Szépkorban

Egy nyugdíjasnak általában összeborzolódnak a napok.
Ez az a kor, amikor már nem fontos kibogozni a hétfő
tincsét a vasárnapiból. A hétköznap vagy ünnepnap
közötti különbséget nem jelzi esténként az ébresztőóra
beállítása. Lassan a hétvégi ebédek menüsora elveszíti
megkülönböztető jellegét. Nincs akkora jelentősége a
korábban megmásíthatatlan ételkoszorúnak. Ami van
abból lesz ebéd. Esetleg vacsora. Az előző pillanatot is
csak a kályhához visszatérve tudod folytatni. A bolt egyre
távolodik, a kanál elnehezül a kezedben. Az utcán
meglep, ha észrevesznek, és nem lep meg, ha nem, hiszen
most is a tíz évvel ezelőtti göncödben játszod a láthatatlant
a fal mellett csoszogva. A várakozásokba meszesedett
gerinced egyre görbébb, és laposakat pislogsz még
szeretteid mellett is. Az ölelés olykor futva közlekedik. A
gondolatok leporolásra várnak, de ha szavakba próbálod
önteni, a szó valahogy egyre többször beledagad a szádba.
Vagy nincs kivel megosztani azt az egy falatnyit, vagy
attól tartasz, hogy másnak már elment tőle az étvágya.
Amikor csak élvezni kellene az életet lehet neked már
nem megy. De ha van, aki éhét mégis veled csillapítja,
szerencsésnek mondhatod magad.   Amíg megoszthatod
valakivel csillagok mellett szemed ragyogását, amíg
talpalatnyi helyen sem a szűköt, de az ölelést érzed, addig
körülvehet akár a csend is. Nyugodt lehetsz, mert majd
éppen akkor koppan a küszöbön egypár cipősarok,
amikor nem találod a járóbotod, és elkíséri bizonytalan
lépteidet. Ha kell, egészen az örökkévalóságig.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2017-01-02 11:28:29
Utolsó módosítás ideje: 2017-01-02 11:28:29