Szerencsésnek érzem magam, hogy személyesen ismerhetem Ilies Renátát. Egy költészeti esten találkoztam vele, pontosabban nem is igazán vele, hanem a verseivel, amelyeket felolvasott. Egy életre megjegyeztem magamnak. Azóta minden versét elolvasom, és sohasem csalódom.
Elképzelni nem tudom, hogyan tudna az ő szerkesztői pozíciója előnyt jelenteni Szokolay Zoltán számára, akiről mindenki tudja, hogy kiváló költő, ugyanúgy, mint Filip Tamás.
Ha én szerkesztő lennék, helyzetbe hoznám Filip Tamást, akinek több kötetét megvettem, és elalvás előtt gyakran elolvasok belőlük kettőt-hármat? ((Többet nem szabad, ahogy a jó borból sem érdemes egyszerre egy litert bevedelni.) Vagy Bátait hoznám helyzetbe, akihez régi, megbonthatatlan szövetség fűz (nincs az a politikai vagy bármilyen különbség, ami ezt a szövetséget kikezdhetné). Vagy Czékmányt Sándort hoznám helyzetbe, akit személyesen nem ismerek, de egy ideje minden versét elolvasom? Vagy Duma Gyurit hoznám helyzetbe, az én Nagy Zoárdomat? Vagy Szilasi Katalint és Kosztolányi Máriát, akikkel együtt játszom Gyurcsi naplójában? Gyurcsit hoznám helyzetbe? Hepp Bélát, akinek a verseit ugyanolyan jóvágásúaknak látom, mint amilyen ő maga? Tiszai P. Imrét, akit még a Költészeti Játszóházból ismerek? Vagy önmagamat? Jézusom!
Inkább nem teszek fel verset. Mert mi lesz ezután? Iliés Renáta rám fog szavazni, csak mert elismeréssel vagyok iránta, annyira, hogy bármikor írnék vele egy négykezest, ha méltó lennék rá? Vagy "furim" fog rám szavazni a legutóbbi nagyítós interakciónk miatt? Még jó, hogy Dezső Márton nem ismer.
Miért nem lehet szimplán örülni, hogy valaki vállalja a szerkesztés közel sem hálás feladatát?
Nem bosszankodom tovább, inkább leülök Filip Tamás verseket olvasni.
"Hiába, no, az egyik legjobb dolog a világon, süttetni a hasunkat a nappal. A nap nem tesz különbséget. Süt boldogra-boldogtalanra. Valami efféle mocorgott Ló Szerafin fejében – persze nagyon lomhácskán, lassúdadan mocorgott: a gondolatnak sincs kedve ilyen álmosító, zsongító melegben ugrándozni. De ha halovány is, csigalassú is, mégiscsak gondolat volt. Ló Szerafin úgy vélte, nem hagyja kárba veszni. Kimondja. S már mondta is:
– A nap nem tesz különbséget.
A többieket – Bruckner Szigfridet, a kiérdemesült cirkuszi oroszlánt, Aromót, a fékezhetetlen agyvelejű nyulat, Dömdödömöt, aki mint köztudott, csak annyit tud mondani, hogy „dömdödöm” meg Szörnyeteg Lajost, a legjobb szívű behemótot – egyáltalán nem zavarta ez a mondat. Már csak azért sem, mert talán meg sem hallották. Motyogjon Ló Szerafin, amit akar. De nem úgy Vacskamati! Ő bizony hegyezni kezdte a fülét. Még mozdulni se volt rest, fölkönyökölt.
– Mit mondtál? – kérdezte élesen.
– Hogy a nap nem tesz különbséget. Egyformán süt mindenkire – magyarázta Ló Szerafin.
Vacskamati felült.
– Éppen ezen járt az eszem – mondta.
– Na, vége a boldog napozásnak – mormogta Bruckner Szigfrid –, ennek jár az esze valamin. Mocorogtak boldogtalanul, itt mindjárt vita kerekedik.
Vacskamati zavartalanul folytatta:
– Nincs igazság a földön – mondta pátosszal –, még a napsütés is igazságtalan!
Most már Ló Szerafin is felkönyökölt.
– Már hogy lenne igazságtalan – méltatlankodott –, amikor egyformán süt rád is meg rám is. Meg mindenkire.
– Éppen hogy nem! – replikázott Vacskamati. Neked például legalább tízszer akkora hasad van, mint nekem. Ami annyit jelent, hogy rád tízszer annyi napsütés jut, mint rám.
"Lapulj a források tiszta fenekére, Símulj az üveglapba, Rejtőzz a gyémántok fénye mögé, Kövek alatt a bogarak közé, Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben, Te szegény, szegény."
Ugye ismer már annyira, hogy tudja: szándékosan írtam egybe? Fakarddal hadonászok. Sőt: hadonászom. Igyekszem élét venni a vitának. Ugye ismer már annyira Ön is, hogy ezt érzi?
Közben rájöttem, hogy igekötőszerű tulajdonságról már csak azért sem lehet szó, mert az "előtérbe" nem igekötő.
Viszont eszembe jutott (vagy inkább eszembe mászott?) egy gondolat: a tavaszias idő mindig előtérbe tolja nálunk a hangyákat. Kint bírom őket, de idebent idegesítenek. Olyan kenyérbemászó képük van.
A széltolót, a szekértolót, a lélekvesztőt, a léhűtőt, a tányérnyalót, a közjegyzőt, a postarablót, A széltolót, a szekértolót, a lélekvesztőt, a léhűtőt, a tányérnyalót, a közjegyzőt, a postarablót, a sírásót, a zavarkeltőt akkor lehetne külön írni, ha jelölve lenne a viszony. Így: szélt toló, szekért toló, lelket vesztő, lét/levet hűtő, tányért nyaló, közt jegyző, postát rabló, sírt ásó, zavart keltő. A többi esetben (semmirekellő, napraforgó, tökkelütött) grammatikailag akár indokolt is lehetne a különírás, ám ezek állandósult szókapcsolatok. Az előtérbe tolóról úgy tűnik, ez nem mondható el a Helyesírási szabályzat szerint. Vagy: az igekötőszerű tulajdonság hiányával magyarázható.
„Igekötőszerű tulajdonság például az, hogy a bővítmény nem csupán egyetlen igei alaptaggal alkot összetételt, hanem több igéhez is járulhat azonos funkcióban: számonkér, számontart. Ezeket a 11. kiadás még különíratta, de a 12. szerint már egybeírandók. Hasonló a helyzet például a tönkre előtaggal, amely inkább már igekötőszerű: tönkremegy, tönkretesz, vagy az újjá előtaggal: újjáépít, újjászületik.” Üdv: A.
