28

Huszonnyolc éves
szőkésbarna hajú lány.
A második emeleten
lakott albérletben, korához képest
nehezen ment a lépcsőn,
ahhoz képest viszont könnyen,
hogy lábprotézise volt.  
Időnként hatalmas
festővásznakkal
hóna alatt bicegett felfelé,
botot soha nem használt.
Aránytalanul hosszú lábú
alakokat festett, valamiért
gyűlölte az anatómiát,
és saját gondolatait
mindig többre
tartotta az elvárásoknál.
Két év, öt hónap telt el
kalapozással,
fészbuk hirdetésekkel,
hogy az új protézisre
összegyűljön a pénz.
A csontrákkal kezdődött,
az áttét vitte el a lábát.
Az utolsó hónapokban
passzivált az egyetemen,
teljesen lefoglalta
a sok intéznivaló, és a tüdőrák.
Újabb műtét.
A temetkezési vállalatnál
méretet vetetett,
az anyjának a lelkére kötötte,
hogy a kék kosztümjét adja rá,
és leheletnyi rúzst.
Azt mondta,
nem akar sápadtnak tűnni.
A koporsóban.
Úgy készült a saját temetésére,
mintha utazni menne,
bepakolt,  
összehajtogatott,
fizetett,
mosolygott,
integetett.
Amikor megjött a lábprotézis
már levegőt is alig kapott,
mégis
úgy örült, milyen kényelmes,
és nem töri véresre a csonkot.
Huszonnyolc festmény,
két emelet,
aránytalanul kevés.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2018-11-10 18:35:55
Utolsó módosítás ideje: 2018-11-10 18:35:55