A Via Etneán

Otthon még rügyek is alig akadnak,
pedig most már március eleje van –
vagy ha vannak is, csak fagyhalál
fenyegette dunántúli mandulafácskák.
Meddő hun talaj, mint a szívem, amelyet
csak néhanap termékenyítenek meg bájos
olasz, brazil és oláh hajadonok apró lábai,
akikkel lépten-nyomon összesodor az Élet,
akár a dohányleveleket egy kubai asszony,
Katánia kies szobáiban és virágos erkélyein.


Az égiek furcsa játéka folytán éppen Vivaldi
Tavasza szól az utcán, ám a koncertek királya
ezúttal nem olvasztja meg a kóborló pannon
telet keblemben. Észak reneszánsza után ott,
a botanikus kertnél már Dél barokkja zendül,
amott pedig, a másik sarkon a Keresztapát
játsszák harmonikán (Szicíliában mi mást?),
és ha már harmonika, akkor a másik Tavasz,
Piazzola Buenos Aires-i remekműve is terítékre
kerül, minek játékossága hegedűkével vetekszik,
sőt; még a lezser Je so’ pazzót is meghallom
valamelyik sikátori bár rekedtes rádiójából.
Nem is tudtam, hogy ezt a dalt itt is ennyire
szeretik, nem csak valami turistáknak szóló
fröccsöntött klisé valami olasz-francia
koprodukciós filmszatírából, szögletes
kocsikkal, kalapos kópékkal, hálóinges
dívákkal meg olcsó, füstös szalonokkal.

Íme a Korzó, ez a verejtékcsöppektől csillogó,
könnyekkel kikövezett szép s hosszú látomás:
mint a Campo di Santa Margarita, a Mariacka,
a Slovenska ulica, a Plaça de la Mare de Déu
vagy a Stodolní, amelyek fürge járókelőikkel
együtt foszlanak szét ráncosodó szemem elől.
Csak amikor itt vagyok éppen, akkor érzem
meg minden boltívben, stukkóban, oszlopban,
utcai lámpában, leanderben és babérlevélben;
akkor zizeg ott minden pálmafában
és krémszínű, vízköpő démonokkal
díszített, szigorú atlaszok által tartott
homlokzaton; akkor hallom a narancslét
és limonádét facsaró mozgókocsis árusok,
zsivajgó pincérek és szabadtéri zsibvásárok
kusza forgatagán át, hogy itt is van egy világ,
ami ugyanolyan valódi, mint az enyém,
ha az önzés gőzhajója a mélybe süllyed.

Egy hely, ami egyszerre fenséges és poros,
elegáns és koszos, elragadó és piszkos,
idilli és nyomorgó. Ahol lodzsás paloták
és torz szeméthegyek váltogatják egymást,
mintha azon versengenének, ki veszi át
végül az irányítást az ősi kikötőváros fölött,
én pedig az ő szúrós, gigászi árnyékukban,
ezen az Európa ékes lovaglócsizmája alatti
gyönyörű, fényes tengeri kavicson taposva,
medúzák, küklopszok és turbános, porcelán
mórfejek kérdő tekintetének kereszttüzében
próbálom megfejteni, hol rejlik az a kis fűszer:
az a morzsányi oregánó, a csipetnyi rozmaring
és leheletnyi csili, amit valahol félúton,
ezen a hullámzó sugárúton, a Vulkán
végzetes tüze felé menet elvesztettem.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Szövet, 2024.04.08
Feltöltés ideje: 2024-08-27 17:22:32
Utolsó módosítás ideje: 2024-08-27 17:22:32