Nagycsütörtök

                                 Apának

Atyám, szeret téged a te fiad, bizonnyal
szeret. Mint beteget az ágyhoz,
szorít titeket, összetart, valami
gravitáció – szebb szóval: nehézkedés –
talán az idő. De az idő korsó kiömlött
víz, sár marad utána, szomjúság ki tehet
róla. Szégyenletesen egyszerű ez.
Ugyanúgy kopaszodik, ahogy Te,
ezt még nem is mondta, ahogy annyi
mindent nem, és ahogy most ezt is
valami más helyett. Szeret téged Atyám,
úgyfelejtett lámpa, égsz benne. Árva
dolog. Hallgatni mintha beszélnél,
néha szólni: hogy nézd, ott, neked épp
szemmagasságban – te kicsivel alacsonyabb
vagy. Végül is, szív és ököl, formára hasonlók
egészen. Mint az olajfák és a csend.
Csak magában kérdené, ha végül,
és így, hogy ne értsd, mert nem tudsz angolul,
Why have you forsaken me?






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Jelenkor, 2006/10