NAPLÓK: az utolsó alma Legutóbbi olvasó: 2025-10-31 12:46 Összes olvasás: 82925| 885. | [tulajdonos]: J. M. Parreño: La última | 2025-10-26 10:20 |
amapola que tiemblas
también durará poco
el que te mira
ne reszkess pipacsvirág
porba hull az is ki most
hervadásod lesi | |
| 884. | [tulajdonos]: Ez. | 2025-10-25 11:23 | Fernando Pessoa: Ez az ősi szorongás
Ez az ősi szorongás,
ez a szorongás, amit századok óta magamban hordozok,
könnyekben és szertelen képzeletekben,
rémület nélküli lázálom-sorozatban,
értelem nélkül egyszerre kitörő nagy felindulásokban
kicsordul a pohárból.
Kicsordul.
Nem tudom, mihez tartsam magam ebben az életben,
ezzel a rosszulléttel, amely lelkemre ráncokat vés!
Ha legalább megbolondulhatnék igazán!
De nem: csak ez a kettő közti,
ez a majdnem,
ez a meglehet...
Ez.
Akit őrültekházában ápolnak, az legalább valaki.
De én őrültekházán kivüli őrültekházának ápoltja vagyok.
Hideg bolond,
őrült, aki tisztán lát,
aki mindentől idegen és mindenkivel azonos:
ébren alva olyan álmot álmodom, amely őrület,
mert nem álom.
Ilyen vagyok...
Szegény kis régi háza elveszett gyermekkoromnak!
Gondoltad volna, hogy így kilakoltatom önmagam?
Hol a te gyermeked? Kisiklott.
Hol az, aki békésen aludt falusi tetőd alatt?
Kisiklott.
Hol az, aki én voltam? Kisiklott. Lásd, ide jutottam.
Ha legalább valamilyen vallásban hihetnék?
Abban a bálványban, példának okáért,
amely otthon volt, abban, amelyet Afrikából hoztak.
Csúf volt és groteszk,
de volt valami benne minden istenségből, amiben csak hinni lehet.
Ha legalább egy bálványban hinni tudnék -
Jupiter, Jehova, Emberiség -
megtenné bármelyik,
mert mi más is bármi, mint amit róla gondolunk?
Hasadj meg, festett üvegből való szív!
1934. június 16.
Somlyó György fordítása | |
| 883. | [tulajdonos]: Bán Zsófia: Alétheia él | 2025-10-24 12:47 | | "Elkezdtem hallani a mesélő hangját, és utána kellett járnom annak, ki beszél. A szövegekben először bizonyos élmények és tapasztalatok jelentek meg, amelyek nyilvánvalóan egy nőé voltak, és idővel az is bizonyossá vált, hogy ezek egy idősebb nő szavai. Már három vagy négy önálló novellát is megírtam, amikor rájöttem, hogy ezek mind egy hanghoz tartoznak. Ezután azt kellett kinyomoznom, kihez beszél ez a nő. Úgy éreztem ugyanis, hogy nem az olvasót szólítja meg, hanem egy konkrét személyt. Arra jutottam, hogy ez a személy az unokája. Ekkor kezdett el körvonalazódni bennem a regény szerkezete. Egy dolgot azonban még tisztáznom kellett: mi okból beszél ez az illető az unokájához? A kérdésre a válasz pedig csak a második rész vége felé érkezik meg, és nem is teljesen úgy, ahogy azt elsőre gondolnánk. Számomra is rendkívül izgalmas folyamat volt, ahogyan kibontakozott a szövegrészek egymáshoz való viszonya." | |
| 882. | [tulajdonos]: Grecsó: Mellettem elférsz | 2025-10-24 12:42 | "Idén nem volt tavasz, csak egy betoppanó nyár, egymásra folytak az időrétegek, az akác és az orgona. Egy világtalan lány állt meg a pad előtt, megütögette az ülőlap szélét, szabad? Igen, feleltem, és azt szerettem volna tudni, hogy érezte meg, hogy itt vagyok. Annyira jólesik a napsütés, mondta. A fény felé fordult, levette a szemüvegét és nyitott szemmel belenézett a napba. Behunytam a szemem, próbáltam én is irányba fordulni, de még a csukott szememen
át is annyira égetett, hogy nem bírtam. Aki vak, az nem sötétet lát, nem lát semmit. Ekkor lettem nyomozó. Nem önszántamból, nem nyomozónak lenni sokkal kényelmesebb dolog, nem nyomozónak lenni felelőtlenség, mert a nyomozók önmaguk után mennek, saját agukat kergetik, a nyomozók maguknak hagynak nyomokat, hogy aztán kínnal-keservvel megfejtsék saját jeleiket. Aki egyszer nyomozó lett, többé nem lehet nem nyomozó, de ez nem jelenti azt, hogy bármit is megfejt, kiderít, bármi is világosabb lesz munkája nyomán. A nyomozó kérdéseket tesz föl, következtetéseket von le, de a játszmának, a játékkal kapcsolatban ellentétben, nincs vége, mert újabb jeleket hagy magának – a folyamatosság a rendszer lényege. Nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. A lélekmosdatás után biztos voltam benne, hogy szükségem van minden szilánkra, de azt is tudtam, tágan kell mozognom, nem maradhatok magamhoz közel." | |
| 881. | [tulajdonos]: próza-par-excellence | 2025-10-05 19:31 | Gabriel Garcia Márquez: Vénséges vén apóka hatalmas szárnyakkal
Az esőzés harmadik napján már temérdek rákot pusztítottak el a házban, s így
Pelayónak át kellett gázolnia elöntött kertjén, hogy a tengerbe dobálja őket, az
újszülött ugyanis lázasan töltötte az éjszakát, ennek pedig úgy gondolták csakis a
dögszag lehet az oka. Kedd óta szomorú volt a világ. Az ég és a tenger egyetlen nagy
hamuhegy a márciusi éjszakában csillagzáporként fénylő parti föveny pedig rohadó
tengeri állatokkal elegye sár. S mert a fény még azon a déli órán is amikor Peláyó a
rákok tengerbe dobálásával végezvén visszafelé tartott a házba igen bágyadt volt,
nagyon kellett meresztgetnie a szemét, hogy kivegye mi az a nyöszörgő és vergődő
valami ott a kert végében. Csak amikor egészen a közelébe ért akkor látta, hogy egy
öregember fekszik arccal elterülve a latyakban és bárhogy erőlködik képtelen
feltápászkodni, mert megakadályozzák hatalmas szárnyai. Peláyó e szörnyűségtől
megrémülve hanyatt- homlok rohant Elizendáért a feleségéért, aki éppen borogatást
tett a beteg gyerekre és meg sem állt az asszonnyal míg a kert végébe nem értek. S
most már ketten bámulták szótlan rémülettel az égből pottyant figurát. Öltözéke
koldusra vallott. Feje kopasz volt csak itt- ott éktelenkedett rajta egye egy-egy fakult
hajcsomó, fogainak nagy része kihullott, s egyáltalán semmi magasztos sem volt
benne, ahogyan ott feküdt, mint egy szánalmas pocsolyába mártott dédapó. Nagy
mocskos félig megkopaszodott keselyűszárnyai pedig mindörökre beleragadtak a
sárba. Addig-addig nézték olyan figyelemmel, hogy mire ámulatukból felocsúdtak
már meg is barátkoztak vele olyannyira, hogy még szólni is mertek hozzá és ő
válaszolt is igaz ugyan, hogy valami érthetetlen dialektusban, de erős hajósemberre
valló hangon. Így azután, napirendre tértek a szárnyai fölött is és arra a bölcs
következtetésre jutottak, hogy idegen hajóról származó magányos hajótörött lehet,
akinek a hajója felborult a viharban. A biztonság kedvéért azért áthívták a
szomszédasszonyt, aki szakértő volt az élet és a halál minden dolgában, s akinek
egyetlen pillantása elegendő volt, hogy tévedésükből kigyógyítsa őket.
- Angyal ez – mondta rá – biztos a gyerekért jött, de olyan öreg már szegény hogy
földhöz csapta az eső.
Másnap már mindenki tudta, hogy Peláyóék egy hús vér angyalt tartanak fogva a
házukban. Bár a mindent tudó szomszédasszonynak az volt a véleménye hogy a mai
kor angyalai egy mennyei összeesküvés szökevényei, Peláyóéknak még sem volt
szívük hozzá, hogy agyonüssék. A férfi a konyhából vigyázta egész délután
törvényszolgai fegyverével, egy furkósbottal, lefekvés előtt pedig nagy üggyel- bajjal
kicibálta a sárból és bezárta a tyúkok közé a rácsos ketrecbe. Éjféltájt mikor az eső
elállt Pelayó és Elizenda folytatta a rákvadászatot. Kevéssel ezután a gyermek
láztalanul és nagy étvággyal ébredt. A szülők ujjongtak örömükben és elhatározták,
hogy felteszik az angyalt egy tutajra, ellátják édesvízzel meg háromnapi élelemmel és
sorsára hagyják a tengeren. Ám amikor kora hajnalban kimentek az udvarra már az
egész szomszédság ott nyüzsgött a tyúkól előtt, a legcsekélyebb áhitat nélkül,
mindenféle ennivalót dugdostak be a rácson át mintha az angyal nem is
természetfeletti lény, hanem valami cirkuszi jószág lett volna. Gonzága atya, akit
egészen felkavart a valószínűtlen hír, hét óra előtt ért oda. Odahajolt a rácshoz és
tüstént eldörögte katekizmusát, azután utasítást adott, hogy nyissák ki a ketrecet,
hogy közelről megnézhesse azt a nyomorúságos férfiút, aki gubbasztó szárnyasok
közt leginkább egy óriási elaggott tyúkra emlékeztetett. Az egyik sarokban hevert és
kiterjesztett szárnyait szárítgatta a napon, körülötte gyümölcshéjak és
reggelimaradékok, melyeket a hajnali látogatók hajigáltak be neki. Amikor Gonzága
atya bebújt az ólba és latinul köszöntötte éppen csak felpillantott régiségkereskedő
szemével motyogott valamit a maga nyelvén, mint akitől idegenek az e világi
szemtelenségek. Mikor a plébános meggyőződött róla, hogy nem érti Isten nyelvét és
földi képviselőjét még csak üdvözölni sem tudja, mindjárt gyanút fogott, hogy valami
csalás van a dologban, kijött az ólból és rövid prédikációt intézett a kíváncsiakhoz,
melyben óva intette őket a hiszékenység veszedelmeitől. Legfőbb érve az volt, hogy
ha a szárnyak léte nem döntő kérdés a repülőgép és a karvaly közti különbség
meghatározásában, akkor még kevésbé lehet mérvadó az angyalok felismerésében.
Mindazonáltal megígérte, hogy ír majd a püspökének, hogy az írjon a bíboros
érseknek, hogy azután az írjon őszentségének, a pápának, hogy így a döntő határozat
a lehető legmagasabb helyről jöhessen. Bölcselkedése pusztába kiáltott szó maradt. A
rabul ejtett angyal híre oly sebesen terjedt el, hogy néhány óra leforgása alatt az udvar
valóságos piactérré változott, s végül ki kellett hívni a csendőröket, hogy bajonettel
parancsoljanak megálljt az emberáradatnak, amely már- már elsodorta a házat.
Elizendának, aki derékfájást kapott a sok vásári szemét eltakarításától ekkor az a
mentő ötlete támadt, hogy zárják le az udvart és szedjenek belépődíjat az
angyalnézésért. Még Martinink szigetéről is jöttek kíváncsiak, jött egy vándorcirkusz
repülőakrobatával, aki nagy csattogással elszállt a sokadalom fölött, de nem ügyelt rá
senki, mert szárnya nem angyalszárny, hanem közönséges denevérszárny volt. Jöttek
gyógyulást remélve a Karib tenger mellékének nyomorúságos betegei. Peláyó és
Elizenda boldogan sürgött forgott a zűrzavarban, melyet, az angyal eget, földet
rengető hajótörése okozott és nem egészen egy hét alatt már megtöltötték pénzzel a
hálószobákat pedig a sorukra várakozó zarándokok oszlopa még a látóhatár másik
széléig ért. Csak az angyal nem vett részt a felfordulásban, amelynek okozója éppen ő
volt. Minden idejét lekötötte, hogy hevenyészet vackán, kényelmes helyet találjon
magának, annyira elkábult a rács elé tett olajmécsesek és áldozati gyertyák, pokoli
melegétől. Kezdetben kámforkristályokat akartak etetni vele, mert a mindentudó
szomszédasszony ismeretei szerint ez az angyalok eledele, de nem élt velük, mint
ahogy érintetlenül hagyta a pápai falatokat is melyeket a vezeklők hoztak neki és
soha nem derült rá fény hogy angyal volta, vagy élemedett kora okozta e, hogy végül
is csak a padlizsánkrémet volt hajlandó elfogadni. Úgy látszott egyetlen
természetfeletti erénye a türelem, kivált az első időkben mikor a tyúkok a szárnyaiban
megtelepedett égi parazitákat csipegették, a bénák a tollait tépdessék, hogy
megérintsék velük nyomorék testrészeiket, s még a legáhítatosabbak is köveket
hajigáltak rá annak reményében, hátha feláll, egész testét megláthatják. Egyetlen
esetben sikerült csak kihozni a sodrából, amikor izzó marhabillogot nyomtak hozzá,
mert már órák óta nem mozdult, s így halottnak hitték. Álmából felriadva könnytelen
szemmel felüvöltött a maga titokzatos nyelvén, vert néhányat a szárnyával, s ettől
olyan tyúktrágya és holtpor örvényt kavart, amely nem származhatott e világi lénytől,
s bár sokaknak az volt a véleménye, hogy inkább fájdalmában tette, mint dühében
ettől kezdve óvakodtak attól, hogy felbosszantsák, mert a többség megértette, hogy
nem egy nyugalomba vonult szeráf lustálkodik, hanem egy világkatasztrófa pihen
előttük.
Történt pedig, hogy ezekben a napokban a Karib-tenger vidékének sok egyéb
vándorcirkuszi látványosságával együtt a faluba hoztak és közszemlére tettek egy nőt,
aki pókká változott, mert engedetlen volt a szüleivel, s itt nemcsak hogy kevesebb
belépődíjat kértek, mint az angyalnál, hanem azt is megengedték, hogy mindenféle
kérdéseket tegyenek fel a nőnek keserves állapotára vonatkozóan, sőt jobbról-balról
megvizsgálhatta bárki, aki kétségbe vonta e borzalom valódiságát. S e csodabogárnak
akaratlanul is győzedelmeskednie kellett egy angyal fölött, aki fennhéjázásában
pillantásra is alig méltatta a halandókat. Nem beszélve arról, hogy a neki tulajdonított
néhány csoda is valami elmebeli fogyatékosságról árulkodott, mint a vak esete
például, aki nem nyerte ugyan vissza a látását, de három új foga nőtt, vagy a bénáé,
aki nem tanult meg járni, viszont majdnem nyert a lottón, vagy a leprásé, akinek
napraforgók nőttek ki a sebeiből. S mert az emberek e csodákat inkább
gúnyolódásnak vették, mint vigasznak a pókká változott nő megérkezése már csak a
kegyelemdöfést adta meg az angyal megtépázott tekintélyének. Így tehát Peláyóék
kertje ismét olyan elhagyatottá vált, mint amikor három napon át zuhogott az eső, és
rákok nyüzsögtek a hálószobákban. A háziaknak azonban mégsem volt okuk
panaszra, a befolyt pénzből építettek egy kétemeletes házat erkélyjel, kerttel és magas
feljáróval, hogy a rákok télvíz idején ne mászhassanak be, az ablakokra pedig
vasrácsot szereltek az angyalok ellen. A tyúkóllal nem törődött senki, ha olykorolykor
fellocsolták rovarirtóval vagy mirhát égettek benne ezt nem az angyal
kedvéért tették, hanem hogy valamiképp ellensúlyozzák a szemétdomb bűzét, amely
már kísértetként lebegte be, s újból ódonná változtatta a házat. Kezdetben mikor a
gyermek járni tanult vigyáztak, nehogy túlságosan közel menjen a csirkeólhoz, de
lassacskán megfeledkeztek félelmükről és a bűzhöz is hozzászoktak, s így mielőtt
még tejfogai kihullottak volna a gyermek már bent játszadozott a csirkeólban,
amelynek rozsdás rácsai addigra darabokra hullottak. Az angyal vele sem volt sokkal
barátságosabb, mint a többi halandóval, viszont egy illúzióit vesztett kutya
egykedvűségével tűrte a leg agyafúrtabb csíntalanságokat is. Egyszerre kapták meg
mindketten a bárányhimlőt, az orvos, aki a gyermekhez járt, nem állhatta meg, hogy
meg ne vizsgálja az angyalt, s olyan erős zörejeket észlelt a szívén meg a veséjén,
hogy azt mondta csoda, hogy még él egyáltalán. Mégis szárnyainak logikája lepte
meg leginkább, olyan természetesen illeszkedtek tökéletesen, emberi szervezetéhez,
hogy már- már az volt érthetetlen, miért nincs szárnya a többi embernek. Mire a
gyermek iskolába került a nap és az esőzések összedöntötték a csirke ólat, a
kiszabadult angyal úgy vonszolta magát ide-oda, mint egy gazdáját vesztett haldokló
állat. Ha seprűnyéllel kiverték az egyik szobából a következő pillanatban már a
konyhában találták. Látszatra annyi felé járt egyszerre, hogy már azt hitték
kettéhasadt, megsokszorozta önmagát, hogy mindenüvé jusson belőle a házban, s az
elkeseredett Elizenda magából kikelve kiabált, hogy kész istencsapás ebben az
angyalokkal teli pokolban élni. Az angyal szinte enni sem tudott a régiségkereskedő
szemére ereszkedett homály miatt minduntalan nekiment az ágas fáknak s tollaiból
csak pihés csövecskék maradtak. Pelayó bebugyolálta egy kendőbe, sőt annyira
megesett rajta a szíve, hogy a fészerbe vitte aludni és csak ekkor vették észre, hogy
éjszakánként láza van és nyekeregve nyögdécsel, mint egy öreg norvég. S ekkor
hosszú idő után először valóban megijedtek, mert azt hitték meghal, s arra nézve még
a mindentudó szomszédasszonynak sem volt semmi bölcs tanácsa, hogy mihez
kezdjenek egy halott angyallal. Ám nemcsak túlélte élete legnehezebb telét, hanem
valósággal újjá született mire a nap kisütött. Néhány napig ugyan mozdulatlanul
feküdt a kert legeldugottabb zugában decemberre azonban szárnyain erős és vastag
tollak nőttek amolyan öreg madártollak, melyek azonban öregkori kellemetlenségnek
tetszettek inkább. Ám neki ismernie kellett e változások okát, mert gondosan ügyelt
rá, hogy senki ne vegyen észre rajta semmit és arra is, hogy senki meg ne hallja a
hajós dalokat, melyeket olykor- olykor a csillagos égbolt alatt énekelt. Egyik reggel
Elizenda éppen hagymát szeletelt az ebédhez mikor azt hitte egy tenger felől érkező
szélroham tépi fel az erkélyajtókat és söpör végig a házon. Kinézett a kertre nyíló
ablakon és rajta kapta az angyalt amint a szárnyait próbálgatja. Olyan esetlen volt,
hogy kiszaggatta az egész veteményt, mintha fölgereblyézte volna s már-már
földöntötte a fészert az eszeveszett szemet kápráztató szárnycsapkodással. Végül
mégis fölemelkedett, s mikor ez véletlenül sikerült egy agg karvaly röptére hasonlító
repüléssel elszállt a falu utolsó házai fölött. Elizenda felsóhajtott a
megkönnyebbüléstől az angyal és a maga nevében, követte szemével, míg az egész
hagymát föl nem vágta és követte még akkor is, amikor már nem is láthatta. Követte,
mert nem életének megrontója volt immár, hanem egy képzeletbeli pont a tenger
horizontján. | |
| 880. | [tulajdonos]: protection | 2025-09-20 10:19 | | "Always bring a book as protection against strangers. Magazines don't last and newspapers from elsewhere remind you, you don't belong. But, don't take more than one book. It is a common mistake to overestimate ones potential free time and consequently overpack. In travel, as in most of life, less is invariably more. " (The Accidental Tourist) | |
| 879. | [tulajdonos]: nálam-első | 2025-09-13 13:21 | Szécsi Margit: Címer
Se oroszlán, se olajág,
se cifra mező -
címeremben Uram, Uram,
se pénz, se erő,
de én hálok a világgal,
nem énvelem ő.
| |
| 878. | [tulajdonos]: holnapután | 2025-09-06 11:23 | Erich Kästner Fantasie von übenmorgen
Und als der nächste Krieg begann
da sagten die Frauen: Nein
und schlossen Bruder, Sohn und Mann
fest in der Wohnung ein.
Dann zogen sie in jedem Land
wohl vor des Hauptmanns Haus
und hielten Stöcke in der Hand
und holten die Kerls heraus
Sie legten jeden über's Knie
der diesen Krieg befahl:
die Herren der Bank und Őndustrie,
den Minister und General.
Da brach so mancher Stock entzwei
und manches Großmaul schwieg.
Őn allen Ländern gab's Geschrei,
doch nirgends gab es Krieg.
Die Frauen gingen dann wieder nach Haus
zu Bruder und Sohn und Mann
und sagten ihnen: der Krieg sei aus.
Die Männer starrten zum Fenster hinaus
und sahen die Frauen nicht an...
Holnapután kiskedden (fantázia)
Hogy jött az újabb háború,
Nem! mondta a nősereg,
és bátya, öcskös, férj, fiú
a házba zárva lett.
Minden országos Fővezér
házához mentek nők,
egyik kezükben seprűnyél,
másikban bikacsök.
Térdükre fektették legott
ki háborút akart:
minisztert és tábornokot,
bankárt s a gyáripart.
Sok lett eltörve bot popón
s betömve nagypofa.
Lőn bömbölés a földgolyón,
de háború soha.
Aztán hazament ez a nőiség
báty-, öcs-, férj- és fiúhoz
s mondták: a háborúból elég.
Kifele bámul a férfinép,
nő-szembe néznie rossz.
(Fordította: Israel Efraim )
| |
| 877. | [tulajdonos]: négy sor/tizenhat szó | 2025-08-20 18:18 | Blaskó Tímea: emanci-
Nem lehet könnyű nőnek lenni.
(háztartás, házasság, havibaj)
Költőnőnek, pedig…
Nincs is ilyen szó apám szerint.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
