Az üres villamosok ide-oda csörtetése, az üresen járó malmok zakatolása nemcsak értelmetlen és céltalan, de rossz is. Mert űr, mert negatívum. Az a ballaszt, amely után semmi nem marad, sem a kezünkben, sem a szívünkben, káros, megterhelő és álságos. A nagy hiány nem puszta űr, hanem a teljes életnek a hiánya, rokon az igazi halállal. A pokol főkínja is az, hogy onnan hiányzik az Isten teljessége. Sokszor tévedtem, és sokszor megtévesztettek a fantomok. Meg kellett ismernem a világ hiábavalóságát. És az emberek által kavart látszatvilág hiábavalóságát. Meg az emberek lelki szűkölködését és nyomorát. Az űr és a káprázat világából hangok hallatszanak, tekintetek szólítgatnak és hívnak: Sír a világ, hív a világ! Felkelek, és meglátogatom barátaimat. Ha nem is hívnak, tudom, hogy szükségük van rám. Ha süket maradnék a csendben síró, könnyekre vagy esztelen, és önpusztító hangoskodásukra, kemény, pogány szívem elviselhetetlen lenne számomra. Ha nem kelnék fel, mikor a szükség hív, fraizeus-bélyeget kellene viselnem. A hideg bölcsesség embertelenség, és ostobaság Isten előtt. Isten bölcsessége a számolatlan és a nem mért szeretet. Jaj nekem, ha nem virrasztok, és ha üres kézzel járok. Bárcsak mindig vinném a nagy kincsem, a Kincset, és adnám...
Kezünk csak azt éri el, ami közvetlen közelében van. Szemünk már távolabbi vidékekre is ellát. Szívünk pedig betekinthet a végtelenbe is, ahol a vágyak ébrednek. Néha szükségünk van nagyobb lélegzetvételre, teljesebb szívdobbanásra és mélyebb ölelésre. Szívünk várja a távoli lángokat is. A kilométerek csak tagjainknak, és szemünknek jelentenek távolságot és elérhetetlenséget. A szeretet rendjének körei sokkal nagyobbak. Nem pusztán parancs vagy racionális megfontolás hív bennünket a távoli tengerek szigeteire, hanem az a centrális vonzás és a tűz, amely nem elégszik meg azzal, hogy fényét és melegét csak azokra árassza, akik a közelében vagy mellette vannak. Te tudod, mi Atyánk, hogy közünk van azokhoz is, akikkel személyesen nem találkoztunk. Te alkottad így szívünket: keresőnek, ajándékhordozónak, tűzvivőnek.
Van, amikor a légben csak a szünetjelek hangzanak. Arról beszélnek, hogy valami lezárult, és valami más következik. Fel kell fogni Isten ajándékainak alakuló formáit. A szünetjelek beszélnek: valami véget ért, valami még nem kezdődött el. Ami elmúlt, annak gyümölcse kerüljön a lélekbe, és ami ezután következik, annak nyissunk ajtót! Szünetjel van, de üres semmi nincsen: Nirvána nincsen. Valami új következik, tele a jövő ígéretével. Hallgatom a szünetjeleket, és meg akarom tanulni a hála és a várakozás szünetének zenéjét.
Ha a seggünkbe nem csizmával rúgtak, azt tiszteltük volt liberalizmusnak; ha virágnyelven küldtek el a francba: a Repression átment Toleranz-ba. Túl az Oderán, innen az Uralon szerveződik a rémönuralom, a trafikokban rágógumibot – prefogyasztói világállapot. S mert mindez csak kritikailag tetszik, tituláljuk kommunának a kreclit? S ezentúl kritikailag kúrunk, míg tűri személytelen kult-Úrunk? Te a politikai szférát transzcendáltad – én még mindig csak tartom itt a számat. S mert minden megy szét, és gyűlölni fáradt vagyok, csupán álmatagon utállak. Nebich. Vollendete Sündhaftigkeit! A jövő – bízom – mindkettőnket ejt, orrontja majd, hogy alle beide stinken, s egyformán: összefügg mindennel minden – s egymást alázza: aljas düheink, nemes huzavonáink – mint a fing: gyötrelmesek és nevetségesek – – – szerelmek bántanak minket s szelek, ezért szellentem e széljegyzetet, verssoraim a görcsölő belek.
