Hangyacsont


Hangyacsont

Azért, minden nem múlik el.

Leetted rólam azt a türelmetlen
lépcsőházi ifjúságot. Sokáig
szégyelltem hamvasság nélkül.
Mégsem gondoltam, hogy pici
bőrhibán, amin párolgottak arcszeszek,
valószínűleg ott szökik el az öröm.
Ó akkor nem gondolhattuk:
mindenkinek széthull az élete.
Már benned volt a kór, mégis
intim tornára jártál, hogy szülsz,
igenis tágul a medencecsont.
Lehetetlen. Külön, külön a
lakás sötét pontjain az ifjúság
fényes tombolása idején kellett
értelmezni, hogy van lehetetlen.
A velőshüvely szétesés, az élet
szétesése.
Azt mondtad nekem jár új nő,
új otthon, új haza.
Az erkélyig jutottam, hónapokig
néztem a kispesti lehetetlent.
Egy hangya mászott a korlátvason,
mit keresett a hatodikon, láthatóan
valami élhető helyet. Lepöcköltem.
Nem akadt föl a zuhanásban,
legalábbis ameddig utánameredtem
a mélységben. Egy hangya
zuhanását nem lehet szemmel követni.
Olyan jelentéktelen tömeg, talán
a szél és fán landol... nincs az
a biztos érzés, hogy kiterül,
nincsenek csontjai, sem vére.

Akkor már végzetesen zúgott
bennem a tenger.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2021-08-24 06:56:15
Utolsó módosítás ideje: 2021-08-24 06:56:15