Nincs a Holdnak udvara

Nincs a Hold körül udvar
reszketegen áll magányban
nézi a nyüzsgő idelent
s kétkedik a csillagok szavában
Figyel.

Nézi a megtört embert
fénytelen néma magamat
s ha nem szólok is, de érti
minden elsóhajtott
csüggedt szavamat.
..s csak hallgat

Számot vetettem,
s magányt arattam
s ha sírnom kellett, én nevettem
s ha elzavartak,
mind haza szaladtam.
Mert volt hova.

Nem vágytam, de akartam
s vesztettem mindent
az egyért:
szikáran állva tomboló viharban,
a minden aljában,
ott ahol másnak már
minden véget ért,
a villanásnyi magamba vetett hitért.
Megkaptam.

Hátra ne nézzek!
Kővé válok, látva, érezve
ahogy kísértem önmagam
szaggatva-vérezve...
Add Uram, hogy ne nézzek hátra!
De sír a múlt, csak megölelem
csak ráborulok apám halmára,
csak könnyezek kicsit néném sírjára
s csak dobbanok, mint a féltő szívek
s minden imájuknál megremegek.
Mint értem rebegnek.

Nincs a Holdnak udvara
nincs fája, s nincs virágja,
nincs kiért aggódjon,
kit felejtsen, s hantoljon
s nem is pislog soha hátra,
csak csodálkozva tekint
a könnyező, kővé vált
bolond világra.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.