetek egyedül ezzel,
nem átallok még repetát kérni
húsz hosszú évig remegni, félni,
de jóban lenni a szerelemmel.
|
