Az ősz embere

Vörösesbarna az álmom,
a hajnali ködbe fakul.
Avarba süppedő lábnyom
vezet hangtalanul
a sárguló fény felé.
A napba ülni jólesik,
halk, szelíd melegbe,
s nézni, ahogy a potrohos
darázs donog
szőlőt szemelve.
Az édes lé csorog
a lomha alkonyatban,
fanyar füst kanyarog,
végtelen nyugalom van.
Érzem, hogy én már
az ősszel vagyok
örökre eljegyezve,
mert nem a tavaszi nevetés,
nem a nyári kacagás,
a kései mosoly az igazi,
végtelen ragyogás.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2022-02-21 14:56:04
Utolsó módosítás ideje: 2022-02-21 14:56:04