|
A hamuval ne versenyezz, te ártani szándékozó csigolya.
A sajt könnyebben megdagad,
minthogy te bálvánnyá válj.
Amerre a csík megjelöli posztod reinkarnációját, megsemmisülsz, aláhullsz,
görgetnek domboldalt, megint megsemmisülsz.
Hagyd cirkálni a vetést.
Portalanítani kéne a gangvitorlát, de nem, de minek is…
Nem szánt fel egyenlegével a magány,
nem üti össze bokáid a szélcsengő.
A maroknyi liszt elhagy érted, s te hagyod, hogy az ökörfogatom elepedjen keserű szád bojtján.
Figyelj rám, a gyorskötöző smaragdtuja polgárára:
mert hibásabb vagy te a hibátlanra és értesz a papírsárkányokhoz, ne hidd, hogy parázna géppisztolyom merengeni
fog körződ lábhegyén.
Ki nyámnyila a világra, megkönnyít mindenfajta teherbírást. Egymagad kiteszel két pár papucsot,
hadonászni kezdesz az orrom előtt: - könnycseppveremben nevelkedtél,
több ízben is elgázoltak,
aszfaltszürcsölő voltál, én felkaroltalak, s te, hálátlan, állandóan a deviáns sípokkal foglalkozol.
E pillanatban hátba verlek; a döngésre a kormorán-alakú pecsétgyűrű is figyelmes
lesz és készségeskedik, nincs-e szükséged zsiráfokra, amik
időnként összeborzolják a tarsolyt.
Fűrészporos hasábkutyáid vonaglanak a sarkon; ne szólj rám, légy szíves, orgonahangon,
inkább öntsd ki a tejet a pultra vagy feledd el lappadt dunnáidat.
És fújja már nászindulóját a csiga;
köszörűt taposó zúzalék a lét, mi a szendergésből kilök az oltalomba,… holott nem történt
más, minthogy valaki ólomecetként rálöttyintett a fújtatóra.
|
