A KÖLTÉSZETRÕL

Évmilliárdok.
Mint annyi szót, könnyű kimondani.
De lenni végig, és élni végig,
az már valami.

Évmilliárdok.
A Nagy Bumm. Lőn a világegyetem.
Megszületik az Idő és a táguló
tér, a Végtelen.

Évmilliárdok.
Kívül az Isten, hátát Semminek
támasztja lazán. Dünnyög magában,
teremtsen? Minek?!

Évmilliárdok.
Jó, a Nagy Bumm! De az előtt mi volt?
Hol ragyogott és milyen egeken
a májusi hold?

Mikor teremtett dalt, költészetet?
Szerette-e a kékben, vörösben
játszó fényeket?
Míg Galaktikák forogtak táncba,
mikor zengett fel az égi lakók
első hozsannája?!
A Nagy Bumm előtt  volt-e eposz, óda?
Egy szellemes epigramma, később
egy szonett, mióta?
Csillagok ritmusa, szívverése
mikor lüktetett egymásba forogva
égi zenébe?
Csillagok, Napok Isten tenyerén.
Az égi lakók várják-e lesz-e
újabb költemény?


Évmilliárdok.
Izzó porszemek tűzgolyók körül.
Ennek vagy annak lángvörös héja
majd lassan lehűl.

Évmilliárdok.
Forog együtt élő, élettelen.
Ott van bennük, változik, vibrál
a négy őselem.
Játszik az Isten. Az ujja hegyén
pördül kék gyöngyszem. A leggyönyörűbb
gyöngyszemköltemény.

Évmilliárdok
alatt teremtett dalt, költészetet.
Mert szerette a vörösben, kékben
játszó fényeket.
Sóhajt az Isten. Már nem Semminek
támasztja hátát, miközben kérdi,
kell-e még? És kinek?

Aggódva nézi,
ahogy forog még az ujja hegyén
ragyogva, kéken a leggyönyörűbb
gyöngyszemköltemény.

http://www.phorvath.hu








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.