Háború után

Elmentem messze, mégis maradtam
szutykos, puffadt haragomban,
hogy a háború kitöretlen veszett el
és a múlt tömegsírjába temettek
minden gyáván otthagyott csatát.
Azóta ég rajtam a szégyenkabát,
hogy gyáva dezertőrként, vacogva,
magamat tereltem a halál-vagonba…

Hiába fegyvertelen a nyitott tenyér
én tudom, ha pofozni kell, messze elér.
És nincs védfal, inkább az ad másikat
ha az önszerelem nagyon átitat
és vakon ások egy pokolmély alagutat
az útnak, mit néha a remény megmutat.
S kabát nélkül, fagyott hittel, vacogva
tovább kódorgok. Áruló szagom van…

Ideértem hát! Mégis ott maradtam
véznán, szánalmas kis álmaimban,
hogy hősként nagy csatákat nyerek,
és sokan lesznek, kik nagyon szeretnek.
Ám a rongyok helyett sose volt egy kabát,
így győzelmet nem, mindig halált talált
dermedtté fagyott kezem, mikor sután
kapartam a csikorgó hóban a tűz után…






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.