Meg-nem-válogatott-szavak III.

(Kalász-zene, csók-vér, temető-csend)

I.
Mossák az utakat, tisztulnak az átkos
életek szennyesei
hosszú éveken iszonyattá züllött az élet
a fohászok hiába érlelődjenek !
s ne hozzák vissza a háborút, a halált !
barázdás arcokon az évek kajtattak végig
gyűrött ajkak, fog-fogok
fagyott árnyékok a málló falakon
a légszomj nem oltható ?
aki vad, aki éhes, aki büszke
kong a hasa, üres a zsebe
aki gyáva szívére menekülnek szorgos gondok

… mint vakítón tündöklő hős máját tartja
a sasnak
az árva két seprűvel söpör, hogy neki
több levél jusson
a távolság leveti gyermeki szívű hajtásaidat
öledbe bújj, ott kuksolt gyermeked is emlékezz :
anyánk meleg öle mily szorongva ölelt
nyála csurog a szádnak
édes tején nőttél fel anyádnak

hallgass, valami zakatol :
vízcsillámú, fehér fogak koccannnak
szegényeken vas-szilánkok roppannak
ketté
mámoros akácok ága megcsendül
a kutyák éneklik : hiába kajtattam,
hiába kajtattam… ?

a bogár alszik a fűben
meglelte helyét, hol forrók a kemencék
mélyre zuhan, csupa jajongás,
de zümmögi halkan tovább énekét.

II.
Az életemet rajzolták.

Az árnyékban láthatóbban álltam
feledő vagyok s az éjtől tanuló
egyedül vagyok boldog-talan
agyag-szívű, űzött madárként szállok,
dalolok, halni tanulok
amit szívem hitt, mindent elsirattam
köpd le magad – mosolyognám, de csak
szégyellem magam
elhallgatott kétségeim eltitkolják másságomat
becsukom a szemem – az álom múlt-mosó

rákos ragály tolatott a számra :
nem tudtam szólni a szótól
a táguló világban józanul éltet
tovább a halak néma tátogása

vékony hangom a szél elsodorja
úgyis, hát hallgatást mímelek
a nagy hallgatásban a percek forgácsolnak
ne kérdezz az igazságról : megvernek

érik a földben a mag s én a
nyárral illanok aratni ;
puszta kézzel kezdtem egy
sziklatömböt faragni

kertészkedés közben kit csókoljak
megcsaltam már mást s most
bujkálva keresek egy angyalt,
kinek mellei mellemnek
feszülnek majd és elhervad
kezében a gyász-rózsa

csusszanj arrébb bánat s
jöjj közelebb öröm
Óda.

jeges szelek dörgölöznek hozzám
kicsi kín veri szilánkos daccal a fejem
a boldogok éneke csontomig hatol
tisztán buggyan a vérem, állom a kínt

Fáj.
a holdsugár ráremeg tátongó sebeimre
s reámzúg egy sötét, rostos, őszi
dallam…
az életemet rajzolják.

III.
Rólad neszez és susog az esti nádas
sose-nyugvó szíved gyönyörű dalát mormolom én is

szívem panasza dobban
annyira kívánlak
az erekben dobolnak a vágyak
amikor pillantásaink találkoztak
szívemre rettent : szeretlek !
azóta bennem lüktetsz
szememben nem hervad fénye a szemednek

minden-szépséged hozzád vonz
arcod angyali simasága mélyíti ráncaimat
lebbenő árnyad gyermekké tesz újra
rám ringva vigyázol

ne gyere hozzám a jégverembe
kívánom : így legyen
dúdolom énekem :
énnekem szépültél, énnekem

rólad susog és neszez az esti nádas…

IV.
Remélem megbocsájtják e néhány őrült sort
A jövő-hidegségtől félő költő-együgyűnek.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Maroknyi lét