|
Apám ragyogása helyett itt van nekem a nap,
a melege határtalan. Anyám békéje helyett
ringat engem a Föld, a hasa barna, a tőgye
zöld. A holddal nem állok rokoni kapcsolatban, hisz
rohadt ijesztő mióta az eszemet tudom.
Ne helyettesítse hát senki és semmi: hógolyó,
törött üvegű fényszóró, szakadt palacsinta.
A bátyám viccei helyett viszont a csillagokat
lopom. Imádok messzi fényekkel sziporkázni,
különösen amikor önmagam szórakoztatom;
és az űr csöndje nem más, mint az a végtelen dal
amire akkor fakadok, ha éppen elnémul a
szférák zenéje az ég-elméleti húrokon.
Beszúrhatnék ide egy sort a szerelemről, mert
már ismerem. Köztörvényes vámpír, ám ez olyan
közhelyes, hogy csak ront a puha téboly rongy-szövetén,
amivel törölgetem a csizma nyomokat a
köztem és minden egyéb között nőtt ébenfa asztalról.
Mégis megteszem: „Hú, de imádom őt, az engem
szerelemmel illetőt!” Na, haladjunk! Isten helyett
mim van? Ez a kérdés az igazi, a feszítő,
főleg nálam, aki gépnek, anyagnak, ha hiszek sem
hiszek; elvből és gyakorlatból. „Hess, fekete szív!”
Isten teremtése helyett, itt van nekem az elmém
tündöklő semmije, melyben oly egyedül vagyok,
mint az ujjam, ami a gyűlölt holdra mutat, mégis
boldog, amilyen boldog csak forráskód nélküli
éberen álmodó lehet. Szánalmasan kevés ez,
belátom, de a legtöbb mi kapható; és így nem
én vagyok a saját feneketlen magányom, hanem
'a szörnyű-gyönyörű Mindenek'. Fehér szívemen
fehér szívem ül csak, türkiz koronával a fején
és a sok csöves bánat megdöglött már réges-rég.
Mondom, magam vagyok magam helyett, és ez így:
a jó.
|
