Mimikri

Mindig óvakodtam magamtól, mert csalok.
Például arcokra foncsorodó kelletlen zugmosolyt,
tükrös szívet a sötétkamrás-pitvaros helyébe,
cukrosat, vakot.
Kikeletet az összes krónikus belre,
hol elfekszem majd a fonákoldalon.
Egyszer lesz úgyis tavasz.

A terepszín épp olyan, mint a béka.
Beolvad, s csak egy kicsit süllyed-emelkedik a háta,
hideg a bőr, a nyálka, idővel bűzlik is,
mint a szomszéd Nándi bácsi epés,
kevertes hányadéka a kert végében
azon a sok-sok fogyó reggelen.
Talán eltűnnék hirtelen.

Mert van itt egy, ki nem átverhető.
Belülről szegel fel éles képeket,
mindet, mit rajzoltatott velem magamról.
Kitép belőlem mézesbábot, szívet,
epét, vesét, fondorlatos belet,
hogy legyen végre hely-
nekem.

Pedig csak a kezemet figyelte.

Végül tegnap feladtam komoly, de helytelen
lottószelvényeket,
először életemben,
és mára minden zöldesbarna, állott, bűnrossz tervemet,
egyet se látok lélegezni,
sáros utakon enyésznek szétlapulva.
A mimikrifestés... hm... sikertelen.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2016-03-06 20:31:07
Utolsó módosítás ideje: 2016-03-06 20:31:07