|
(v.ö. Tarr Béla: A torinói ló)
(Az apa)
Te megsirattad, én ütöttem-vertem
Az udvaromon nőtt fel, az enyém
Én abrakoltam, szénát én szereztem
Én tudtam azt is, mikor mennyit ér
Te megsirattad, s úgy fájt a világ:
Beleőrültél. Lettél tetszhalott
Én éltem volna, s kizárt a világ
Most a lovammal együtt hallgatok
Azzal a lóval, amit megsirattál
Hullattál érte sűrű könnyeket
Folyattad világfájdalmad patakját
Az a ló soha nem volt a tied
Az én társam volt. Én abrakoltam
Enyém életében. Enyém holtan
(a lány)
Egyél, ne halj meg, fontos vagy nekem
Ráncos bőröd alatt a hús meleg
Társam vagy, akihez beszélhetek
Míg megsimítom sörényed, fejed
Nem csak te húzol, én is dolgozom
Mosogatok, apám öltöztetem
Levett szennyes ruháinkat mosom
Ő a főnök. Amit mond, azt teszem
Ülök benn, a csukott ablakon át
Nézem, hogy kavarja a levelet
A szél, vagy lassan lapozom tovább
Az egyetlen, már megunt szöveget
Most készül főtt krumplink a tűzhelyen
Biztatlak, de én is alig eszem
(a ló)
Hiába ütlegelsz, nem indulok
Ahol én állok, onnan nincs tovább
Lábamon béklyó, istállóm burok
Ott kinn süvölt a szél, a táj kopár
Nem hagynálak el, összetartozunk
Befogtál, ahogy kell, én húztalak
Nekünk is volt valaha jobb sorunk
A társad voltam, szekerünk haladt
Ha menni kell, be most magad fogod
Vagy a lányod. Magam élőhalott
Testvér, barátságunk nem megkopott
Csak vége van. Lassan éhen halok
Egy pontot nézek az istálló falán
Mozdulhatna, nem mozdul már a száj
|
