még igen

az emberek röhögnek.
emeletes fánkokon csücsülve
röhögnek.

én ledöntöm e fánkokat
s félve a karórámra pislogok.
azért félve mert bomlásom tünetei nem tartoznak az ügyeletre.

viszont még élek és szerencsémre én dönthetek
a szefirák fájának ődöngéséről
a szelídgesztenyék sorsáról
és hatalmas kulcsot kapok a csonttárhoz mely örökké malmozni
akarna velem
és használhatatlan ballaszt a terek nyüzsgése
imbolygásomon
mit hazudjak még?
talán kibérelhetnék egy pár korcsolyát
a jégen csúszkáláshoz.

de bomlásom tünetei nem tartoznak az ügyeletre.
de a röhögésem nem jelzi kortizon szintem
kisebbedését.
de apai kötelékek fűznek az emeletes fánkokhoz amiken megint csak emberek
zendítenek rá épp most egy dalra.

mert nem sikerült a merénylet az előbb s az emeletes fánkok
amiken az anyák eltanyálnának
épp úgy
állnak mint azelőtt.

még a tisztító hadjáratoknak eleget bírok tenni. azt is tudomásul veszem hogy a só-lámpák fertőzőek
mivel a dal amire az emberek rázendítettek
a parkolási szégyenfal buta bókjairól szólt.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2021-09-19 19:08:53
Utolsó módosítás ideje: 2021-09-19 19:08:53