Felsajdultan ()



Anyám már nem is veszekedett vele,
nyugtatta kicsit - itt vagyok, ne félj -,
megszelídülten, angyali haraggal,
mikor álmát elengedte az éj.
Pedig majd megszakadt szíve szegénynek.
Úgy harcolt érte egész életen,
ahogy őt ostromolta egykor apám
szerelmével, hogy az övé legyen.
Emésztette lelkét, őt meg parázsként
tenyerén hordta, nem bánta, hogy fájt.
Könnyei csendjében még álmodozón
édes kényszereknek adta meg magát.

Akárhogy is volt, őt sajnálta csupán,
ahogy megbomlott tudata intő-
jelként feszegette szűkülő terét.
Önmagából fordult ki az idő.
Már kevés volt a sok, és sok a kevés,
öröménél meg fájdalma nagyobb.
Átengedte anyám szavait magán,
hogy melyik láb a bal, melyik a jobb.

Míg állt szótlanul, lebegett felettünk,
felsajdult benne a lehetetlen.
Árnyak zuhantak a hajnali fényre,
nevetett rám s én visszanevettem.
Mindegy volt neki, hisz övé mindkettő,
nyugtázta bölcsen a csereberét.
Örömét lelte szűkre szabottan is
saját világában, amiben élt.
Az égre lesett, Istent emlegette
megköszönve, hogy jól megy dolga.
S kezében az elárvult félcipőkkel
elindult, mintha lába se volna.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2018-04-30 19:29:09
Utolsó módosítás ideje: 2018-04-30 19:29:09