|
Légvonalban ugyan csupán
két és fél vagy három méter,
körbe több, mégis megteszem
naponta úgy három-négyszer.
Van, hogy konkrét céllal megyek,
de születnek lenn is tervek.
Ott van az én játszóterem,
ott lehetek újra gyermek.
Agyam rozsdás kerekei
olajazottabban futnak,
réges-régen elfelejtett
tanultak eszembe jutnak,
ledobom az élet gondját,
tisztán, szűz aggyal lépek be,
A türelem hűs temploma.
Sose jövök itt méregbe.
Gépek zaja csenddé válik,
nem hallatszik le a világ.
Tanácskozássá enyhülnek
a késhegyre menő viták.
Gépek, vasak nem hazudnak.
A fizika nem hagy cserben.
Tudom, hogy mekkorát vágjak,
vagy hány szegecset kell vernem,
tudom, a tüzes vas éget,
két kéz kell a nehezéhez,
ha sorjás, kimarjult sebem
mindent csúnyán összevérez.
Gyevi bírók itt nincsenek,
világ-öreg törvényeket
ha betartod, még kékebbnek
látod – s látod a kék eget.
Szeretem a műhelyemet!
Minden hegyét, öblét tudom,
itt születtek a ráncaim,
itt őszült hajam, bajuszom,
hány lépés a fal, a hosszú,
mit tudok még körbejárni,
hogy látom meg pillantásra
ha eltűnne innen bármi.
Két biztos pont életemben.
Az egyik a műhely, régen.
De biztosabb – s ő volt előbb -
odafent a feleségem!
(Illusztráció: https://youtu.be/AVZcoZdRvD0
|
