A szobádban

Egykor a tied volt teljesen a ház,
Nem maradt belőle csak ez a szobád,
Ahonnan nem mozdulsz ki soha többet,
Csak ott várod, hogy tehozzád bejöjjek.
Ezért ha tehetem, mindig átmegyek,
Itt vagyok. Nézem a falon képedet.
Csendesen és hosszú ideig nézem.
Hát ilyen voltál valamikkor régen?
Most az urna áll itt. Egészen más vagy.
Nem mehetsz el innen, mert nincsen lábad,
Nincsen már kezed, engem nem cirogat,
Nincsen füled sem, nem hallod hangomat.
Nem is láthatsz engem, mert nincsen szemed,
De megőriz híven az emlékezet.
Behunyom a szemem és rád emlékezem
És látlak újra élőn, elevenen,
Olyannak látlak mint valaha voltál,
Nem az urnában vagy fekete por már.
De mi lesz akkor, ha én is por leszek,
És nem tud őrizni az emlékezet?
Ha ott leszünk ahol a többi holtak
És minden üres semmiségbe olvad,
Porunkat a szél hordja szerteszét?
Most kimegyek a szobádból. Elég!

                                            
2005.04.








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.