|
A gödrök menedéke a képteleneké.
A földhő kiegyenlít.
Hiába sugárzott egykor a testük,
a mély lehűti és feloldja azt.
Fönt egyre fogyatkozó éjfélek sora.
Valaha jártak erre mind.
Most csak látogathatják,
bár a territórium majdnem zárt,
csaknem idegen. Fények munkálkodnak itt,
képességeiket meghaladja.
Mégis próbálkoznak nem várt időben,
nem várt helyen,
hol te elsötétülsz néhány pillanatra.
Adás-vételi szerződéssel állnak elő,
de sosem kész, rendre eltűnik belőle valami,
tanúkat találni lehetetlen.
A kísértet első arca volt az, feketén, törékenyen.
Foszlott, mint a pernye.
Tekintete megcsúszott, majd kisiklott rajtad,
mikor még ismeretlenebb voltál magadnál is,
alig gyerek.
Homálya, súlyos burka után nyúltál,
de rád parancsolt, állj vigyázzba,
jobban mégse féltél.
Kisegítettek homorú horpaszú kutyák,
törött üvegcserepek csorba tükre,
az ölelés hiánya, másvilágok bizonyítékai.
Ezért silányult zölddé másodikra,
kiszáradt tófenékké, rothadó
békalencse bűzévé, szélcsendben
idegesen pergő falevél-zörejjé.
Így szívesen időzött, mégsem volt elégedett.
Mire felnőttél, átalakult, megérett.
Nem azonosítja magát.
Szürkésfehér halmokra ül,
szemed mögé, ne lásd.
Időnként izzik,
mint óceáni kéregből felbugyogó magma,
majd kérgesedik, megszilárdul.
Ha néma és dermedt, fázol és szeretsz,
de sokszor meglopja képeid, begyújtja halmaid
és magára ismer. Súgja híreit.
Ilyenkor hiába mondják többen is,
neked ördögöd van, barátom,
nem hiszel te senkinek.
|
