Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani.
Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.
Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta, mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé.
Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan ívet ír le, amilyet csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól, semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz.
A szájad mellett egy ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, mikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kék-zöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda. Kikapcsolja a telefont.
De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.
„Amikor Augusto Perez az utcára lépett s a háza kapuja elé állt, jobb karját kiterjesztette, nyitott tenyerét lefelé fordította, és szemét az égnek irányítva, pillanatig mozdulatlanul állt e szoborszerű és fenkölt magatartásban. Nem, mintha meghódítani akarta volna a világot, hanem mert figyelte, ha esik-é. És mikor a kezehátán az esőcseppek üdítő hatását érezte, szemöldökét bosszúsan összevonta. De nem azért, mintha az eső miatt bosszankodott volna, hanem mert kénytelen volt az esernyőjét felnyitni. Hiszen oly elegánsnak, oly karcsúnak tetszett, a tokjában begöngyölve! A csukott esernyő épp oly elegáns, mint amilyen csunya a nyitott esernyő.
"Valóban szerencsétlenség – gondolta Augusto –ha az ember kénytelen a holmijának hasznát venni. A használat koptatja, rontja, s bizony tönkre is teszi a szépséget. A tárgyak legnemesebb hivatása, hogy szemléletül szolgáljanak az embernek. Milyen szép a narancs, mielőtt megesszük. Az égben egészen másképpen áll majd a dolog, amikor minden ténykedésünk az Isten szemléletére fog szorítkozni, vagy helyesebben kiterjedni. Ide lent, ebben a nyomorult életben, egyébbel nem törődünk, mint, hogy hasznát vegyük az Istennek. Mindig azon iparkodunk, hogy felnyissuk, mint az esernyőt, s megvédjen bennünket mindenféle baj ellen." (Unamuno: Köd)
A jó vers olyan, mint a hideg sör mikor megszomjazol A jó vers olyan, mint a forró pulykás szendvics mikor megéhezel A jó vers fegyver amikor bekerít a tömeg A jó vers valami amivel keresztülsétálhatsz a halál utcáin A jó verstől úgy olvad el a halál, mint a forró vaj A jó vers bekeretezi a kínt és felakasztja a falra A jó verssel képes vagy talpaddal megérinteni Kínát Egy jó vers szárnyalásra készteti a megzavart agyat Egy jó vers hozzásegít, hogy Mozarttal kezet rázhass Egy jó vers lehetővé teszi, hogy az ördöggel kockázz és nyerj Egy jó vers mindenre képes és ami a legfontosabb Egy jó vers tudja mikor kell abbahagyni
"– A lelkület felvesz egy bizonyos, századokra kötelező hajlásszöget, amely a révület és emlékezés felhőkbe vesző csúszdája, ezen keresztül toppannak elénk a felednivalók.
– Az elhatározás, hogy verset írok, ugyanis rajtahagyja majd érintését a szövegen.
– Csak a lélek ne adja hozzájárulását, mert a lélek, a költészettörténet tanúsága szerint, a leguniformizálhatóbb.
– Egyszerűen2 a vers nagyobb szabadságfokáról3 ismerhető fel. A költőiség örvénye, ha nem vigyáz, könnyen behúzza a költőt, majd messzire veti attól, ami voltaképpen foglalkoztatja.
– A 3szabadságfok nagyon foghegyről hangzik, pösze és nedves, mint a megnevező vakmerőség szavai általában. Ezeket a csúf teljesítményeket többnyire az 2egyszerűenvezeti be.
– A verset azonban be is kell tudni fejezni; ez olyan, mint mikor az ember a lufit4 fújja, fújja, és egy idő múlva az elkezd visszafújni. Ügyes csavarintással kell megakadályozni, hogy elszökjön, ami benne van. Nagy gumipattogás hallatszik.
– 4Tisztelet és kézrátétel azoknak, akiktől először hallottam ezt a kedves szót.
– Aki megtiltja magának a befejezést és helytállásra kötelezi magát a befejezhetetlenségben, bízhat abban, hogy megnyílnak az ég költői csatornái és csoda útján, ingyen és leleplező erőltetettség nélkül majd mégis vége szakad a folyamatnak egy olyan ponton, amilyenre senki, de főleg a költő számít legkevésbé: az a pont egyenértékű lesz mindazzal, ami megelőzi.
– A versíráshoz nélkülözhetetlen egy olyan belső mosoly, ami elég huncut és rezignált is egyszerre, de van átható tekintete is." (Részlet.)
„Egyszer régen, nagyon régen élt egy öreg szerzetes egy öreg kolostorban. Pambe volt a neve. Egyszer elültetett egy kiszáradt fát a hegyoldalban, éppúgy, mint én – és azt mondta a tanítványának, egy fiatal szerzetesnek, hogy öntözze azt a kiszáradt fát, minden áldott nap, amíg ki nem hajt újra. Ettől kezdve mindennap korán reggel Iván megtöltött egy edényt vízzel és útnak indult. Felment a hegyoldalba és megöntözte a kiszáradt fát. Este, amikor már besötétedett, visszatért a kolostorba. Így ment ez három éven át minden áldott nap. És egyszer, amikor felment a hegyoldalba, látja, hogy a fa telis-tele van rügyekkel. Mondjon akárki, amit akar, a módszeresség mégiscsak nagyszerű dolog. Tudod fiam, ha az ember mindennap pontosan ugyanazt a dolgot csinálná, mint egy szertartást, változatlan rendszeresen, a napnak ugyanazon az órájában, egészen más lenne a világ. Valami feltétlenül megváltozna, ez nem is kétséges.”
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
