Az utolsó szó jogán

Nem vagyok nagyravágyó ember, ezt gondolom én,
bár inkább úgy kezelem, hogy ez tény.
Jót akartam mindenkinek, kivel összehozott a sors,
sok embert megismertem, habár az idő elmúlása gyors.

S lám, most itt állok megfeketedett lélekkel,
szívemben alig emészthető méreggel.
Mindenem megvolt, mégsem maradt semmi,
pedig sok dolog volt, mit meg kellett volna tenni!

Kínoz a fájdalom, a düh, a szégyen,
hogy senkinek sem segített fájdalom teljes létem.
Itt maradtam a nagyvilágban egyes egyedül,
már csak egy megkopott hangszer az, mi értem hegedül.

Itt hagyom a világot, melynek én oly sokat ártottam,
s melyért egész életemet áldoztam.
Itt hagyok fájdalmat, bút, kínt és egy kis reményt,
mivel ez lehet énnekem az egyetlen erény!

A búcsú rövid, de mégis fájdalmas,
s talán mindenki számára nagyon is ártalmas
Már indulok, itten nékem nincsen maradásom,
nem marad más, csak szégyenteljes tagadásom.

Amint utam befejezem, egy jobb helyre kerülök,
ahol majd fáradtan, de boldogan leülök,
s majd ott, gondolataimba révedve,
várok majd egy szebb életre.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2016-06-28 18:31:41
Utolsó módosítás ideje: 2016-06-28 18:31:41