|
Rapai Ágnes |
| Mindenhol jó |
|
Panel-vers
Panelben éltem Óbudán, sokáig,
mintha száz évig laktam volna ott!
S megtalált újabb száz év, merthogy másik
panelre cseréltük. Ott villamos
- szerencsénk volt! - nem járt, csak a hetes busz.
Mindkettő átok, ha már kérdezed,
ám akkor még nem esett le a tantusz.
Télen megfagytunk, nyáron égetett,
problémás volt a hőszigetelése.
A nyílászárókkal is sok bajunk
volt; s azzal, mit főzzünk aznap ebédre.
Nem lehetett kérdés: "Ki itt az úr?",
és az sem, hogy vajon "Ki itt a szolga?".
Csak álmunkban láttunk a Rózsadombra.
Örökké tavasz
S megint a jó Budában lett lakásra
pénz. Ott már olyan szenvedélyesen
vettem - új hely, új szellem - tükröt, ágyat,
megtelt a negyven négyzetméterem
(de szép volt! emlékezz: a Lajos utca!)
ripsz-ropsz. S akkor jött az ötlet: ha zöld
padlószőnyeget veszünk, s az borítja
új lakásunk, akkor mindig tavasz
lesz - mintha a fűben járna az ember,
s nem veszi észre a tél hidegét;
nem számít nékünk november, december,
tizenkilenc fok benn, és kinn a jég.
Spóroltunk, majd az Inkuba betérve
leltünk életünk padlószőnyegére.
Bérelt, udvari
Rövid kitérő jött kilencvenötben,
bérleményünk - a Horváth utca - sok
bajjal járt. Például rossz volt a bojler,
s a villanyszámlától oly izgatott
lettem (nálunk mindig égett a lámpa,
fél dioptriát romlott a szemem).
S egész nap egy tisztaságmániásra
láttam. Ő öt percenént megjelent
szemközt, - fiatal nő, úgy harminc éves -
az ablakban, és kirázott ruhát,
csizmát, retikült, nyakláncot, A 4-es
üres papirt... Vártam a délutánt.
Mert négy óra után alábbhagyott.
Jött a férj. S becsukta az ablakot.
Új lakás
Kutattam, és találtam mérnökömben
bájt: ahogy fölvonván szemöldökét,
kék szemében huncut lángokkal égett
a tűz, s magyarázta, hogy nem sötét-
szürkék a csempék, s nem lesz gond a kádra,
persze csak keressek tovább hibát,
nézzem meg, mi szorul javításra;
ő természetesen garanciát
vállal; bizony azt ő sosem felejti!
Eddig minden ügyfél elégedett
volt és több mint húsz éve (ezt se rejti
véka alá!), bizony ám! bármilyen
problémás volt a helyzet, hála isten
megoldotta... Majd kávét kért szelíden.
Tetőtér
98 már a Vármegye 7-ben.
Fönt, a padlástérben lett otthonunk.
A tetőteraszba voltam szerelmes,
hintaágyat vettem, mely háborút
hozott, s úgy tűnt, nem lesz sohase vége;
bambuszágyat hiába raktam én
a terasz legkitűntetebb helyére,
mert "aki kapja, marja" szenvedély
uralkodott. És stílusos bokornak
mi mást vehettem volna, mint babért!
A teraszt gyönyörűn megkoszorúzta -
odabent főtt a krumplifőzelék.
Biz' azt kell mondanom, egy teljes évig
tartott. Tovább nem lehetett kibírni.
Épül a Ház
Úgy esett választásunk Lipicsékre,
hogy az ő házuk állt elég közel
telkünkhöz. Az ablakon túl a kecske
betonkockához láncolva legelt:
mértani ufókört rajzolt egész nap,
lelkesen ügyködött, míg nem esett.
A vizes fűre kényes volt a lába,
a kőre szökkent, majd kővé meredt.
Minek is vágytam volna múzeumba,
festményt meg szobrot is láthattam ott...
Lipicsék kertje végén meg-megállva
láttuk, már folynak a munkálatok.
"Itt engem mindenki néniz, magáz!"
"Hozzá kell szoknod. Lásd, épül a ház!"
Legjobb az egyszintes!
Az építészet nyűgözött le akkor,
a Spektrumon is csak azt néztem én.
Hiába álmodtam a Tadj Mahalról,
hisz anyagi helyzetünk túl szerény
volt, hát kénytelen-kelletlen lemondtam
a tetőtérről, s filozófiát
is - ne csodálkozz! - kapásból találtam:
"A lépcsőn föl-le járni, nem vitás,
másoknak való, tudod, fáj a térdem.
S hiába dörmögték:"nincs kész a ház."
Bedurrantottunk, nem száradt ki mégse.
Vizes lett mindenünk, fogyott a gáz.
Minek bánkódnánk, mennyi lesz a számla?
A naplemente sárga búzatábla.
|
|
