DOKK

	VÉGHELYI BALÁZS
	Magyar Történelem
	Felvidéki nagyapám éppen katona volt Romániában (bár lehet, hogy már/még Magyarországon), amikor dabasi nagyanyámat ugyanoda vezényelték tanítani. Háború volt, embereket sütöttek szalonnaként népek nevében a világtűz fölött, de nagyapám és nagymamám szívében már egy másfajta tűz égett. Remélték, hogy az Isten előbb-utóbb esőt bocsát a Földre, ami kioltja majd a pusztító világtüzet, az elüszkösödött fák újból zöld ágat hajtanak ki, és szivárvány feszül az égre: angyalok ugrókötele. Ebben a hitben kötötték egybe életüket nagyszüleim és költöztek (az akkor már/még biztosan magyarországi) Érsekújvárra, ahol is boldogan éltek, amíg - ki nem bombázták őket a lakásukból. (Hogy konkrétan melyik hadviselő fél, nem tudom, de igazából mindegy is.) Elköltöztek hát Galántára, Kodály Zoltán városába, most már mindig útra készen a továbbköltözéshez... Isten ugyan nem bocsátott esőt a Földre, de a háború egyszer mégis véget ért. Tavaszi virágillatban és lőporfüstben érkeztek a fölszabadítók békét teremteni. És mikor a békéhez már csak annyi hiányzott, hogy a bűnösöket is néven nevezzék, hát néven nevezték nagyapámat és nagyanyámat is, akik meglepődve fogadták, hogy háborús bűnösök lettek - Csehszlovákiában. Nagyapám kérte: telepítsék át őket Magyarországra, e helyett azonban őt magát telepítették ki - jóvátételi munka címen. Nagyapám igyekezett jóvátenni a bűneit, lovakat gondozott egy cseh gazdaságban, míg egy szép napon hazaszökött nagyanyámhoz... Végül nagyszüleim - négy év után - csehszlovák állampolgárságot kaptak. Nagymamám (miután szlovák nyelvből levizsgázott) újra taníthatott - magyar gyerekeket. Mindig az előírtak szerint (máshogy nem is lehetett volna), de egyszer mégis azt merte javasolni, hogy legalább a hatéves magyar gyerekeknek ne kelljen még szlovákul mondaniuk azt a (magyarul is értelmetlen) köszöntést, amivel vigyázállásban kellett kezdeni a napot: "Dicsőség a Munkának, Tanító Elvtársnő!" (Súlyos ellágyulását nagymamám szóbeli kioktatással megúszta.) Nagyapám is dolgozott, rendes lakásuk volt, fölnevelték mind a két gyereküket, akikből viszont csak anyám érte meg a felnőttkort... Aztán egy szép napon megjelent Budapestről az apám, és feleségül vette anyámat. A szerelem, ahogy mondani szokták, nem ismer határokat. Apám is minden hétvégén meglátogatta a feleségét... Két évbe tellett, amíg sikerült elintézni, hogy anyám és nagyszüleim átköltözhessenek Magyarországra. Nagyapám és nagymamám a szülőföldjükön halhattak meg. A halotti bizonyítvány szerint mindketten külföldiként.

Publikálva: PoLíSz, 2005. nov.
Kötetben: Fán függ a világ (Budapest 2006)
Kiadó: Hungarovox Kiadó