Macska Mátyás
holdkõ
Lám az idő elül egyszer,
s rájön, rájön az ember,
mint fagy rótta az űrt,
míg maga megmerevült,
s pulzál majd mint ég-ék,
csak lustán, remegőn ég,
nincs rohanás odafent,
halkan a semmibe cseng,
halkan a semmibe csendült,
vakként szíve is elhűlt,
szívtelen érte a csók,
kincse a kő. Sose volt.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.
|
|
|