Talán Prométheusz
Fenn, a korlátolt égen, keselyű alakban.
A szemem még szűz. Kitárult katlan.
Négy lábam kötve-törve:
egy a földhöz,
egy a fényhez,
a másik kettő talán időhöz és térhez,
behajlíthatatlan.
A szemem továbbra is katlan,
determinált, és így visszatarthatatlan.
Magamba iszom őket,
mint tenger a belézúgó szeget,
esőt a föld, Istent a kenyér.
Mindez oly egyszerű és nehéz.
Ha szobrok lennének,
vagy hegyek,
egy költőnő versei,
megveszett legyek -
és ez a rét,
hogy határa égig ég,
s hogy a körözve zuhanók, akár a keselyűk,
szárnyas óramutatók -
de megértem egyszer úgyis,
hogy szemem miért kitárt katlan,
és hogy ami van -
miért megbocsáthatatlan.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.
