Örökké szomjazlak



Nézd, a gyűrött levelekkel tömött papírkosár,
szemrehányóan, újabb, még nagyobb falatra vár.
Gyomrában ígéretek, vádak, versek, vázlatok,
mi téged idéz, ma délután, mindent kidobok.

Arcomat mosom hűs patak csillámló tükrében,
hajamból kifésült szavad tartom a kezemben,
csókoddal folyóvízbe dobom, vigye el az ár,
mégsem merül el, keringőzik könnyű szalmaszál.

Bőrömre száradt érintéseid nyoma éget,
izzó parázs ujjad sokszor a szívembe mélyedt,
belevetem magam is a vad hullámverésbe,
lehűt vagy megfojt, vesszek akár örvény vízébe.

Oly' sokáig tartott az élő halott mosdatás,
eltölt a nyugalom, az üres megszabadulás,
rám köszönt a hűvös, sóhaj nélküli csillagéj,
kialudt bennem a vágy, nem kell tőled már a kéj.

Napkeltéig fekszem a köves zátonyon hanyatt,
siratom, mit lemostam... Miért hagytam magamat?
Nélküled és szerelmed nélkül élnem hogy lehet?
Meginnám a múlt vizében oldott emlékedet.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2014-07-29 20:32:09
Utolsó módosítás ideje: 2014-07-29 20:32:09