Az örök vándor

Ha sötét van szemedben,
Ha tűz ég a szívedben,
Lépj a fénybe, mely előtted lángol,
Bízz, mert útnak indult az örök vándor!

Olvadó jégmező hátán lép feléd,
Lépj át a tűz tengerén,
Érintsd meg szemének hűs pillantásait,
S vond kebledre elméd vérző csonkjait.

Olvassz szíveddel utat a jégbe!
S kövesd az örök vándort a veszélybe,
Mely át vezet a kínok gyötrelmén,
A fagyasztó sikolyok tengermélyén!

Lépésről lépésre haladsz a poklon át,
Követve az örökkévalóság vándorát,
Ki vezet a föld legmélyebb tüzébe,
S az ég legmagasabb jegébe.

Lépkedsz a vándor örök nyomdokán,
Kinek szent jel van becses homlokán.
De őt magát ember még soha,
Szemeivel, meg nem pillantotta.

Követed őt lelked poklán át,
Szentírásnak veszed minden szavát!
S te követed, mész utána,
Szíved legsötétebb tárnájába.

A vándor megtalálja, s megmutatja,
És megkondul az igazak harangja.
Mit eltitkoltál, elnyomtál évekig,
Ő ráteszi sebeidre hűs kezeit.

A poklon át vezet az út,
Melyet az örök vándor kitanult.
Meg kell járni a poklot a sötét mélyt.
Hogy áthidalhasd a mély meredélyt.

A tűzön s fullasztó vízen túljutva
Leszel végre igazán meggyógyulva.
Hagyd az örök vándort menni,
Ő téged megtanít újra szeretni.

Vándor ki segített rajtad,
Bármikor itt hagyhat.
Hát elmenni ne hagyd!
Mond neki: Akarlak!
Mond bármikor, s ő meghallgat,
Mert ő az örök vándor, A remény!






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.