|
Mióta elárasztottad a növényzetet,
és kiléptél közös medrünkből,
a tuskóba, ami emlékoszlopként
a kert végében áll, minden nap
beverek egy szöget - kalapács
ketyegi az üres időt. Megriadt
sündisznóként lapul az almafa
ágai alatt, tüskéket növeszt
ellenem. Hátán hordja a bokrokat,
a fákat, a kertet, a házat,
gyökerek közt, évek alagútjain át
cipeli szuszogva a napozóágyig,
ahonnan átkiáltottál: tiszta a levegő,
de óvatos légy, a bokrok közt
tűpárnák járnak.
|
