Ebéd


Mennem kell. Engem várnak már ebédre.
Nagyanyám fehér kötényt köt,
s ha késve érkezem, puha ráncok nyílnak homlokán.

Tenyerét összecsapja: hol jártam eddig?
Nagyapám hallgat, majd kimegy az erkélyre,
meghúzza a flakont. S mert így akarja,
nem vesszük észre.

Aztán asztalhoz ülünk, ki-ki elfoglalja a maga helyét,
nagyapám túrós puliszkát, én tejeset eszek. Rám szólnak, addig egyem, míg hideg a tej.

Utána kiejtem a kezemből a kanalat, összezsugorodok
egészen kicsire. Két éves vagyok megint, az asztal alatt futok át, félnek, nehogy megüssem magamat.

Ha beverném a fejemet, Budapesten ébrednék fel,
27 évvel később, a nagyszüleim halottak lennének, s az nagyon nagyon fájna.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2018-03-09 13:04:35
Utolsó módosítás ideje: 2018-03-09 13:04:35