Az álmodás tudata

Nem tudok írni. Nem tudok írni.
Ezt hajtogatta.
Nem tudok írni.

Gyermekkorában egy termoszban teát vitt magával az iskolába. Amikor ivott belőle, furcsállta, hogy a fülében pattogó zajt hall. Úgy érezte, ez nem normális.
Apró tündérekről álmodott, akik a virágkelyhekben laknak. Egy ijesztő sebességgel hadaró hang hajtogatott valamit. Volt ott egy kéz, amely minden átmenet nélkül óriásira duzzadt, magába omlott, de ugyanakkor ki is tágult, szét akarta vetni a képmezőt.

Hiába igyekezett koncentrálni, nem járt sikerrel. Valamilyen rugalmas burok tartotta vissza a felébredéstől.
(Nekem nincs személyiségem. Minden, amit gondolok, másoktól származik. Nincs rálátásom az életre.)

Tudta, hogy kivé kell válnia. Fogalma sem volt semmiről. Gyerekes reakciók uralták a mindennapjait. Újra és újra ismétlődtek, nehéz volt úrrá lennie rajtuk. Ha egyáltalán sikerült. Semmit sem akart leírni.

Mindig ugyanazokat az ábrákat rajzolta különböző papírfelületekre: egy gömböt, amelyet több másik apró gömb vesz körül, kockákat és hasábokat.
Bár nem emlékezett, honnan, tudta, hogy mindez nem valóság.
A vonatozások jutottak eszébe. A vonatút hangulata.

Az álmodás tudatát tenni realitássá. Belátni, hogy a nyelvvel semmi sem átadható.

(Szavak által nem fogsz újjászületni/Emléked is csak álmaikban ébred)

A biztonság, amikor egy könyvet olvasol – az otthon békéje, a védelmezőnek tartott keretek. A tudatod által befogadott valóság, amely egyre gazdagodik, árnyalatokkal, tónusokkal.
A megragadhatóság.

Az a rengeteg nap. Amíg élt. Ameddig önmaga volt.
Nem formálta át a külvilág nyomása.

Átszűri magán a valóságot
Az ébrenlét vezérli

Nincs mondanivalóm. A hétköznapok maguk alá temetnek.
A testem él – hányszor tudatosul ez még bennem?

Felébredtem
Az írás él, vezet
Megörökíthetetlen mozdulat
Hogy mondhatnék el bármit is?
Fontos, hogy azt idézze fe benned,
amit ismersz?

Az álmok mindannyiunkban ugyanazok?

A vihar előtt az égen feltornyosuló szürkésfekete felhők – a feltámadó, hűvös légfuvallat, amely egyre erősödik – a kontraszt a még megvilágított, előtérben lévő épületek fénylő felszíne és a háttérben gyülekező felhők sötétsége között.

Sohasem érzett illatok hada

Az érzés most felébredés után vagy félálomban, hogy talán nincs minden rendben velem vagy kezdek megőrülni, hiszen ez az emlék annyira kézzelfogható és még ekkor is úgy emlékszem rá, mintha fizikai valósága lenne a képzeletbelin túl. Az álom és a valóság összemosódásának foka, összenövésük mikéntje és fokozatai.

A kisemmizett idő
Fölöttünk áll s nevet
Elöntött árterek
Jajongó fái sírnak

A rengeteg álom, ami már megtörtént velem.

Nyitódó ajtó
Látomás helye
Pironkodó és
Átvérzett alázat

Mintha egy írás részei lennének.

Az udvar
Sűrű rengetegébe vesző
Ártatlan sikolyok

Mintha a múlt tolódna át a jelenbe, egy másik entitás emlékképei.

A kórház folyosóin sétált
Két ágy
Az egyik damaszttal beborítva
Odakint alkonyi fák sziluettje

A tárgyak felszívják a tudatomat
Képes vagyok egyáltalán koncentrálni valamire?
Akaratlagosan gondolom a gondolatokat
vagy azok csupán történnek velem?
Mindenből csak
a felületeket érzékelem
és
Minden mást csak sejtek?

Folyton az ötlött az eszébe, hogy öngyilkos lesz. Úgy jelent meg a tudatában ez a gondolat, mint egyfajta pavlovi reflex, leginkább olyan szituációkban, amelyek kihívás elé állították és részben rögzült beállítódásai újragondolására kényszerítették.

Hányan lesznek még, akik ebbe a hibába estek?
Hányan voltak már?

Persze sohasem tette volna meg.

Csapdába estem
A csapda én vagyok
Áthághatatlan
Álmaim határa

A húgát egy angyal látogatta meg. Az androgün alak a nevén szólította. Nem látta élesen az arcát – akárha páraréteg vagy torzító energiamező takarta volna.

A béke.
Konstruktív gondolatokat szeretett volna kisajtolni magából.
A nyelv a menedéke.
Mi elől?
Miért?

Miről álmodunk? Egy költő, aki lelövi magát és kedvesét egy tó gyönyörű partján.
Velem ül egy asztalnál. Önmagát ítéli halálra.
A tükörbéli megsokszorozódás.
Ezer poéta lövi szíven ezer szeretőjét.
Az öle redői – az öl eredői: egymásba kapaszkodnak.
A vér fél...és felbuzog.

Átjáró egy új realitásba
Álom és teremtés
A végtelen peremén
Jéggé fagysz és darabokra törsz.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2016-08-26 00:06:06
Utolsó módosítás ideje: 2016-08-26 00:07:53