Vágyaim ölében

Vágyaim ölében

Gondolataim,
búja érzéki szavakkal megteremtett világba visz,
hol vágyaim mélységei felélednek
és hangos szavakkal szólnak a valósághoz:
„Adj belőle, mert éhezem”.
Oh, de mily ostoba vagyok,
hisz milyen szenvedélyt szülhet e a világ nekem?
Csak hitemben él ábrándos kívánatos képe,
mint szertelen ifjú szívében kedvese árulkodó selymes keble,
melyet magához ölelne.
Oh, szólj égi dicsőség,
hol találom-e feldúlt érzelmet,
amely olyan mint egy heves árvíz s forgószél,
mi mindent elsöpör útjából
s szabadon szaladgál a világ érzelmes útjain.
Ki az kit még nem nyelt el ez a hűvös világ s érzelmek,
ki az az ifjú, aki az elképzelt világában keresi céljait
s hajszolja a kitörő mindent elsöprő érzelmeket
s megragadná, de oly hamar elvész.
Elvész a megleltnek hitt kedvesével együtt
s a börtön üres falával találkozik,
melyben szerelemnek nincs helye.
Vágyaim lángolását
oly sokszor letörik száraz rózsáim hűs lehelete,
melyek elhalványult álszerelmet bontanak fel emlékeimben
s megvetnek hűtlenségem miatt,
amelyet szenvedélytelen érzések ébresztettek fel.
Oh, mennyi áldozat még, mely szívem áldozatául esik
s vergődik mint egy partra vetett hal hisz én többre vágyom.
Érzelmeim szárnyra kapnak
s ismeretlen világba repítenek el,
hol egy pillantást vetve
a vad ifjuk elfojthatatlan szívettépő érzelmes vallomásaira,
mit kedvesük tiltott ölében suttognak
s ha ezért életével fizet is,
mit ér az,
hisz szerelme pillantásával
s édes szavaival indulhat el az ismeretlenbe,
ahol várni fog rá.
Mily borzalmas,
mily kevés mindaz mit az én lelkem kap,
mily kopár s csak homály
s vastag hályog fedi mindezeket a vallomásokat.
Csak ennyit adhat lelked
s szerelmed is csak ennyit tudott kiadni magából
s mindaz mi mélyen fekszik elfeded!
Elfedi tested
s örök meztelenséged nem tárul fel, melybe Isten teremtett.
Kóborló lelkem elvész a viharos élet bús csatájában,
ahol kőszívekre talál
s kardom beléjük tör
s lelkem megtör.
Oh, bár ringatna el az önzetlen szerelem édes dallama
s hallanék csendes suttogó elhalkuló szerelemtől megremegett férfi hangokat,
akik oly gyengének tűnnének mint egy fiatal fa,
mely kegyetlen viharban hajladoz,
de forró nyári napokon árnyékot lehel magából
s a kiszívott életet, a kiszáradt elhagyott végzetet
megakadályozza életével, erős testével.    
Feláldoznám mindenem érte,
hisz igaz boldogságom csak mellette lelhetem meg;
ő elröpít e csúfos világ mély szakadékából,
melyben egyedül kapaszkodom vágyaim fellángoló türelmetlenségével.
Ringass el, mint nyári esti öblök,
melyek felhevült szerelmek testét ontják magukból.
Érj lelkemhez,
amely meztelenül heveredik melléd
s pillantásodra összerezzen,
hisz az álszerelmek szemérmessé tették.
S amikor hozzám érsz majd,
a világ összeomlik s elnyeli egy szürke örvény,
amelynek sejtelmes látványa magával ragadna,
de a fényből képződö szárnyunk nem enged s elvisz,
elvisz messze földre ahol...
Oh, mily eltűnő varázs ez,
melyet a holnap valósága elvesz tőlem
kiragadja kezemből s széttépi.
Darabokra tépi, mint a világ az égő szívemet,
ahol jobban lobog a forróság, mint amit a föld mélye rejt, a magma.
A semmiség valótlanságában lebegek
s könnycseppjeim lepkék színes formájával körül szárnyalnak
s mély álomba altatnak el
s fénytől áradó szemfedőt hintenek reám.
A távolban látom már azt az ifjút,
melynek lelkében elfúló szenvedély akar kitörni,
látom már formás alakját, mely leng a szélben.
Talán elsodorja felém
s a sors megkegyelmez ártatlan lelkemen,
hisz a hűtlenség ítélt el,
az álszerelmek dobtak ily mélyre,
a semmiségbe.








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.